Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

A kis „Kossuth”

Vasvári Pál, aki a nemzet szívében él

„Egyesek életét csak annyira becsülheti a világ, amennyire ezek tényeikkel az emberiség ügyét — bár parányi körben is — előmozdíták...” írja a kortársai szerint „délceg, sugárzó tekintetű, zengő szavú, nyílt értelmű, bátor lelkületű, eszményi jellemű” forradalmár Vasvári Pál. 1826-ban Tiszabüdön, a mai Tiszavasváriban született, de gyermekkorát Nyírvasváriban töltötte. Édesapja Fejér Pál görögkatolikus lelkész volt, aki büszke volt arra, hogy a család ősei Bocskai hajdúi voltak. Feljegyezték róla, hogy Bocskain kívül Bethlent, Zrínyit, Thökölyt s a Rákó- cziakat szintén áhítattal tisztelte.

A családi neveltetés szelleme és a kis nyírségi falu jobbágyainak mérhetetlen nyomorúsága meghatározó jelentőségű élménnyé vált a gyermek számára. 1837-ben kerül a nagykárolyi piarista gimnáziumba, ahol kitűnt végig tiszta jeles tanulmányi eredményével és felhívta magára a Károlyi uradalom tiszttartójának figyelmét, aki pénzzel és ajánlólevéllel támogatta, hogy 1843-ban, 17 évesen Pest re mehessen és ott megkezdhesse egyetemi tanulmányait. Figyelmét a fizika és a történelem kötötte le. Később azonban minrű világeseményekre. Azt én egyenesen öngyilkossággal vádolnám... Most vagy soha! — ha kedvező európai eseményeket elszalasszuk, akkor ismét sínylődhetünk századokon át... Amely nemzet önmagát elhagyja az nem méltó a szabadságra”. De felhívja a figyelmet a nemzeti összefogásra is: „Magunk között pedig teremtsünk egyetértést, összefogást, testvériséget, mert az ember csak •addig kicsiny, míg egyedül van, ha másokkal egyesül, akkor az ember nagy, hatalmas és az egeket is képes ostromolni...”

Amikor az ellenforradalmi szervezkedés révén a kivívott szabadság, veszélybe kerül Vasvári is, toborzó útra indul Somogyba, ahol szinte minden faluban megfordul, majd Kossuth futártisztje lesz. 1849 első két hónapjában Rákóczi neve alatt szabad csapatot szervez, ahová Biharból, Szabolcsból és Szatmárból toborozza katonáit. Egységével Erdélybe vonul, ahol Bem tábornok hadműveleteit támogatta. Miközben vezette csapatát, éjszakánként tanulmányozta a hadtudományt, s nem ok nélkül vitte az őrnagyi rangig. 1849 válságos nyarán Bánffy- hunyad térsé- gében

den idejét a történelem tanulmányozásának szentelte. A latin mellett megtanul németül és franciául, hogy Európa legnagyobb történetíróit eredetiben olvashassa.

Színjeles tanuló, aktív tagja a különböző egyetemi köröknek, és hamarosan az egyetemi ifjúság mozgalmainak vezéralakjává lesz. Húszéves, amikor első írása megjelenik, és ettől kezdve rendszeres cikkírója az Életképeknek s a Pesti Divatlapoknak. 1847-ben Teleki Blanka grófnő meghívja a pesti leánynevelő intézetbe tanárnak, ahol magyar nyelvet és történelmet tanít. 1848 januárjában látott napvilágot első nagy önálló munkája, a „Történeti Névtár”, amelyet már Vasvári Pál néven publikál. Égy hónappal később Zrínyi-tanulmányával elnyeri a Kisfaludi Társaság pályadíját.

Vasvári azonban nemcsak írója, hanem formálója lett a történelemnek. 1848 márciusában Petőfi oldalán ő az események egyik irányítója. Jókai Mór egyik visszaemlékezésében erről így ír: „Mindenütt ott volt, ahol helytállásra volt szükség. Szervezte a tüntetést, tárgyalt a Helytartótanáccsal, ott volt Táncsics kiszabadításánál, és a következő napokban is megtalálja a helyét. Egyik szervezője a Nemzetőrségnek. Vasvári volt Petőfi mellett a márciusi napok legnépszerűbb vezetője.”

Már a március 14-i nagygyűlésen így lelkesít: „Egész Európa tengere forr, s a népek újjászületésének meg kell történnie, jaj a nemzetnek, mely még most is közönnyel tudna tekinteni a nagyszetáborozott, ahol feladata az volt, hogy Bem seregéhez kapcsolódva felvegye a harcot az abrudbányai vérengzések után felkelt román csapatokkal. Július 5-én délután, a Mariséi felé vezető úton mintegy tízezres román túlerő tört rájuk.

Vasvári egyik katonája Gojdich Iván leírásából tudjuk, hogy amikor a katonák a túlerővel szemben meghátrálni kényszerültek, Vasvári az alábbi szavakkal fordult hozzájuk: „Inkább kész vagyok áldozatul hozni életemet a kétes kimenetelű, de dicsőséges harcban... Készebb vagyok az ellenség golyózáporát egymagám felfogni, mintsem beszennyezzük azt a zászlót, amelynek dicsőséges lobogására esküm kötelez”, majd ezt követően Gojdich visszaemlékezése szerint: „Vasvári kezébe ragadta csapatának a lobogóját s az ellenség közé rohant. A lábai alá rogyott halottak csoportja magasra emelé alakját, míg végül a golyók zápora őt is leterí- té... a dandárnak egyharmada elhullott a harcban.”

Pecsétgyűrűjét később megtalálták fent a Havasokban a mócoknál. A zöld alapra helyezett nyitott könyvön hüvelyéből kivont kard feküdt. A könyv egyik oldalán Vasvári Pál monogramja, a másikon egy dátum: 1848. március 15.

A magyar honvédsereg hősi halált halt őrnagya még csak 23 éves volt. „A nemzet szívében kell, hogy hordozza azokat a fiait, akik szívükben hordozzák a nemzetet.”

Dám László

A március 15-i pesti forradalom híre nem egészen egy hét múlva érkezett meg Szabolcs vármegye székhelyére, Nagykállóba. Az itt éppen megyegyűlés tagjai előtt március 21-én olvasták fel a Helytartótanács március 16- án kelt rendeletét, melyben a rend és a béke fenntartásához szükséges intézkedések megtételére szólította fel a törvényhatóságot. Az egybegyűlt „tekintetes Karok és Rendek” egy 29 tagú Közbátorsági Választmányt rendeltek ki Péchy László másodalispán elnöksége alatt, s ezen választmányt „az események éber figyelemmel kisérésére utasítva, a rend és a béke fenntartása iránt szükséges intézkedések, különösen pedig szükség esetében nemzeti őrsereg felállítása iránti teljes hatalommal felruházzák.”

A Közbátorsági Választmány első ülését március 25-én tartotta, és már ekkor, tehát jóval az áprilisi törvények előtt, hozzálátott a rend és a béke biztosítását szolgáló őrsereg szervezéséhez. Javaslatuk szerint „A nemzeti őrsereget teendik 1-ször: Minden községben la, becsületes jellemű azon polgárok, kiknek azon helyben birMagát

Szabolcs vármegyébe

tökük vagy saját lakóhelyük, vagy olyan foglalkozásuk vagy kézi mesterségük van, mely őket azon helyhez köti, kik is az alább kinevezett küldöttség által összeíratva besoroztatván, fövegeiken kitűzendő nemzeti díszjellel (kokárda) kötelesek kitüntetni állásukat és ünnepélyesen leteendő eskü által is kötelezve teljesítendik a szükség esetében a helybeli béke fenntartására őrségi szolgálatukat. Ezek neveztetnek: Helybeli nemzeti őrseregnek.” A választmány azonban tartott a megyében vagy a környéken kitörhető zavargásoktól is, s ezért egy mozdítható nemzetőrség szervezéséről is intézkedett, melynek tagjai „az első pontban leírt Önkéntesen vállalkozókból alakulván, felfegyverezve és gyakoroltatva lévén a szükséghez képest teendi szolgálatát.”

A mozdítható nemzetőrséget a Vármegye

Nemzetőrök rohama

Reprodukciók: Belánszky-De?nkó Péter

ESIK SÁNDOR:

Árvalányhaj

T

ávolról csak fapálcikákra tűzött papirforgóknak tűntek a dombok élére telepített szélerőművek, a végtelen sztrádán közelebb jutva óriássá növekedtek. Az egész szemhatárt, a szelíd ívű horizontot lezárta az ezernyi propeller. A Mojave sivatag szélén hajtottunk. A parti hegység San Bernardinónál jelentéktelen emelkedőkké süllyedt valamikor az idők hajnalán. Az óceán partjáról, dél Los Angelesből itt vezet az út Las Vegasba, a sivatag szívében fekvő csillám-városba. Ugyanitt kél át a forró homokot hozó szél, és a hűvös, párás tengeri fuvallom — mikor melyik évszakot írjuk. A dombhátakat barnára égette a nap, itt-ott villan csak valami nagyon szívós zöld cserje lombja. Inkább a Józsua fájának nevezett kaktusz karjai nyúlnak a portól szürke égbe.

Henry autóját reggel úgy megraktuk fegyverekkel, mintha csatába indulnánk. Elkerekedett a szemem, amikor az ágy elől előhúzott egy medveölőnek is beillő golyóspuskát, a szekrényből pedig még két kisebb ismétlőt. Pisztolyból is előkerült egynéhány.

— A kilencvenes gettólázadás óta egyet az ágy alatt tartok — magyarázta. — Itt megengedett a fegyverviselés, — tette hozzá. — Ha egy is betenné a lábát a portámra azokból a mocskokból, keresztüllőném, — mondta, és tele marékkai kezdte a lőszert rakni az erre a célra szolgáló iszákba. Tekintetén láttam, hogy meg is tenné amit mond.

Valami elhagyatott helyet kerestünk a durva sziklákkal tarkázott barátságtalan vidéken. Azt mondta Henry, nem ritka errefelé a jackrabbit, ami egy apróbb nyúl- féle.

— Olyan kicsi, mint otthon a vadnyúl

fia, amikor a lóherét először kaszáljuk — próbálta leírni a ránk váró élményt. Aztán mesélni kezdte, siheder korában merre vetettek lóherét a parasznyai határban, de hirtelen elhallgatott.

— Be kéne nézni Elzához — fordult hátra feleségéhez, Erzsikéhez. A szépre öregedett arcú, koromfeketére festett hajú asszony egész úton csendben hallgatta beszélgetésünket, most azonban hangosan tiltakozott.

— Hagyjad már békén, tudod, hogy nem szereti a vendéget. Legalább felhívtuk volna tegnap este...

Henry nem az a típus aki sokat latolgatja döntéseit. Ráfordult egy igen hepehupás útra, amely a domb élén futott, közvetlenül a hatalmas szélforgók tövében. A kerekek alatt vadul ropogott a durva kő, a forgók lapátjai pedig úgy suhogtak, mintha egy ezred szamuráj hadakozott volna.

Kisvártatva völgy tűnt fel előttünk, az aljában valami lakókocsiféle. Nem sokkal távolabb még vagy két tanya látszott. Az egyik módosabb gazdára vallott, és nem csak a mellette parkoló repülő miatt. A völgykatlant tikkadtan reszkető forró levegő ülte meg, csak az éleken kalimpált a szélforgók erdeje. Elza a bódé előtt kémlelte az érkezőt egy csenevész pálma tenyérnyi árnyékában.

— Hogy vagy, Elza? — rikkantott rá vidáman Henry. Levette átizzadt baseballsapkáját, megtörölte izzadságban fürdő néhány szál haját, és cuppanós csókot nyomott a kortalanra ráncosodott arcra. Hátrament a kocsi csomagtartójához, kivett egy rekesz kólát. — Nézd mit hoztunk neked. Ez a fiú meg otthonról jött — mutatott rám.

Elza apró szeme érdeklődéssel telt meg,

|.J. h^ij ^alj| Negyvennyolcz • A KM ünnepi melléklete