Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-06 / 285. szám
A bestiárium egy átmeneti kor átmeneti műfaja - írja bevezetőjében Láng Zsolt. A középkor alkonyán, a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció hazánkban való elterjedésének idején a modern irodalom születése hajnalának jellegzetes korai terméke. A természet leírásának látszólag tudományos szándékú kísérlete, melyben a fikció és a valóság határai összemosódnak. Valójában tanmese, erkölcsi példázat, ugyanakkor a hatalmi ideológiától függetlenedés első stádiuma. A szerző e műfaji mintát felhasználó regényének központi kérdése a múlt megértésének, rekonstruálhatóságának lehetősége. Az író a tizenötéves háború korába, Erdély „nagy romlásának” idejébe kalauzol bennünket. De nem történelmi regényt ír, hanem a múlt e szeletének hiteles ábrá- zolhatósága érdekli. A korszak „felbolygatott, szanaszét hányódott” világában a fantázia, a misztika, a varázslat keveredik a történelmi bizonyosságokkal. Élesen elválik egymástól a matéria, a testiség bűnössége, önfeledt létezésének múlandósága, és a lelkiség, az erkölcsi magasztosság állandó lényegisége. Az emlékezés az a kulcsfogalom, amely kiemel az „oktalan áliatiság” gyarlóságából. Az álmok, a „kreált históriák” dimenziójából a valóság rideg otthontalanságára ébreszt. Az ember nem ura többé az időnek, a jövőnek. Az allegóriák szilárd rendjét felváltja a létezés érthetetlen kuszaságának tapasztalata. A realitás racionalitása maga alá gyűri a lélek mítoszait. Immárom a „világot kormányzó Isten nem a mélyben, hanem a felszínen rejtezik." A regény bemutatta élethelyzet és napjaink jelenének létszemléleti párhuzama nyilvánvaló. Az emlékezés hatalma az elbeszélésben, a leírásban, azaz az irodalomban is megnyilvánul. Az esztétikai tapasztalat az a „hermeneutikai híd", amely a maga történeti folytonosságában lehetségessé teszi a múlt megértését. A történetiség mint tudati és cselekvési tér tárul fel. Együtt van jelen esemény és annak értelmezhetősége. A múlt nem választható el a jelentől. A történeti megértés mindig önmagunk jelenének a megértése is. A jelen valósága tehát a múlthoz való viszonyulás terméke, a múlt viszont a jelen értelmezésében létezik. Valóban ilyen volt a kor világlátása, vagy csak Láng Zsolt látja így 1997-ből vissza- tekinve, illetve éppen azért látja-e így, mert akkor is így látták? Hogy is van ez? (Láng Zsolt: Bestiárium Transylva- niae. Az ég madarai. Jelenkor Kiadó. 1997.) Papp Endre John Coltrane, a modern dzsessz legendás szaxofonosa 1957-ben már nemcsak Miles Davis klasszikus kvintettjének tagjaként, hanem saját lemezei révén is az új zene nagy ígéretének számított. Abban az évben készült Blue Train című albuma, amelyet a felvétel negyvenedik, a muzsikus halálának harmincadik évfordulója alkalmából kitűnő, 20- bit átírású változatban, ún. „enhanced”, azaz multimédia- programmal és két ráadásszámmal kibővítve jelentetett meg egykori kiadója. A hard bop stílusban fogant zenét különösen a címadó szám zseniális szaxofonszólója miatt ma már a modern dzsessz egyik alaplemezeként tartják számon, de amit a modern technika áldásaként a CD ehhez hozzátesz, az igazi ajándék a gyűjtőknek. A video- bejátszások (koncertrészlet Miles Davisszel), a muzsikustársak visszamlékezései, a sok, részben ismeretlen fotó és'a korabeli kritikai elemzések kézzelfogható közelségbe hozzák Coltrane személyiségét és a környezetet, amelyből későbbi újításai kinőttek. Az ilyen multimédia-retro- spektívek feltehetőleg kedvezőbb színben tüntetik fel a CD-t azok szemében is, akik a bakelitlemezre mint a zene egyetlen autentikus hordozójára esküsznek. (Blue Note) ★★★★★ T.G. J Könyv Verssel versért „Templomom építem: a verset,/ gurulnának szét a sorok” - indítja Sziszüphosz című költeményét az első kötetes Nagy Gábor, egy pályakezdőtől talán szokatlan illúziótlansággal azt a küzdelmet állítva előtérbe, amivel a líra művelése, a vers megtervezése és megcsi- nálása jár. Kicserélni az ingatag keresztgerendákat, a „kifáradt, szürke jambusok” korhadt traverzeit