Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-09 / 108. szám
1998. MÁJUS 9; SZOMBAT Szeret, nem szeret, marad, elhagy...? Harasztosi Pál illusztrációja férfitól volt a három gyerek. Ők ezt a hétvégét az egyik rokonuknál töltötték. A harmadik férj utánament, kitartóan könyör- gött, nem tűnt érdekkapcsolatnak. Mégis az volt. Alattomosan az. A mutatós asz- szony iparkodott, jó állása volt, autót vett, leköltözött vidékre a férfi hosszadalmas, lelki ráhatására, fogadkozásoknak engedve. Mintha érezte volna, hogy talán nem kellene, mert Zs. a szép nagy lakását nem adta el sokáig, ki volt adva albérletbe. Rendesen jövedelmezett. Összeházasodtak, vett egy használt, de jó állapotban lévő nyugati autót az eleinte szorgalmasnak tűnő férfinek is, aki igaz, ami igaz, a gyerekekkel nem nagyon jött ki, ez bántotta is az asszonyt, majd dolgozni sem nagyon akart. A nő morfondírozván, építkezni kéne, ott a még kihasználatlan szocpol, az új férj unszolására csak eladta az értékes nagyvárosi házat. El kellene adni a lakásodat, drága — így a szöveg. Az árából épült a másik, a még nagyobb. Zs. kis üzletet bérelt, de nem volt képes az egész családot, benne a már henyélő férfival eltartani. A hatalmas ház kínnal-keservvel felépült, az autók, immár a „mi autóink”, pénzzé váltak, majd elfolytak, a boltra nem maradt energia, a felújítás után nemsokára fel kellett számolni. Az árukészlet egy része még ma is eladatlan. A jóképű férfi minden este megborotválkozott, csinosan felöltözött, s mondván, talált munkát, egy futó csók az arcra búcsúzásképpen, elment otthonról. Egy éjszaka Zs. gyanút fogott, s utánament. Hát nem munkába igyekezett olyan nagyon... Egyébként mindhárom férj brutális volt, az egyik fojtogatta, úgy kellett éjszaka elmenekülnie a gyerekekkel, a másik egy veszekedés alkalmával úgy megütötte, hogy meg kellett műteni a fülét. Még a válás után is bujkálni kellett előle. Azt gondolta, az ország másik végén nagyobb a biztonság. Ma Zs. is munkanélküli, nyakig az adósságban, ahogy az lenni szokott, gyerektartás semmi, a jó családból való nő régi ruháit alakítja át, maga festi a haját, megpróbálja azt a látszatot kelteni a külvilág felé, hogy tulajdonképpen minden rendben van az életében. Van egy barátféléje, aki ugyan nőtlen, de eszébe sincs a más három gyerekét a nyakába venni. Néha találkoznak... Mikor meg terhes lett, akkor adott pénzt. A kívülről szép nagy ház földszintje albérletben, lerekesztve, mosogatás a fürdőszobában. A bútort és minden mozdíthatót a harmadik „válótárs” szabályszerűen elrabolta. A gyerekek (milyenek is lennének?) szófogadatlanok, szinte kezelhetetlenek. A legkisebb félve súgja meg: ősszel szoktunk almát csórni a kertekből, a nagyok néha pénzért dolgoznak ezt-azt, mert követelőzni azt tudnak, de kései és hasztalan az apapótló szigor. Néha látom Zs.-t, fakó arcán halvány fénymosoly mikor válaszol, s már szalad is tovább a megjavíttatott, valamikor jobb időket látott körömcipőjében (csak a figyelmesek veszik észre, hogy maga csípi fel a lefutott szemeket). Hazudja, hogy halaszthatatlan dolga van. Legfőbb teendője, amiért minden erőfeszítésre képes, míg telik az erejéből, hogy „csak nem lecsúszni tovább”. Mintha láthatatlan pókhálót söpörne el az arca elől, mikor susogja: kösz, különben megvagyok. Szőke Judit Elek Emil illusztrációja ménye: bújócskát játszik a gyerekekkel az udvaron, megkönnyezi a Petőfi-verseket és a vágóhídon vezetője a békéltető bizottságnak; azonkívül szenvedélyes galambász, és a feleségével példás házasságban él; de még többet is mondok: néha oktalan bűntudat fogja el, mint az orosz regényhősöket, odatérdel az asszony lába elé és könnyezve néz fel rá: „Ugye kibírhatatlan állat vagyok?” És az a legnagyobb öröme, hogy a hölgy ilyenkor beletúr a hajába, vagy a papucsával megnyomkodja az orrát. Közben e szelíd, családi élet szomszédságában nap mint nap új tragédiák játszódnak le. Ez a külvárosi utca ugyanis tele van • nyers és erőszakos fuvarosokkal, napszámosokkal, akik esténként besikerálva vetődnek haza, törnek-zúznak és mint a diszkoszt, úgy hajítják el a tányért; az asszonyok egy szál ingben szaladnak ki az utcára, és sikoltozásukkal fölverik a tájat. A mészáros ilyenkor sértődötten tápász- kodik fel a kisszékről, ahol késő estig man- dolinozik, s nehézkesen, szinte a tehetetlenség érzésével lépdel ki a kapuba, hogy ott aztán bánatosan és csalódottan nézze a marakodó