Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24 / 300. szám
1997■ DECEMBER 24., SZERDA Napkelet • A KM karácsonyi melléklete Bákonyi Kata, aki gyermekfejjel anyaszerepre kényszerül A temetésen ott volt az egész falu. Az öt árva egymásba kapaszkodva próbálta túlélni az újabb tragédiát. A halált nem értették, csak azt tudták, hogy immár egyedül, apa, anya nélkül egymásért, egymás miatt kell mindannyiuknak tovább is élniük. Mivel közöttük a legidősebb sincs még nagykorú, fennállt a veszély, hogy elszakítják, állami gondozásba veszik őket. Döbbenten hallgatták a hivatalnok mondatait, alig tudták, az mit jelent, csak abban voltak biztosak, hogy nem hagyják el egymást. Végül édesanyjuk, anyja, Visiócz- ki nagymama lett a gyám, aki beteg férje mellett ma már az öt árvának is gondját viseli. A szomszéd faluból, hatvanhét évesen Piricséről jár át ha teheti Encsencsre, főz, mos, csinálja, amit ideje és ereje enged neki. — Tessék elhinni, rendes, aranyos gyermekek ezek, nincs baj velük. Egymást nagyon szeretik, tán ezért is bírják túlélni ezt a nagy csapást. Azt hittem, megszakad a szívem, amikor a temetés után sírva körülfogtak, hogy mama, ne engedd hogy elvigyenek bennünket... A két nagyobb fiú az apa, Kata az anya szerepét vállalta magára, de a kívülálló is láthatja: valójában egyek ők, s Kata a családfő. Neki szólnak ha baj van, tőle Tcé- reszkednek, ha el akarnak menni valahova. Ő az, aki korát meghazudtolva, szelíd hangon, mosolyogva rendezi a többieket. — Gabika, készülj, mert elkésel az ünnepségről — szól oda a kicsinek, miközben Bertit a szobában szanaszét heverő holmik elrakására figyelmezteti. Elpakolja a konyhában az edényeket, ezalatt mamával megbeszélik az ünnepi menüt, s megegyeznek, a karácsonyi süteményt együtt sütik. A gyermekek nem beszélnek róla, mert mindnyájan tudják, a karácsonyfa alatt ebben az évben semmi ajándék nem lesz. Nem azért, mert ők nem várják a Jézuskát, sokkal inkább azért, mert egyszerűen nincs rávaló pénzük. Anyjuk haláláig se éltek gazdagon, hét hónapja, apjuk elvesztése óta azonban egyetlen fillért se kaptak kézhez. Járna az árvaellátás, a családi pótlék, ők mégis a mama nyugdíjából veszik meg a legszükségesebbet, s közben a hivatalokkal leveleznek. Hol ilyen, hol olyan papír hiányzik, csak azt nem tudni, pénzt mikor hoz végre a postás. — Szüléink nincsenek, gondunk van elég — mondja Árpi, a legidősebb fiú. Nem tehetünk mást, csinálunk mindent, mintha apuék élnének. Most a fürdőszobába visszük be a vizet. Én felfalaztam a kádnak, a cimborám a burkolást vállalta el. Ha kapunk egy kis pénzt, tán a csempét is megvehetjük. Disznóól is kellene, ha lehetne, tartanánk jószágokat. Apu már elkezdte, felhúzta a falat, de a tetőre nem maradt ideje. Ha kitavaszodik, nekiállunk annak is. Az encsencsi Bákonyi családban sok minden hiányzik, tán csak ruhából van bőven, több is a kelleténél. Csillám Valéria, Kata szakközépiskolai osztályfőnöke lelkes szervezője az ügynek. A halálesetek óta gyűjti, szerzi be a ruhacsomagokat, kis autójával fuvarozza a helyszínre azokat. — Álmodtam már apuval is, anyuval is. Tessék elképzelni, álmomban mindkettő ugyanazt mondta: Katikám, ne haragudj, hogy még el sem búcsúztunk tőletek... Mit tervezek a jövőre? — ismétli a kérdést szomorúan Kata. Semmit. Egyszerűen nem akarok gondolni rá. Elég nekem a jelen, a ma... Kovács Éva Árva a ház... Harasztosi Pál felvételei „Nem vagyunk egyedül Mennyből az angyal... csendül fel ma este a házakban a betlehemi ének, s a szépen feldíszített fenyőfákat családok, boldog apák, anyák, csillogó szemű, meghatott gyermekek állják körül. Nagy ünnep a mai. Ez az a nap, karácsony szent estéje, amikor együtt vannak, akik összetartoznak. Távoli vidékekről kelnek útra, hosszú kilométereket tesznek meg azért, bogy lássák egymást a rokonok, hogy a csillagszórók és gyertyák fényében örüljenek egymásnak, s elmondhassák, milyen jó, hogy újra együtt vagyunk, hogy egy család vagyunk... Ezen az estén öt gyermek is útnak