Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-04 / 80. szám
Árnyalná válik a Valamikor jó üzlet volt tanácsi lakásban élni. Az alacsony lakbér ugyan a fenntartás költségeit sem fedezte, de erről legkevésbé a bérlő tehetett. Az árak akkor kezdtek emelkedni, amikor először a vízdíjat, később a közös költségeket is kiemelték a bérből. Azzal azonban valószínűleg mindannyian egyetértünk: még mindig olcsóbb a bérlakás, mint a saját tulajdonú, vagy az albérlet. Sok családnak ez az egyetlen reális lehetősége a lakhatásra. Ezt pedig azok tudják a legjobban, akiknek még csak, illetve akiknek már csak vágyálom a „tanácsi” lakás. A még csak valahol a sorban gyűjtögeti a pontjait, s alig várja, hogy névjegyzékre kerüljön. A már csak a pálya széléről figyeli az eseményeket: tetemes tartozása miatt költöznie kellett a bérleményből. Hámoriné Rudolf Irén, a Piac- és Vagyonkezelő Kft. igazgatója minden pénteken fogadónapot tart. A legtöbb ügyfél visszajáró. Ezeken a fogadóórákon hétről hétre válik mind árnyaltabbá a nyomor. Az elsőként belépő háromgyermekes asszony ismét azért jött, mert szabadulni szeretne lehetetlen helyzetéből: komfort nélküli szükséglakásban él, s a közös udvaron cigány családokkal kell osztoznia. Hiába tartja rendben környezetét, naponta újratermelődik a mocsok. A ruháit ellopták a szárítókötélről, a fészert feltörték, a szenét eltüzelték. Azóta a szobában tárolja és kerülgeti a fát, szenet. A gyerekek félnek otthon egyedül, de nincs kire hagyni őket. Fürdőszoba nincs, tisztálkodni a Júlia fürdőbe járnak. Kiderül az is: ha a férje nem olyan, amilyen, még mindig bérlakásban élnének. Vagy házmesteriben. Vagy a saját, kertes kis házukban. Mert az is volt. Csak a férje „elboltolta”, majd felakasztotta magát. A végrehajtást hagyta örökségül. Persze, van ettől cifrább történet is: azé az asszonyé, akinek férje az öccsétől (aki mellesleg már akkor 160 ezer forint lakbérrel adós volt) 450 ezer forintért vette meg négy éve a bérleti jogot. Az asszony minderről nem sokat tudott: reggeltől estig dolgozott, míg férje a kaszinóban múlatta az időt. És szórta a pénzt. Közben szépen gyűlt az adósság, mára eléri a félmilliót. A feleség mindezt csak a válás után tudta meg, legalábbis ezt állítja. Ez persze mit sem változtat azon, hogy — hiába a három gyerek — jogcím nélküli lakáshasználó, ergo: költöznie kell. Jaj, csak a Guszevba ne! — könyörög —. Akkor már inkább a cigánytelepre! Lakások bérben Nyíregyházán 2400 önkormányzati bérlakás van, ezzel szemben 1200 lakásigénylőt tartanak nyilván. Az új névjegyzék most készül, az előzőn még 10-en várnak a sorukra. A fizetési morál meglehetősen gyenge: 66 százalékos. A lakbér- és vízdíjtartozás mára meghaladta a 67 millió forintot. Ehhez jön még az a 23,6 millió forint, amit a szétverve otthagyott, leadott lakások karbantartására, felújítására költöttek annak érdekében, hogy új bérlők költözhessenek be. A tartozások miatt száznál több per folyik a bíróságon. A folyamatban lévő ügyek felfüggesztésére akkor van lehetőség, ha a bérlő fennálló tartozását egy összegben kifizeti. Klasszikus értelemben vett kilakoltatás még nem volt, az adósok vagy elfogadják a kisebb komfortfokozatú lakást, vagy maguk oldják meg lakásproblémájukat. A nem fizetésnek két oka van. Egyik a hanyagság. Van, aki az IKSZV-s időkből (80-as évek végétől) görgeti tartozásait, amikor még sikk volt nem fizetni. A 90-es évektől az elszegényedés, a fizetőképtelenség játszik fő szerepet. A hanyagság és a szegénység élesen elválik egymástól, nyomon követhető a kimutatásokból. A munkanélkülivé lett családok azonnal törleszteni próbálnak, amint újból munkába állnak. Nyilván másképp is ülnek le velük tárgyalni, mint a másik olíhíhhbhhihhhhhhhhhhhhhhíhhbhbhhhií így hívják a Károlyi Mihály-Titel utcai lakótelepet. Érdekes, ide szívesebben költöznek. Rendezettebbek a porták is, s ha felújítják azt a néhány teljesen lerobbant lakást, megépül a kövesút, egészen helyes kis környék lesz. Azt persze ne gondoljuk, hogy olyan kényelmesen éldegélnek ott a családok. Kilencen, tízen osztoznak szoba-konyhán. Legkevesebb három generáció. Van, aki úgy akar „kitörni”, hogy gyerekeket szül, remélve, ettől előrébb lép a