embereket. „Nyugodjanak meg — szól végül, amikor már nem tud tovább tétlenül állni. — Miért civakodnak örökké, miért nem tudnak békésen élni? Miért nem tisztelik legalább a kölykök álmát?” És miután lecsillapítja őket, megint leül a tornáclépcső elé a kisszékre, és tovább pengeti a mandolint, de még énekel is hozzá; mert szép tenorhangja van. Ki nem irigyli az ilyen embert? En már el se tudtam képzelni, hogy naponta letaglóz húszharminc marhát, s hogy közben a kötényéről, csizmájáról csöpög a vér... Meg is kértem, mégpedig épp azokban a napokban, amikor a kiskakast sanyargattam, hogy vigyen el engem a vágóhídra, hadd legyek szemtanúja egy vágásnak. El is vitt; de nekem az már sok volt, amit láttam! Fütyörészve, fél kézzel fogta a taglót, és a sorba állított marhákat minden izgalom nélkül ütötte le, ahogy fatuskóba vágja az ember a baltát; a csont reccsené- sét tompa puffanás követte, amely furcsán visszhangzott abban a betonhangárban; az ökrök, tehenek patái úgy röpültek oldalra a zuhanó hústömeg alól, mint a földre vétett hatalmas batyuból kioldódott spárgák ökölnyi göbös végei; egy másik mészáros mindjárt lehajolt, és elvágta a kábult állatok nyakát. Sápadtan és elborzadva vártam meg Mo- sonyit a vágóhíd kapujában; a rengeteg vér, amit láttam, egy pillanatra elmosta bennem saját alattomos hajlamaim bűntudatát; mikor a szomszédom kijött, friss volt és jókedvű, és mindjárt azt kérdezte tőlem, nem lettem-e rosszul, én meg azt feleltem, hogy nincs semmi bajom, csak hát nem szoktam hozzá az efféle látványhoz; s miután meghívtam őt egy pohár sörre egy közeli kiskocsmába, elmeséltem neki a kalandomat a liliputi kakassal. „Mondja, Mosonyi úr, honnan van bennünk az az állati kegyetlenség? — kérdeztem. — És miért van néha olyan erős hatalma rajtunk: például rajtam is?” A mészáros meglepődve nézett rám. „Az állat sosem kegyetlen — tiltakozott. — A kegyetlenség az emberi rafinéria eredménye. Azzal dédelgetjük öröklött vadságunkat. Látja, én számot vetettem vele. Talán már gyermekkoromban... így lettem mészáros. Nem akartam a családban meg az emberek között kiélni ezt a hajlamot, mint annyian mások. Önnek persze nem kell taglót ragadnia... hiszen ön művelt ember... Az ön taglója az ész, azzal kell leütnie a véres szemű barmot, amely az indulataiban föltámad... Ugye érti?” Igen, már értettem: mindent megértettem, és az ujjaim izzadtan fonódtak rá a söröskorsó fülére... (Bálint Tibor erdélyi írót — akit a Zokogó majom című regénye tett egycsapásra híressé határainkon belül is — a közelmúltban tüntették ki József Attila-díjjal. Szemelvényünket az 1973- ban publikált Nekem már fáj az utazás című novelláskötetéből választottuk.) 15 MÚZSA MAGYAR JÓZSEF VERSE Egy kihajtott fehér inggallérra í. Nem ünnepelni — szeretni kell! Kokárdás szívünkben őrizni kell! Hasznát használni kell, ahogy kerék forog: akarat... ... közhely, de az idő pereg, halad... — hősök csontja talpunk alatt, mégis, mintha tegnap történt volna velünk ama nap — miféle óra működik bennünk, hogy visszatér mindig ugyanaz, hogy ami elmúlt nem múlt el: áramlik ereken, titkos csatornákon s mindig a konok fiatalok felé, kiknek Petőfi, ha élne, lehetne barátja vagy édes öccse, testvérbátyja s zúghatnák együtt a legendás refrént, amit zúg a Nemzeti dal, amit lázas imaként ismételnek el, mikor hazájában nem szabad a magyar s már ösztönünk is tudja: — ez tartja testünk-lelkünk — ez a dal 2. Nem magyarázni — beszélni kell róla, ahogy beszélgetnek egymás közt emberek csak úgy, hétköznapiam pohár bor mellett s Petőfit a mi Sándorunknak hívják, mert övé volt március idusa — s a többieki mentek utána mind, mentek a bölcs férfiak: Kossuth, Széchenyi, Eötvös.....-m S a., , vértanúk: a később letaglózottak... mentek mind... mentek a legendás lábnyomokban... de az a nyom megszakadt valahol... elfúlt a hófúvásokban... talán Szibéria, talán zörgő kukoricás fedte el a fedhetetlent, a feledhetetlen holtat, ki csillagok közt él, minden faluban elhantolva — s én verset írok — pirosat — egy kihajtott, fehér inggallérra (Magyar József — nyírbátori költő — verse alkalminak tűnik, mivelhogy forradalmas márciusunk adott ihletet megszületésére. De a gondolatgazdag, továbbtöpren- gésre késztető alkotás a szokványos évforduló-köszöntőkön messze felülemelkedik. „Alkalmas” tehát: májusban éppúgy, mint júniusban vagy októberben. Hogy megtarthassuk magunkat hazánkban szabad magyarnak...) Elek Emil felvétele
