Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-04 / 80. szám

14

TÁRLAT

Szabó Károly képei

Fiúportré

A

nagyecsedi Berey József Helytörténeti Gyűjtemény és Galériában a közelmúltban nyílt meg Szabó Károly képeinek tárlata. A művész 1964-ben született Budapesten. Általános iskolai tanulmányait Ököritófülpö- sön végezte. A fővárosi Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett, a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Mint ifjú alkotó már budapesti éveiben több kiállításon szerepelt. 1990-ben hazaköltözött Ököritó- fülpösre, ahol jelenleg is él és alkot. A festészeten kívül a rajzoktatás jelent számára napi elfoglaltságot. Mátészalkán nyolcadik éve tanít, de a megyében több helyen is dolgozott oktatóként. Közszemlére tett kollekcióinak java részét a portrék alkotják, e műfajban tudja legjobban kifejezni művészi univerzuma lényegét.

Gyümölcsös csendélet

Pihenő lány Szűcs Róbert felvételei

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

A kicsik mindig türelmesek

A foglalkoztatottak száma alapján dől el, ki milyen kategóriába tartozik

Az elmúlt év végén a statisztika valamivel több, mint harmincezer gazdálkodó szervezetről tett említést megyénkben, ezeknek kétharmada volt magánvállalkozás. Akad példa látványos fejlődésre is, de azért gyanítható: szőkébb hazánk nem kimondottan vállalkozói paradicsom. A boldogulás lehetősége ugyan adott, csak éppen itt, az ország keleti csücskében a kitartás, az elszántság és a türelem fokozott követelmény.

— A kis- és középvállalkozók élete továbbra is nehéz, mert megyénkben a gazdasági növekedés dinamizmusa elmarad az országos átlagtól: egyrészt a megrendelők, beszállítói programot indító nagycégek száma kevés, a másik oldalról pedig köztudottan gyenge a fizetőképes kereslet — ad látleletet a helyi gazdaság pillanatnyi állapotáról Kovács István, a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Vállalkozásélénkítő Alapítvány igazgatója. S hogy mi gátolja leginkább a fejlődést? Az infrastruktúra már nem okoz annyi fejtörést, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, bár a közúti közlekedés még sokáig fájó pont marad. A legnagyobb probléma talán a kisvállalkozók forráshoz jutásával van: a 10 millió forint alatti hiteleket igénylő ügyfeleket nem igazán tekintik partnernek a pénzintézetek.

De talán változik a helyzet, hiszen a jól fizető nagyvállalatok gazdára leltek, a piac telítődött, így a bankok kénytelenek foglalkozni a kicsikkel is. Még azok is, akik kifejezetten a nagyhalak behálózására nyitottak fiókot a megyében. Az elmúlt évtől

^ A kisvállalkozók legsikeresebb támogatási formája a mikrohitel.

a PRIMOM szakvéleményezésével már egyszerűsített és gyorsított eljárással is megszerezhető a hitelgarancia, így a hitel is, s ez egy kis optimizmusra ad alapot. A mikro-, illetve a kisvállalkozók legsikeresebb támogatási formájának azonban még mindig a mikrohitel tűnik, már az ezredik nyertessel is aláírták a szerződést.

— A család megélhetése volt a legfontosabb szempont, amikor a rendszerváltás után gazdálkodásba fogtam — emlékszik a döntés pillanatára az ezredik: Bálint András nyíregyházi kisvállalkozó, aki saját illetve bérelt földjein kereste a boldogulás útját. De ha már belevágott, akkor megfelelő erő- és munkagépeket kellett beszereznie, amelyek viszont még több föld megművelését tették lehetővé. Részben további területek után nézett, részben bérmunkát vállalt, a megrendelések pedig ismételten megkövetelik a géppark folyamatos bővítését, fejlesztését. Ha lassan is, ha összeszorított fogakkal is, de tartható a lépés az igényekkel. Pedig biztosan nagy a kísértés az első bevételek elköltésére, de a csábításnak engedő könnyen vállalkozásával fizethet gyengeségéért. Bálint gazdát másod ízben segíti a mikrohitel: először traktort vásárolt, legutóbb kombájntarto^ Kora reggeltől késő estig a földeken dandárja van a tavaszi munkának.

zékkal gyarapította eszközállományát. E napokban nehéz elérni, mert kora reggeltől késő estig a földeken dandárja van a tavaszi munkának.