épp úgy hozzátartozik az indulás komolyságához, mint a Számvetés a férfikor küszöbén öniróniája, ítélkezésének szigorúsága. A beszélő a rossz verseit mintegy révült szellem „riadt, félszeg-kamasz erekciói”-t tünteti fel itt, és a szertegomolygó párában elvesző céllal példálózik - a lírai éntől mi sem áll távolabb, mint az ifjonti hevület és magabiztosság, a kételytelen önfeledtség. Legsűrűbben visszatérő ön metaforájában, a farkas-, farkaskölyök-képzetben is a céltalanságot és a küzdelmet jeleníti meg. E szkepszis legyűrésére a leggyakrabban két ellenszert használ: a mívességet és a műveltséget. A mintegy alcím gyanánt, utasításként alkalmazott zenei megjelölései - adagio, largo - vagy az uralkodó kötött formái - például a szonett -, nem utolsósorban pedig a biblikus-mitikus utalások arra is szolgálnak, hogy kikezdjék, széttörjék a kötetet keretező hitetlenséget, egyfelől a „megvirradni sosem fog már", másfelől pedig a „rothad a hajnal” érzetét. Lenni hangvillának isten szikár ujjai közt - szól egy másik, egy másféle ajánlat, a Lélekvándorlásé. Nem a szavak elkopásával vagy a verslábak kifáradásával, nem a nyelvi kifejezés elégtelenségével magyarázva itt a hangzás, a hangzósság iránt a Fekete hó. Fekete című versben is kifejezett vágyat, hanem a magatartás aszkézisával. Az ajánlatokkal ugyanolyan végletekre mutatva példát, mint amilyenek a szerelmi tárgyú költemények meghitt, üde játékosságát, az „Almodba lakatollak,/ amikor alszol” sorait a torzra, a rútra, a közönségesre építő versektől, a „sürögve... mígnem / egyszer szétfröccsenünk, mint a takony” soraitól elválasztják. A szó- használatban: a tamarindlevél előkelőségére a „tehénszartorták” durvasága következik. A „vándor völgyed”, a „csápokkal csókdos”, a „vermedbe vágyom” és más alliterációkra a rímkényszerből is adódó sutaságok, az utaló, mutató és hasonlító szavak nehézkessége. Mindez együtt: csakugyan a küzdelem jele. Szi- szüphoszi annyiban, hogy boldognak képLehet-e nagyobb filmtémája egy amerikai rendezőnek, mint a világ legnagyobb hatalmának az elnöke ? Lehet, de az nem Oliver Stone Már a másodiknál tart, s ki tudja, mit hoz a holnap. Előbb volt Kennedy, a demokrata, a népszerű, a meggyilkolt; aztán jött Nixon, a republikánus, a megvetett, az erkölcsi hulla. Az eredmény mindkétszer a fikciót valóságelemekkel és dokumentarista bejátszásokkal elegyítő filmeposz. Vagy inkább: politikai krimi, ahogyan a forgalmazó kategorizálta a vállalkozást. Az újabb mű alanya Richard Nixon, az Egyesült Államok mélyről jövő, 37-edik elnöke, tárgya azonban ézúttal is az amerikai hatalmi mechanizmus — a „rendszer" - működése. A Nixon bukását okozó. Watergate- elnevezéssel illetett lehallgatási botrány ugyan kevésbé drámai eset. mint az elődje és vetélytársa ellen elkövetett, mindmáig feltáratlan merénylet, de elegendő ok arra, hogy Stone újabb leleplező tanulmányban rántsa le a leplet a „végtelen lehetőségek" hazájának korrupt viszonyairól. Hatalom- és sikeréhes elnök, őt kiszolgáló, illetve manipuláló környezet, mennyország és pokol - felvonul a nagy amerikai mítosz minden kelléke. No meg a Kuba-szindróma (értsd: összeesküvés-elmélet), amelyben Stone változatlanul minden dolgok végső okát látja. A lineáris előadásmód felbontása, az idősíkok keverése, gyors vágások, grandiózus, olykor bombasztikus jelenetek - a rendező hasonló módszerekkel dolgozott már a JFK-ban is. Anthony Hopkins jobb, mint az eredeti. Ha valami hiányzik ebből a filmből, az az olló. (Nixon. Színes, amerikai. 