Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-30 / 101. szám

1998. április 30., csütörtök MÁJUSKÖSZÖNTŐ Lekvárosképű legények Angyal Sándor V alahányszor felidé­zem jó negyven év előtti májusaimat, furcsa módon mindig az a hosszú rúd jelenik meg a sze­mem előtt. Egyenes fából „fa­ragták", ami azt jelentette, hogy lehúzták róla a háncsot, aztán jó mélyen beásták a földbe, ám előtte szappannal vastagon végigdörzsölték, be­kenték, s a tetejébe egy ke­resztbe ráerősített fára ajándé­kokat függesztettek. Volt ott gumilabda, szájharmonika, is­pényeket süttettek a pékség­ben, valamennyi lepénybe be­lerejtettek egy ötforintost. Ma­dzagon lógtak, alá álltunk és a „rajt" szóra kis verébugrással mindig fel-fel pattantunk a le­pényhez, kiharaptunk egy da­rabot, amit persze meg kellett enni. Addig ettük, ameddig a fo­gunk alá nem keményedett az ezüst ötforintos. A publikum persze jobbra, balra dőlt a nevetéstől, hiszen a seregnyi lekváros képű le­gény úgy nézett ki a végén, mintha a négerek közül csöp­pent volna a Kraszna-partra. Galambos Béla A legszebb majálisnak indult, amelyen vala­ha is részt vettem. Az ég szinte valószínűtlenül tisztán kéklett a rakamazi Tisza-part felett. Olyan szi­porkázó verőfény nem minden május elsején bizsergeti meg az emberek bőrét, mint ami­lyen akkor, ott a miénket a téesz focipályáján. Szinte idillikus a kép, amire emlékszem. A harsogó zöld fűbe szanaszét leterített pokró­cokon egyazon intézmény fészekaljába tartozó családok heverésztek. Az asszonyaink boldogan élvezték az első napfürdőzés gyönyöreit, mosolyogva figyelték gyer­mekeik önfeledt játszadozását. Mi férfiak, már túl az első kupicán, gyűjtöttük a rozsét, hogy legyen min megfőnie az ebédre készülő bográcsgulyás­nak. Szisszenve nyíltak a sörös­üvegek, nagyokat kortyol­tunk belőlük, miközben a házul ról hozott zöldhagymás, piros retkes — ott­hon valahogy soha sem olyan csodás ízű — tízórait haraptuk. Ahogy az már ilyenkor, egy rendes majálison lenni szokott, előkerült a fütballab- da is, s az asszonyok hamar lankadó érdeklődésétől és ritkuló biztatásától (is) meg- mámorosodva rúgtuk a bőrt, mintha az életünk függene a győzelemtől. Egy vakondtúrás, vagy egy hajdani ökörlábnyom volt-e a bűnös, ma már lényegtelen, de tény, hogy egy esést követően villámként hasított térdembe a fájdalom, s azzal nekem hó­napokra meg volt — a har­madnap a baleseti sebészeten gipszbe is ágyazott — alibim mindenféle fizikai igénybevé­tel alól. Ám mégsem a balul végződött foci miatt em­lékezetes számomra az a ti­zenkét é v v ezelőtti május elseje. A szintén velünk majálisozó szom­szédasszony másnap reggel rémülten újságolta, az éjszaka csörgött a telefonjuk, s az Amerikában élő testvére érdeklődött izgatottan: mi van idehaza, jól vannak-e? Ott ugyanis éppen akkor be- mondták a televízióban, Csemobilban felrobbant az atomerőmű, s a rádiókatív fel­hő Európa felé tart. Aznap a nagyszülőkhöz mentünk Mátészalkára, s bi­zony eléggé felzaklatott ál­lapotban érkeztünk meg, kiváltképpen a gyerekeink mi­att. „Nekünk is pont most kel­egesz nap a szabad- b a n tartózkod­nunk. amikor ez történt és a sugárzó anyag szép lassan min­denre lerakódik” tettük a szemre­hányást magunknak, no meg az akkor talán már résnyire feloldott moszkvai hírzárlatnak a nagyiék teraszán ülve. Ahogy ott beszélgetünk, egyszer csak arra lettünk fi­gyelmesek, hogy a kétesz- tendős kislányunk ül a kert közepén és, amit azelőtt soha nem csinált, kis földes kezével csak úgy tépkedi, s gyűri be­felé a füvet, a sóskát, ahogy jött, válogatás nélkül. Mit ne mondjak, volt egy kis pánik. Ám semmi egyéb, azóta sem. Nem véletlenül, hiszen mint azóta kiderült, megyénket akkor elkerülték a csernobili felhők. kolatáska, ha jól emlékszem, még léggömb is. Aztán, amikor május elsején kinn a Kastély-kertben eljött a nagy pillanat, odaállhattunk a 8-10 méter hosszú szappano­zott