névjegyzéken. És azt gondolnák-e, hogy van, aki nemA volt Guszev... Balázs Attila felvételei hogy tartozik, de hónapokra előre fizeti a lakbért? Van, bizony! Méghozzá a Kis-Csi- kágóban. Az Ungvár sétány 1. szám alatti híres-hírhedt garzonos ház ideális első lakás volna fiatal házasoknak. Volna, ha nem élne ott néhány — hogy is fogalmazzunk? — nehéz ember. S ha valakinek már van egy haragosa a házban, kézzel-lábbal menekülne onnan. Mint az a fiatal pár is, amelyik most várja a második babát. Ők azok, akik előre fizetnek, soha elmaradásuk nincs. Még komfort nélküli lakásba is beköltöznének, csak lenne kicsit nagyobb, mint ez. Hosszas kertelés után csak kiderül: az első asszony már el is kommen- dálta nekik szükséglakását. Persze, hogy szó sem volt lopásról, tüzelőről, nyirkos falakról, fürdésről a Júliában,.. Egy biztos: ezt a fiatal párt meg kell győzni arról, hogy egy komfort nélküli szükséglakás nem oldja meg a problémájukat. A következő ügyfél úgy lép be, mint aki menni készül. Kezében papírt szorongat. Valami végzést vagy inkább számlát. Nagyon sokkal tartozik. Ő és a testvére. De most befizetett húszezret és a maradék 130-at (ha csak annyi lenne, de a távhővel együtt a 300-at is meghaladja) letör- lesztené... Elkésett. A bírósági per a hónap elején lezárult. Jogcím nélküli lakáshasználókká váltak. Húsvét után költözniük kell. Cservényük Katalin mnnmmnmrinmí TÖPRENGÉS Fényevesztett évforduló O lvasom Komád György A cinkos című regényét — immár sokadszor. A felkavaró erejű, egyszersmind érzelmeket, gondolatokat továbbsarjadásra inspiráló könyv talán legdrámaibb részében azokról a döbbenetes eseményekről szerezhetünk tudomást, melyek a mű főszereplőjével — munkaszolgálatosként — a második világháború idején megtörténtek. Igen, sokunknak, így nekem, az én — épp a világégés után született — generációmnak is a történelemtudomány, a szépirodalom, a mozi, a tévé közvetíti a borzalmakról az autentikusságukban egyre inkább stabilizálódó információkat. Mert, és ezt pontosan ma, április 4-én érdemes eszünkbe idézni: bizony, hogy voltak idők, nem oly rég, amikor a német fasizmus hegemóniájának 1945-beli összeomlását a históriamagyarázók a szovjet fegyverek győzelmének euforisztikus magasz- talásával tették (vagy legalábbis: szerették volna tenni!) megkérdőjelezhetetlenné. (Hamis próféták voltak, borítsa feledés munkálkodásukat.) Április négyről szólt az ének, és mámorosán zengte a nép, érctorkok zúgták a szélnek felszabadítónk hősi nevét, aki nagyhirtelen valóban egyetlen nomenre redukálódott — a bajszos grúz népirtóéra... Szóval, nehéz volt nem hinni, amikor mindenki úgy tett, mintha hinne, s talán bízott is valamiféle kommunisztikus társadalomvízió mielőbbi megvalósulásában. Aztán jöttek a tisztábban látni akaró, merészebb kutatók, egyre szélesebb kapukat tártak a dokumentum- és levéltárak, a háború finisének újabb és újabb harci cselekményei kerültek más megvilágításba. Egyre többen és nyíltabban kezdték hangoztatni, hogy a „ruszki szoldátok” biz” nem felszabadítók, hanem megszállók voltak — és maradtak cirka négy évtizedre —, nyelvészek vekengtek az orosz aszvabazsgyényije (felszabadítás) és az okkupáci- ja (megszállás, elfoglalás) közötti különbségeken, de az év negyedik hónapjának negyedik napja azért még pirosbetűsként szerepelt a kalendáriumban — egészen a rendszerváltásig. Mára — és remélem, hogy töprengéseimből nem a bugyuta és értelmetlen nosztalgiázás hangulatai szüremlenek elő —, szóval mostanra a fényevesztett jubileum (mert mégiscsak az) nekünk, magyaroknak is kemény figyelmeztetés. Mire? Arra, amiről Pilinszky János KZ oratóriuma, Örkény István Voronyezse, Tótékja, Semprun írni vagy élni című memoárja szól. Hogy 1945 tavasza — és említhetem akár április 4-et, május 9-et, 11-et, mindegy — óta mindenkinek másképpen kell(ene) élni. B uchenwald, Auschwitz, Dachau, Treblinka, Hohenheim lágerkéményeinek égett emberhús szagától tömény sűrű füstje — ha csak visszaemlékezésekben, kopott-szakadt filmkópiákon, gyűrtre torzult fotókon is — „még mindig kavarog a kék magasságokban”. Nem engedhetjük, hogy pusztító mocskával ismét ránkereszkedjen. És ez a nem engedés elsősorban rajtunk múlik! Kállai János j 98. IV. 4.
