Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-11 / 86. szám
1998. ÁPRILIS 11., SZOMBAT Napkelet • A KM ünnepi melléklete r i3 Április 11 A talló kalászait hányva s a verebek közé belesvén nagy szél kapott föl egyszer engem hirtelen, áprilisi estén. Gyerekeit kereste arra s engem talált ott épp az útban. Bömbölt, örült s én mosolyogva rengeteg mellén elaludtam. Vitt falvan, földeken keresztül, meghempergetett jó sárosra, cibálva és kacagva vitt egy pesti, csatakos külvárosba. * Az uccán vidám jasszok lógtak s még vidámabban verekedtek, kiabáltak, kiabáltunk és a jasszok végül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, a hívek templomokba mentek s reszketve, szomorú kézzel áldották őket meg a szentek. ‘ S hogy a harangok búgtak, felnőtt a szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével s úgy menekült, kalaplevéve. Reménységnek és tulipánnak kicsikis deszka-alkotmányba 1905-ben ígyen iktattak be az alkotmányba. A kártyás munkásnak fiúként, s a szép, ifjú mosóasszonynak, ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, fejkendőbe kötözött gondnak. A szegényasszony rég halott már, de fiát a szél el nem hagyja, együtt nyögünk az erdőn éjjel s együtt alszunk el virradatra. (Századunk egyik legnagyobb lírikusa, József Attila 1905. április 11-én született.) A költészet kikelete JÓZSEF AITIEA VERSEI Csöndes estéli zsoltár Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. Tudom, hogy zöldéi a fű, de nem értem, minek zöldéi, meg kinek zöldéi. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked. Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, könyörögni, meg alázkodni, meg kérni. Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. Lírátlan korban a poézisröl Schmidt Sándor ajk. kel hé nekünk a Urát ünnepelni': Egy kipécézett napon: jeleiül — József Attila születése évfordulóján. Ha csupán ez utóbbi miatt lenne indokolt szót ejteni a poézisröl, már akkor is — és csak ezért! — üdvös lenne megcselekednünk. Merthogy, mi, magyarok — állítólag — mindig is a költészetben voltunk (a múlt idő szomorúsága tovább tompíthatja a jelenlevöség kevéske derűjét) a legerősebbek. De vajon vagyunk-e még mindigi Támadhatnak kétségeink, hallván értelmes emberek majdnem kérkedő kijelentését: olvasni még csak szoktam, újságot, magazinokat, krimit, lektűrt. Verset — soha! így hát a Ura munkásainak asztal fiókba dolgozó, ritka publikációk örömében megmártózó pillanatok maradnak. Persze, azért kétségbe ne essünk; elődeinknek sem volt egyszerűbb, könnyebb dolga a múzsa kiválasztottjaink ént. Csokonai keserű kifakadása — Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországont — visszacseng fülünkbe. A szép szavakat tiszta szívvel kimondó elszántságból Hunniában ez idáig még senki meg nem gazdagodott. Ha netán igen, csak fel- és megadások árán, alkuszok unszolására, gerinervp- pantó hajlongások közepette. Érdemtelenül. Feladni azonban lírátlan korban sem szabad. Es nem biztos, hogy csak az ünneplés parádéja adhat bizakodást. Hanem a tavasz, a megújulás, a feltárna-. dós gorídolatserkentő kikelete is. Egyszerűen, önma-: gábm, ám nem önmagáért. Úgy semmit sem érne. Kállai János '-'r ÍBBBESSHHBbB A KM VENDÉGE Eszenyi Enikő A csengeri Ady Endre Gimnázium szavalóversenyének zsűrijében a közelmúltban egy igazi szakavatott előadó, versmondó, színész-rendező figyelte a tehetséges fiatalok előadását. Eszenyi Enikő Jászai-díjas művész hazalátogatott az esemény alkalmából szülővárosába. — Nagyapám, Eszenyi Sándor itt volt iskolaigazgató Csengerben, én pedig itt születtem. Ma már a kapcsolatot csak távolról tartom a várossal szüleim révén. Ők gyakrabban hazajönnek, rendszeresen jár nekik a Csengeri Hírmondó, s abból tudnak minden újságot. Tíz éve nem voltam itthon. Sajnos... Már gyermekkoromban színésznőnek készültem. 