rúd aljára, hevesebben vert a szívünk. A tét ugyanis az volt: aki fel tud mászni a tetejébe, ott azt az ajándékot választja magának, amelyik tetszik. Sorsot húztunk, hogy ki kezdi, aztán elkezdő­dött a nagy viadal. Jól kellett kapaszkodnia, ügyes technikával fonni a lábát an­nak, aki fél útról nem akart visszacsúszni. Kidagadtak az erek a fiúk nyakán, szinte cen­tiről centire vonszolták magu­kat a nagy álomért. Eljött dél is, mire üres ma­radt a mászórúd teteje. Akkor aztán jött a sokkal könnyedébb és kacagtatóbb produkció: a lekvárosle- pény-evés. Ekkorra a rendezők kerek, lekvárral töltött le­Az én fehér szárnyú verebem Esik Sándor A Fellegvárban sok cso­dák megtörténtek haj­danán. Már az sem piskóta, hogy Mátészalka e Krasznára néző vadregényes szegletének ilyen nagy időkre visszatekintő neve van. Aztán ott volt a Kükért, a Zsidóteme­tő, a Kiségres. Kitelt belőlük egy egész világ. Különösen, ha hozzászámítjuk a Büdöst, melynek kevésbé emelkedett pillanatban született neve már az Ecsedi-láp szélét jelentette. Itt láttam életemben először és utoljára fehér szárnyú vere­bet. Későn tavaszodon abban az esztendőben. A Kraszna-parti kiöntéseket csak május elejére sárgította arannyá a gólyavi­rág. Mezítláb vágtattunk a se­kély langyos mocsarakon ke­resztül. Szedtünk egy nagy öl­lel az üvegként pattanó szárú, nehéz lombú csodavirágból, és verejtékes homlokokkal vittük hazafelé. Azaz vittük volna, hiszen az egyik Szabó fiúnak eszébe jutott: otthon az összes csirke a tojásba fullad, ha be­visszük a házba. Le is tettük hát a legelő széli árokba, és in­kább átmásztunk a Zsidóteme­tő magas betonfalán ibolyát szedni. Amikor behuppantunk a hűvös sírok közé, verébcsa­pat rebbent fel. Közöttük, a szürke rajban verdesett szár­nyával egy, amelynek leg­alább két, vagy három evező­tolla fehér volt. Nézzétek, újongtam. De ak­kor már leszálltak az éppen megbomló bimbójú orgonák­ra, és nem látszott a fehér toll a többi takarásában. Nem is igaz, állapította meg valame­lyikünk. Hogyisne, majd pont nekem lesz egy fehér vere­bem... Azzal számos érdem le­fokozódott volna. A Lacié, aki fehér ibolyát tudott az egyik sír tövében. A Sanyié, aki fe­hér orgonát termő bokorra bukkant a temetői lilák tömött erdejében. Vagy a Pistié. Ő szedte a legtöbb piros fejű ki­rálycserebogarat, pedig azt na­gyon nehéz találni a rengeteg fekete között. Én csak bizonygattam, hogy fehér tolla van a madaramnak, de megmutatni nem tudtam. Magunk is szürke verébcsa­patként rebbentünk ide-oda a temető csendjében, én pedig néha visszalestem a verebekre. Egyszer sikerült úgy megri­asztanom őket, hogy ismét lát­hattam az én madaramat. Gyertek, gyertek, kiáltottam. Jöttek, de nem láttak semmit. Kedvetlenek lettek az én pajtá­saim. Nem értették, miért akarok én mindenáron feltűnni ezzel a fehér szárnyú madárral. De azért csak rávettem őket: hú­zódjunk csendben az orgonák alá, és várjunk. Néztük a lom­bokat, az integető leveleket, hunyorogtunk a ragyogó kék­ségtől, de nem történt semmi. Mígnem aztán megmeredt nyakunkat egyengetve kényel­metlenül feszengeni kezdtünk. A lábunk előtt a tavalyi leve­lek lucskos avarján ekkor az ugráló fehér fénylabdákkal furcsa dolog történt. Lassan, de biztosan félhold alakot öl­töttek. A napfogyatkozás, állapítot­tam meg halk határozott sza­vakkal. Ehhez viszont már nem férhetett kétség. Épp ak­kor tanultuk fizikából, és a ta­nár is mondta, hogy mostaná­ban lesz. Megbabonázva fi­gyeltünk. Valamelyest söté- tebb is lett. pedig egy felhő sem volt az azúrkék égen. Szakavatott kifejezésekkel ecseteltem a kisebbeknek amit a jelenségről tudtam, és így én voltam a nap hőse. Amint fel­kerekedtünk, meghallván a ha­rangszót, a verebek is elsur­rogtak előttünk. Az egyik ké­telkedő maga nyújtotta ki a karját: ott a fehér szárnyú. Nyugodt hangon váltottam át a fizikából a biológiába: tudjá­tok, nagyon ritkán de