A találkozó is fóliasátrak mellett jön össze, s avatott szemnek már sokat elárul a helyszín, a környezet. A csapadék után szomjazó tábla poros, aranysárga bevezető útja például azt, hogy a homokos talaj aranykorona érték a megyeszékhely határában nem lehet túl magas. A fóliák ágyá- sainak sötét színe azonban már jelzi: értő kezek magházföldről gondoskodtak, így a palánták nem szenvednek hiányt semmiből. Újabb színfolt a gazdálkodó öreg, kissé megfakultan kéklő Ladája, amely azt bizonyítja: a tulajnak nem a nyugati autó volt a legfontosabb, amikor a termelésből befolyt pénz helyét kereste.

Tulajdonképpen még az is szakmai vita tárgyát képezi, ki számít ma kis- vagy éppen nagyvállalkozónak. Jelenleg az egyes alapok kezelői, tulajdonosai határozzák meg a paramétereket, amikor közzéteszik pályázati kiírásukat. Általában a foglalkoztatottak száma alapján dől el, hogy ki milyen kategóriába tartozik, a pillanatnyilag elfogadott álláspont szerint az 5-10 alkalmazottal dolgozó cég mikro- illetve kisvállalkozás, az 50-200 dolgozóval működő társaságok pedig már a közepes szintbe soroltatnak.

Kisvállalkozásként indult, de mára középkategóriába küzdötte fel magát a mátészalkai Nobilis Rt., melynek vezetője nem tervezte a növekedését.

— Egyszerűen talpon akartam maradni, ennek érdekében igyekeztem mindig a legracionálisabb döntéseket meghozni. A folyamatos fejlesztésekkel, beruházásokkal kényszerpályára álltam, s most itt tartok — mondja Novák Tibor ügyvezető, aki képzett szakember. Agrármérnök, mérnök szakközgazda, mérlegképes könyvelő, külkereskedelmi áruforgalmi képesítéssel is rendelkezik, de még esztétikai tanulmányokat is folytatott. Ez sem bizonyult haszontalan tudománynak, hiszen termékei emblémáját maga tervezte. A megyében termett és külföldről importált gyümölcsöket dolgoz fel: aszalt, csokoládéval bevont és pörkölt csemegék kerülnek ki a mátészalkai üzemből, amely 52 embernek teremt munkalehetőséget.

— Az 1992-es indulás után sokáig nagy volt a bizonytalanság, a legnehezebbnek a saját telephely megszerzése bizonyult, pedig enélkül nem lehet berendezkedni minőségi termelésre. Nekem a támogatás nem egyszerűen a fejlődés gyorsítását, hanem a puszta megmaradást jelentette — emlékszik a kritikus időszakra Novák Tibor, aki az Európai Unió PHARE-programjától kapta az első segítséget, később a Terület- fejlesztési Tanácstól nyert támogatást technológiai fejlesztésre és munkanélküliek foglalkoztatására. Irodájában a vak is felfedezi küzdelmes vállalkozói élet kellékeit: állandóan csörgő telefonok szakítják meg minduntalan a beszélgetést, az asztalon és a polcokon papírhegyek várnak átnézésre, aláírásra.

— Keményen kell dolgozni, de a hosszú

A beregi részen igény van a mezőgazdasági munkagépek

javító szolgáltatására, hm

alvásigényű emberek közé tartozom, s inkább a munkaidőt igyekszem hatékonyan kitölteni — mondja az ügyvezető, aki az eredmények összetevőit firtató kérdésre szerényen csak szerencsésnek tartja magát. De azért azt megjegyzi: a szerencse azt találja meg, aki felkészülten várja és képes kihasználni a váratlanul adódó lehetőségeket. Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni

CSÁSZÁR ISTVÁN:

A múltam kövületei

Senki sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, pedig az emlékek olyan szemétdombjával rendelkezem, mint egy aggastyán. Valószínűleg a kor tette ezt, amiben éltem. A kor, amely az elmúlt harminc év alatt több alkalommal nemcsak megtagadta, hanem le is tagadta önmagát.