190 perc) ★★★ (túri) Egy teljesen „normális” protestáns templom karácsonyi istentiszteletei a 18. században három egész napot töltöttek ki, mégpedig maradéktalanul. Philip Pickett és a New London Consort kitűnő Bach-lemeze egy ilyen régi karácsony egy napját, 1723. december 25-ét igyekszik megeleveníteni. Az ábrázolás teljességének az igényével - magától értetődik - csak egy egész napos fesztivál keretében lehetne fellépni, amelynek hajnali négy órakor, ünnepi harangzúgással kellene kezdődnie, majd röviddel utóbb, még sötétben, a terjedelmes előkészítő szertartással, az úgynevezett matutinummal kellene folytatódnia. Mi, ezeken átlépve, rögtön reggel hét órára, a teljes délelőttnyi terjedelmű főistentiszteletre kapunk meghívást, amelynek ünnepi zenéjéből Pickett és együttese a prédikáció előtti kantátát szólaltatja meg (Christen aetzet diesen Tag, BWV 63), továbbá az úrvacsorái szertartásban centrális szerepet játszó, latin nyelvű Sanctust (BWV 238). A lemezt a délutáni, úgynevezett ka- techézisek kihagyásával, de a művek elhangzásának eredeti sorrendjéhez híven az Esz-dúr Magnificat zárja (a közismert D-dúr Magnificat első változata, BWV 243a), amelyet az esti imaóra, a vecsemye zenei csúcspontjának szánt a zeneszerző. Philip Picket és együttese a régizene-moz- galom harmadik (vagy, hogy a szó anyakönyvi értelmében is pontosak legyünk: „két és feledik”) generációjához tartozik, amelynek számára az autentikus hangszerek és az autentikus technikák már régen nem számítanak újdonságnak, amely éppen ellenkezőleg: szinte veleszületett természetességgel mozog a 18. század akusztikus közegében. Csakis ez lehet az alapja annak a már- már valószínűtlenül magas színvonalú hangzáskultúrának, amely a maga atmoszférateremtő erejével nem egy esetben már a tétel legelső pillanatát felejthetetlen élménnyé avatja, legyen szó akár egy magas oboahangról (mint a kantáta „Gott, du hast es wohl gefüget" szövegű duettjében), akár egy vonóskari akkordról (mint a Magnificat ,,Et exsultavit” kezdetű szopránáriájában). Ez a felvétel méltó tisztelgés mind J. S. Bach, mind a karácsony szellemisége előtt. (L'01 SE AU-Lyre) ★ ★★★★ Karasszon Dezső zelhetjük Nagy Gábort, mert viszonylag fiatalon kötethez jutott, és boldogtalannak, mert irodalmi folyóirataink - köztük a debreceni - mintha tudomást sem akarnának venni a létezéséről. (Nagy Gábor: Farkasverem. Széphalom Könyvműhely, ára 380 Ft) / ★ ★★■fr Márkus Béla Magyarországon jól ismertek a híres Beethoven-előadók, Fischer Anni és S:\ jatoszlav Richter kiváló és maradandó élményt nyújtó felvételei. A zongoraszonátáknál tehát nemcsak arra kell figyelnünk, hogy az előadóművész megfelel-e a híres elődök által felállított technikai és zenei követelményeknek, hanem arra is, vajon milyen mértékben tudott azonosulni a szerző lelkiségével. A Beethoven: Immortal Adagios c. lemezen John O’Conor előadásában felhangzó lassú tételek zenei megformálása, igényessége, dinamikai hajlékonysága és stílusbeii tökéletessége biztosítja a hallgató számára a zenével való együttélést és az akadálytalan kommunikációt. Az előadó birtokában van a largo és adagio tételeknél elengedhetetlen kiegyensúlyozott és lágy billentéstechnikának, amelynek segítségével a tételek piano részeinél a beetho- veni zenei gondolatvilág és kifejezés legmélyebb rétegeibe juttat el bennünket. A lemezen elhagzó szonátatételek többsége a nagyközönség számára is jól ismert és kedvelt kompozíciókból áll. így például az 1798-ban született Op. 13-as c-moll szonáta, amelynek maga a szerző adta a „Pathétique” nevet, a zene természetességére, érzelmi gazdagságára utalva. Ide tartozik az 1801- ben Op. 27 No.2. szám alatt megjelent Sonata quasi una fantasia. A mű, amely „Hold- fényszonáta” néven vált ismertté, Rellstabtól kapta a nevét, aki az első lassú tételhez a „Vierwaldstatte-tó holdfényben” képet társította. Néhány kritikai észrevétel is kívánkozik a lemez repertoárjának szerkesztésével kapcsolatban. Igaz, a háromtételes szonátákból kiragadott lassú tételek magukban is alkothatnak egységes egészet, de mégsem szerencsés a szonátán belüli gondolati egység megtörése. A tíz lassú tétel egymás mellé helyezésével az előadó- művész célja homogénebb, a nagy beethoveni gyorstételek őrjöngő érzelmi hőfokát kizáró, a szerző gondolatiságát szelídebb formában a mai kor igényeihez formáló interpretálás lehetett. (Telarc) ★★★★ Nagy Zoltán Kiváló Figyelemre méltó Közepes Gyenge Élvezhetetlen Bf» [ünnep, 1723 8B^ ^ 8 J Könyv Emlékezés , J Video I Nixon — 4 CD Jazzvonat-............................------........ ...... "f m CD Lassúdan * i