1972-ben az árvíz után elköltöztünk Debrecenbe és ott jártam gimnáziumba, s onnan vettek fel Budapestre a Színművészeti Főiskolára. A színészet mellet hat éve a rendezéssel is barátkozom. tizenöt éve vagyok a Vígszínház tagja, s ez idő alatt szerencsére rengeteget játszottam és rendeztem, itthon és külföldön. Tavalyelőtt Pozsonyban rendeztem, jövőre Prágába van meghívásom. Kis kerülővel jöttem most haza, mert megálltunk Túristvándiban, ahol helyszíneket keresek, mert ha minden összejön, egy filmet forgatunk itt. Van egy forgatókönyvem, amit kolléganőmmel, Szabó Gabival írtunk, s ha minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, ebből film lesz hamarosan. — Minden este játszom a színházban. Egy kutyát játszom egy amerikai sikerdarabban a Szilviben, Shakespeare: Vízkeresztjében én vagyok Viola, s ezeken kívül rengeteg darab van műsoron, amiben dolgozom a Vígszínházban. Játszom a Fekete Péter operettben, az Össztánc című darab ban, ami attól érdekes, hogy nem beszélünk, csak táncolunk, ját szom a Pesti Színházban a Dühöngő Ifjúság című darabban. Rengeteg előadásom van, közben megy a rendezésemben a West side sto- ri, ami kétszázadik előadásához közeleg. Ez volt a második rendezésem, színházi fesztivál-díjas előadás lett én pedig megkaptam érte a legjobb rendezés díját. — Munkám közben egy-egy karakter megformálásánál előjönnek azok a régi gyerekkori emlékek, amelyek a vidéki léthez kötnek, ez gazdagabbá teszi egyrészt az életemet is, másrészt pedig a képzelőerőmet erősíti, hiszen olyan helyeken járhattam, vagy olyan helyekre emlékszem vissza, amelyekről akik városban születtek, nem tudják milyen. áziumi városom Debrecen már nem volt rám ilyen nagy hatással. Utáltam azt az iskolát, mert abban az időben nem ismerték fel, hogy attól, hogy egy gyerek nem tudja olyan jól a kémiát vagy a fizikát, még lehet tehetséges. Mindig utolsó lettem a szavalóversenyeken, mert nem voltam jó tanuló. — Akkor ez csak egy-egy intézményre volt jellemző, mára azonban úgy tűnik, az egész magyar kultúra válságba került. A színészek számára kevés a munka, a Magyar Televízióban lassan úgy tesznek, mintha nem is léteznénk. Pedig éppen a televízió lehetne az egyetlen olyan hírforrás, ahol láthatnák az emberek a művészek munkáját. Arról is csak ritkán adnak hírt, hogy ki mit próbál, mire készül. Csak azt halljuk-látjuk, hogy melyik párt, melyik politikus, mit mond. A magyar színészek mostoha gyermekek a képernyőn. A sorozatokból már jobban ismerjük a brazil színészeket, akik különböző szappanoperákban, borzalmasan bevilágított olcsó, díszletek között botladoznak, mint a mieinket. Pedig tehetségük nagyon sok magyar színészéhez egyáltalán nem mérhető. Egy csengeri ember így soha nem tudhatja meg, melyik színész hogyan tud Hamletet játszani. Azért nem hibáztatom őket, hogy nem utaznak Budapestre színházba, mert a csaknem négyszáz kilométer elrettentő távolság. Különösen ilyen utakon. — Csenger, Debrecen, Budapest a három város, amelyek valamilyen formában meghatározták eddigi életemet. Én azonban csengeri maradtam, ezt büszkén vállalom. Szondi Erika