Több rétegből állnak az emlékeim, mert több világ maradványaiból halmozódtak. Néha, amikor túl korán ébredek, mint ma is, kotorászgatok a már-már felismerhetet- len tárgyak között.

Most éppen könyveket találtam.

Gyerekkoromban a Hársfa utcában laktunk, egy antikvárium szomszédságában. Rácz Lajosnak hívták a tulajdonost — tudom, hogy a nálam idősebbek közül sokan ismerték, én csak arra emlékszem, hogy kövér volt, krumpliorrú, vörösen izzott a homloka, szivarcsutkák szaga vette körül, és átjárt a szemben lévő kocsmába, ahol a Gschwind-likőrgyár plakátjai voltak a falon, például az, hogy: „Marha, mért nem iszol Gottschlig-rumot?” Önként adódó és olcsó megjegyzés, de nem hagyhatom el, hogy azóta Rácz Lajos és a plakátok is eltűntek a Hársfa utcából, csak a kocsma maradt, mintegy jelképezve a mindent átvészelő emberi értékeket.

A nálam később születettek el sem tudnak képzelni egy olyan apró antikváriumot. Méltánytalanságnak tartom, hogy a használt könyvekkel kereskedő, mostani, főútvonalon pompázó, jól szervezett, túladminisztrált boltokat ugyanúgy nevezik, mint Rácz Lajos dohos odúját, ahol nemhogy szabott áraknak, számlakönyveknek, betűrendes polcoknak, de leggyakrabban a tulajdonosnak sem lehetett nyomára lelni. Igaz, hogy kirakat az volt. Valami kopott és aknarepeszektől sebzett, lapos szekrényszerűség a falon, amit — tekintettel a háború utáni időkre — üveg helyett nagy lyukú drótháló fedett.

Ebben a kirakatban fedeztem fel megsárgult kartonkötésben Tolsztoj Nem tudok hallgatni című röpiratát. El is loptam még aznap. Magyarázatul, de nem mentségül azt hozhatom fel, hogy a cím alatt ott állt zárójelben, hogy Az oroszországi kivégzésekről, és ez felgyújtotta az akkori divat szerinti klottgatyás és mezítlábas gyermeki fantáziámat, másrészt, ez volt az összes között a legvékonyabb könyv, és így viszonylag könnyen kirángathattam a résnyi- re feszített ajtón. A bűncselekmény elkövetése után félve sompolyogtam Rácz Lajos boltjának közelébe, bűnös gyönyörűséggel elolvastam a füzetet, és bármilyen meglepően hangzik is, nagy részét megértettem. így kezdődött önálló kapcsolatom a könyvkereskedelemmel. Később — miután jelentősebb vagyonhoz jutottam — rövid alkudozás után megvásároltam egy fagylalt áráért a Robinson-nak egy elron- gyolt, de békebeli, ifjúsági példányát, a fedélen Mühlbeck Károly színes rajzával. (Mit tudtok ti Mühlbeck Károlyról? — kérdezhetném vattaszakállamat simogatva.)

Ezután már állandó látogatója lettem a rejtelmes boltnak, délutánokat töltöttem ott, a penészszagú homályban. Végtelennek tűnő világ tárult előttem. Sok írót ismertem meg akkoriban, akikről csak később tudtam meg, hogy az egész világ ismeri a nevüket. Akkor még csak olyan tiszteletlen pajtásság volt köztünk, mintha csak ott ültek volna az elemi iskolai társaim között. Sok könyvről nem tudtam még, hogy nem tűnnek el azután, hogy rájuk csukom az utolsó oldalt, élni fognak nélkülem is.

De én nem ezekről akarok beszélni, hanem azokról a könyvekről, amiket, tudom, nem fogok megtalálni soha többé.

Először is egy közvetlenül 1900 után kiadott könyvecske, A velocipédezés iskolája, mámorítóan bárgyú rajzokkal. Olyan valószínűtlen volt, mint a legszebb Grimm- mesék, sőt még valószínűtlenebb, mert ezeknek a mulatságos emberkéknek és szerkentyűknek a bricsesznadrágos, gyümölcstálkalapos, sűrűn satírozott világa kétségíoprengő