előfor­dulnak mutációk az élővilág­ban... Út az erdőben Balogh Géza V an Szatmárban egy keskeny kis köves­ét, amit csak na­gyon kevesen ismernek. Az egykori Ecsedi-láp északi nyúlványain vág át, Sza- moskért meg Szamosszeget köti össze. Szeretem ezt az utat, pedig semmi különö­set nem lát itt az ember. Nagy, tágas lucemaföldek, búzamezők, egy-egy magá­nyos fűzfa..., szóval tényleg semmi különös. Messze, nyugaton azon­ban egy hosszan elnyúló, kanyargós fasor, kicsit északabbra pedig egy tö­mör, sötét folt akasztja meg az ember tekintetét. Á Holt- Kraszna, vagy ahogy erre­felé nevezik, az Ócska- Karaszna medrét kísérő fa­sor, mellette pedig a sza- mosszegi erdő. A híres, ti­tokzatos szamosszegi erdő. Nincs még egy erdő. ami úgy megmozgatná a fantá­ziámat, mint ez az erdő. Pe­dig a szakirodalom szerint nyomába sem léphet mond­juk a bockereki, a lónyai, vagy a tarpai erdőnek. Azok tele vannak évszáza­dos tölgyekkel, hatalmas kőrisekkel, juharokkal, szilfákkal. A szamosszegi meg... A szamosszegi pedig nem tudom milyen fákkal. Töviről-hegyire bejártam már majd mindegyik híres beregi, szatmári, szabolcsi erdőt, de a szamosszégiben mindössze egyetlen egy­szer jártam, pedig ott van a mi falunk, Opályi szom­szédságában. Csak onnan mindig a másik oldalát lát­tuk. Es fölöttébb birizgálta a kíváncsiságunkat. Majd adok én nektek, olyan messzire kóborolni! HIRDETÉS — hangzott a szülői tiltás, és mi sokáig csak vágya­kozva bámultunk a Krasz- na-hídról a csábítóan sötét­lő, titokzatos erdő felé. Az­tán úgy tizennégy-tizenöt éves fejjel mégis csak neki­indultunk. Egy komor, esős május elsején. Szűcs Ferke, Tóth Tóni, Erdélyi Jancsi, Demeter Ferke..., mentünk gyöngyvirágot szedni. Hatalmas, riasztóan kö­vér fellegek úsztak az égen, és északi szelek suhogtatták a fákat. A töltésen men­tünk, s egy fél napba is be­letelt talán, mire az erdőbe értünk. Óriási szürkenyár­fákra emlékszem csak, s ar­ra, hogy kis idő múltán szétszóródott a csapat. Egyedül voltam. Elfo­gyott az ösvény is, és bezá­ródott mögöttem, előttem az erdő. Itt már csönd volt, fenyegető csönd. Csak a fákról csepegő vízcseppek, s a madarak csiripelése hal­latszott. Az én lépteimet is elnyelte a vizes avar. Köd, pára gomolygott, és... És akkor rám ordított egy állat. Egy borjúnagyságú, vörös szőrű állat. Pánikszerűen menekül­tem. Törtem, zúztam, ágak csapódtak az arcomba, vé­gül belebukfenceztem egy mély árokba. Ferkéék, Jan- csiék már nagyban sóskáz- tak, mert nem nyílt még ki a gyöngyvirág, és elkereke­dett szemmel hallgatták a szavaimat a szörnyről. Mert a fantáziám már ak­kor is működött. És már hallgatni is tudtam: bolond lettem volna bevallani, egy megijesztett őzbak rémisz- tett halálra. Azt az őzbakot keresném én azóta is oly el­szántan a távcsövemmel...? Vagy azokat a harminc év­vel ezelőtti májusokat. Fészekaljé^; verőfénvbáti Családi Bankszámla Számláját díjtalanul nyitjuk meg. Teljesítjük közüzemi díjfizetéseit. A számlához VISA bankkártyákat is ajánlunk. Havonta az első két készpénzfelvételt a Konzumbank és a K&H automatáiból díjtalanul biztosítjuk. Gyors és egyszerű hitellehetőséget biztosítunk. 1 hó 16,50% 16,50% THó 17,00% 17,00% 12 hó 17,00% ________17,00% c lekötés nélkül _____15,00%_____ 16,08%~ 4 millió forint felett 1% kamatprémium Bástya betétjegy Sávosan változó, fix kamatozású betét. Az elért kamatokkal együtt bármikor visszaváltható. 1 hó _______16,50%______7_hó________17,00% 2 hó _______16,50%______8_hó________17,00% 3 hó _______16,75%______9_hó________17,25% 4 hó 16,75% ______10_hó_______17,25% 5 hó _______17,00%______lj_hó_______17,50% ^ 6 hó 17,00% 12 hó 17,50% ~ Éves átlagkamata 17,0% (EBKM 17,0%) 1^ Üzleti körben - Családi körben Nyíregyháza, Szarvas u. 11. Tel.: (42) 312-805 Kisvárda, Szt. László u. 51. Tel.: (45) 415-178 AZ $MFB bankcsoport tagja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents