Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

négy járásában kívánták megszervezni. A nemzetőr tehát saját ruhájában szolgált, nemzetőri mivoltát csak a süvegen díszelgő kokárda jelezte. Közülük a tehetősebbek saját magukat fegyverezik fel, a szegényebbeket pedig a vármegyeházán lévő kardokkal kívánták ellátni, s akik ezután is fegyver nélkül maradtak, azok számára a miniszterelnöktől szeretett volna a választmány puskákat igényelni, s amíg azok megérkeznek, maradt a parasztlándzsa, a kiegyenesített kasza. (Végül is javarészt ezekkel a „fegyverekkel” szolgáltak a nemzetőrök, hiszen a lőfegyverek a júniustól szervezett honvédsereg katonáinak kezébe kellettek). A nagyobb ünnepélyesség okáért azt is elhatározta a választmány, hogy a mozdítható nemzetőrök a vármegye zászlaja alatt esküsznek fel és elkészítették az esküformát is.

Az uralkodó, V. Ferdinand által 1848. április 11-én szentesített törvények között a XXII. törvénycikk foglalkozott a nemzetőrséggel, kimondva, hogy tagja minden férfi húsz- és ötvenéves kora között, ha városban vagy rendezett tanáccsal ellátott községben 200 forint értékű házat, vagy földet, egyéb községekben félteiket, vagy 100 forint évenkénti tiszta jövedelmet bír és nincs gazdai hatalom alatt.

E törvény és Batthyányi Lajos miniszter- elnök április 22-i körlevele alapján 1848 májusától minden településen megkezdődtek az összeírások. A járásokba kiküldött összeíró biztosok a számukra nyomtatásban kiadott rovatos összeíró íveken feltüntették az illető nevét, lakhelyét, polgári állását. Az utolsó rovat a „tehetetlen” címet viselte: ide jegyezték be, hogy az egyébként korát, vagyonát tekintve megfelelő nemzetőr milyen testi hiba miatt nem lehet tagja ezen nemes testületnek.

Az összeírások megkezdése után alig néhány nappal azonban meglepő jelentések

fegyverezne fel a nemzetőr

egy hét múlva érkezett meg a forradalom hire "jfí

futottak be az összeíróbiztosoktól Péchy alispánhoz.

A megye akkori 147 településéből 36-ban vagy az egész közösség, vagy jó néhá- nyan nem jelentek meg az összeíróbiztosok előtt, nem hagyták nevüket felíratni. E hirtelen jött ellenállás, mely nem egyedüli az országban, késztette Batthyányi miniszterelnököt egy újabb körlevél kiadására, melyben igen kemény hangon szólította fel a törvényhatóságokat, hogy csak ott folytassák a nemzetőri összeírásokat, ahol az iránt lelkesedés tapasztalható. Mi lehetett e magatartás oka?

Az áprilisi jobbágyfelsza- badítási törvény nem rendezte megnyugtatóan a volt jobbágyok földbirtokviszonyait. A korábban kezdett úrbéri perek jó része még nem fejeződött be, amelyekben pedig ítélet születet, az sem a jobbágyok, hanem a földesurak javára döntött. A falvakban nagy számban élő kisnemesség sem azt kapta a törvényektől, amit várt, nemhogy emelkedett volna, hanem a volt jobbágyok szintjére süllyedt. Nem véletlen, hogy ők álltak az elégedetlenkedők élén. Megyénkben ^ Máriapócs, Vaja, Levelek,

Kisléta, Ibrony, Jákó,

Laskod, Szalmád, Kanyár,

Tuzsér, Dögé, Eszeny, Pap,

Nagy- és Kisbáka, Zsurk teljes lakossága, míg Paszabon, Pa- Nemzetőr

zonyban, Túrán, Besztere- cen, Sényőn, Kótaj- ban, Tiszala- dányban, Tini á r o n , Lóránt- házán, L u - g o - son, Bél- t e ken, Onteleken, Lövőn, Lövőpetriben, Jókén, Kopócsapátiban, Bácsaranyoson, Gyürén, Kis- és Nagyvarsányban pedig csak egyes lakosok tagadták meg az összeírást. Egy június eleji összesítés alapján a vármegyében 7374 gyalogos és 37 lovas nemzetőrt írtak össze, ami az itt szereplő 644 idegenkedővei együtt 8055 főt tett ki. Azok közül viszont, akik vállalták a szolgálatot, meglepően magas az önkéntesek száma: 5439 gyalogos és 32 lovas nemzetőr. Az ellenkezőket pedig a megyei kemény fellépés késztette meghátrálásra, mert 1848. június végére 9576 főre duzzadt a megyei nemzetőrség létszáma, melyet három zászlóaljba szerveztek.

A sorkatonasághoz hasonlóan itt is minden zászlóalj 6-6 századból állt, s egy-egy századba nagyjából az ugyanazon területről származó nemzetőrök kerültek. Fegyverzetük továbbra is a kiegyenesített kasza és a parasztlándzsa, s ennek használatára oktatta a szabolcsi nemzetőröket május végétől a Nagyváradon állomásozó Mihály orosz nagyherceg nevét viselő 37. gyalogezred 3. zászlóaljából átvezényelt oktatók.

1848. június végén pedig Eötvös György, Patay István és Komlósy Lajos nemzetőr őrnagyokat nevezték ki a szabolcsi zászlóaljak élére.

Az így megszervezett nemzetőrség biztosította azután a rendet a vármegyében és lépett fel, a honvédalakulatokkal együtt 1848-49-ben Máramarosban és Szatmár vármegyében a nemzetiségi mozgalmak ellen, s a Tisza vonalánál igyekezett megállítani előbb a császári, majd 1849 nyarán az országot elözönlő orosz csapatokat. Sokan közülük a honvéd zászlóaljakhoz átlépve öregbítették a honvédség, vármegyéjük és szülőhelyük hírnevét.

Bette János

a sivatagban

és fürkészően nézett az arcomba, aztán Erzsikéhez fordult.

— Kikötötték a telefonomat, azért nem tudtatok hívni. Csak a villanyt tudtam kifizetni a múlt hónapban — mondta panaszos hangon. — A légkondicionáló nélkül elpusztulnék. Gyertek beljebb...

A valamikor jobb napokat látott lakókocsi kerekei hiányoztak. A négy sarka szikladarabokra állítva keresett egyensúlyt a süppedős homokban. Az elszáradt kórók közül kerregő hang hallatszott. Elza észrevette, hogy felfigyelek.

— Nem csörgőkígyó, ne féljen. Kabóca. Egy akkora légy, mint otthon az ökörszem.

Bent már nem hallatszott a sivatag ezer zaja. A légkondicionáló surrogva próbált megküzdeni a forrósággal, ami a falakról szinte sütötte az arcomat. A falról számtalan kép nézett ránk.

Leültünk a szűk kis helyiségben, zavart hallgatás telepedett közénk.

— Ez Jancsi volt, az uram, — mutatott az egyik felvételre. Kólát bontott, és száraz süteményt tett egy tálcára. — Míg élt, mindig bementünk Los Angelesbe, a Magyar Házba március 15-én, meg máskor is. Nagyon jó nyugdíja volt az én szegény uramnak, — mondta, és leült egy kisszék- re. Tele volt velünk a lakókocsi. — És ti hogy vagytok, Erzsikém?

A két öregasszony csendes panaszáradata zsongássá lett. Szemem szórakozottan leltározta a nyomasztóan szegényes tárgyakat. A rádió, a tévé, és az összes többi háztartást szolgáló tárgy a valamikori hatvanas évek korának jegyeit és stílusát hordozta. Az ágyat borító kopott drapéria ínséges szagot árasztott. A fölé csavarozott polcon viszont egy keresztszemes hímzésű kelmékbe burkolt baba ült. Nem

hittem a szememnek: a gömbölyű arcú ka- ucsukbaba keblét egy kis Kossuth-címer díszítette.

Talán tízéves lehettem, vagy annyi se — révedtem magamba. Ötvenhat után egy két évvel. Az elemi iskolában Petőfiről, és márciusról beszélt a tanítónő. A nap végén utcák szerint sorba állított bennünket, és végignézett rajtunk, mielőtt hazabocsátott volna. Az egyik osztálytársam kabátjának hajtókáján megállt a szeme. Egy címer volt rajta, ugyanez a Kossuth-címer. Kihúzta a tűvel odatűzött, kis műanyag címerecskét. Ma is emlékszem, amint a hátára pillantott. Egy gombostűt felforrósítva égettek bele. A kis fémfejen látszott az égetés nyoma, a megolvadt fehér nájlonon pedig a koromé.

— Ma már ilyet nem hordunk, — mondta a tanító a tanórák éneklő hangján, és a zsebébe süllyeszette. — Jó napot kívánok — tette hozzá még hangosabban. Mi pedig utána kántáltuk: Jóóónaaapoot kííí- vááánoook, és elindultunk hazafelé.

Elza elkapta a tekintetem.

— Ezt a babát még édesanyámtól kaptam — szakította félbe bajainak sorolását. — Velünk volt a lágerben, Kanadában, amikor szegény uram bányász volt Ohióban, végig, mindig. — Kinyílt az arca, és mosoly jelent meg a szája sarkában. — Otthon, a nagyszobában, a dupla ágyon édesanyám minden reggel egymásra tette a két dunnát, rá az ágytakarót, középre a horgolást, és azon ült a baba.

— És a címer? — biztattam, folytassa.

— Ezt ötvenhatban hordtuk, még amikor lehetett. Semmit nem hoztunk el, amikor szöktünk, csak néhány ilyen apróságot.

— Ilyen nekem is volt, — vágott közbe Henry. — Meg is van valahol, — folytatta. — Majd otthon megmutatom — fordult felém.

Lassan szedelőzködni kezdtünk. Kioldalaztunk a szűk ajtón, aztán kint még megálltunk egy két kényszeredett szóra. A második szomszéd házánál — lehetett vagy ötszáz méterre — toronymagas portölcsér baktatott lustán a Józsua-fák között. A rozzant bódé mögött tovább kerregett a kabóca. Közelebb mentem, hátha látom. Helyettük fehér bolyhú, nádszerű növényeket pillantottam meg. Mögöttem Elza könnyű lépte hallatszott.

A szerző felvétele

— Olyan mint az árvalányhaj, igaz? — Ránéztem. Kedves tekintete azt mondta: megszeretett ebben a félórácskában. — Az uram hozta a tengerpartról. Locsolgatom, jól elvan itt a ház hátánál.

A portölcsér méterekre haladt el mellettünk, szele megkavarta a hófehér szöszös szálakat, a rozsdás lavór vize is megborzongott.

— Gyere, he — kiáltott Henry olyan szatmári tájszólásban, ami már otthon is ritka. — Gyere, mert elbújnak a nyulak.

Felnéztem. A portölcsér már távol járt. A messzeségben a szélforgók tovább kaszabolták a levegőt.