ered. Kilépnek a sötétségbe, bezárják maguk után a kiskaput, s egymás kezét fogva, egymásba kapaszkodva a temetőbe indulnak el, hogy a szeretet ünnepén meglátogassák azokat, akiket a legjobban szerettek, s akik őket — amíg éltek és megtehették — a világon legjobban szerették. A maradék Bákonyi család — Árpád, Katalin, Sándor, Bertalan és a kis Gabi — egy icinyke karácsonyfával a hónuk alatt el- alt szüleik sírjához igyekeznek. Nem sokat beszélnek, inkább emlékeznek. A tizennyolcadik évében járó Árpi legtöbbször apjára gondol. Azokra a szép korareggelekre, amikor még kicsinyke gyermek volt, s amikor együtt járták a határt, lesték az őzet, a nyuíat, csodálták a természetet. Sándor, aki tizenhét évesen már jó ideje kenyérkereső, bizonyára azon morfondírozik, vajon jó-e, vagy inkább rossz, hogy természete az apuéval annyira egyezik? Kata, a tizenhat éves azokat a napokat idézi szívesen, amikor anyja tanította főzni, s amikor még legrosszabb álmában sem gondolhatta, milyen hamar a helyére áll, mennyire szüksége lesz a tűzhelynél megszerzett tudásra. Berti tizennégy éves, nyolcadikos, szelíd mosolyú gyerek, látszik rajta, marasztalná is, sürgetné is a gyermekéveket, alig akarja hinni, nem képzelet, hanem igaz, ami történt velük. A nyolcéves, szőke, mindig mosolygós Gabi hallgat, fogja, de inkább szorítja a testvérek kezét. „Bákonyi Katalin vagyok, a nyírbátori Bethlen Gábor Szakközépiskola tizedik osztályos tanulója. Tanulmányi eredményem jeles. Családunk öttagú. Sajnos az 1997-es év tragikus volt számunkra. Áprilisban meghalt édesanyám, novemberben pedig édesapám. Árván maradtunk, öten, anya, apa nélkül! Nagyon el voltunk keseredve, nem volt semmi reményünk az élethez. Édesapám temetésére az encsencsi Polgármesteri Hivatal köztemetést rendezett. A Bethlen Gábor Szakközépiskola tanulói és tanárai összefogtak, és amiben tudtak, segítségünkre siettek. Nagyon sok segélycsomagot, szeretetet kaptunk, ami reményt adott életünkben. Megértettük, bár árvák vagyunk, de nem vagyunk egyedül. Bármilyen nehéz is ma a megélhetőség, embertársaink szeretetére, humanitására, segítőkészségére mindig számíthatunk. Ezúton szeretném megköszönni évfolyam- társaimnak, szüleiknek, barátaimnak, az encsencsi polgármesteri hivatalnak mindazt a segítséget és szeretetet, amit öt kiskorú árvának nyújtottak, és meggyőztek minket arról, az élet megy tovább, s nem vagyunk egyedül, mert az emberek jók. Legyen ez példa minden olyan embernek, aki csak magát szereti... Tisztelettel: Bákonyi Katalin, Encsencs, Bélteki út 62.” Eddig a levél, melynek nyomán útnak indultunk Encsencs felé. Á szomorkás téli délutánon szinte kihalt a falu. A takaros, tisztára söpört porták körül alig látni embert. Aki teheti, behúzódik a melegbe. A sok-sok füstölgő kémény jelzi, otthon vannak, csak kint nem mutatkoznak az en- csencsiek. Otthon a három Bákonyi gyermek is. A negyedik, Sanyi a világért sem kíván az idegennel találkozni. Megüzente, nem kiváncsi senkire, hagyják őt békén a juhok körül. Közel háromszáz jószágból áll a nyáj, amire vigyáz, dolga is, gondja is van elég, nem akar az újságban szerepelni, s családtag ő azért, mert nem lesz a fényképeken. A gazda ugyan megengedte volna, hogy kicsit korábban zárja a napot, de ő nem kívánt élni a lehetőséggel. Megmondta ápertén: sem beszélgetni, sem fényké- pezkedni nincs neki kedve. — Jó gyermek pedig, de olyan mint apu volt, — mentegeti Kati. Ő sem tágított, ha egyszer kimondott valamit. Anyu halála után különösen magába zárkózott. Ha szóbahoztuk, azonnal sírni kezdett, sokszor váratlanul eltűnt, utóbb kiderült, anyuhoz ment a temetőbe... Árpi, Berti és Gabi Vislóczki nagymamával, a konyhában üldögélnek a régi spór körül. Pattog a tűz, a kifeszített szárítón rengeteg frissen mosott ruha. Katát várják az iskolából, akinek érkeztével szinte felvidulnak a többiek. Gabi, mintha nem testvére, hanem anyja lenne, bújik nővéréhez, figyeli, ahogyan az almakom- pótot szemezgeti. — Eszel te is? — néz rá kedvesen Kati, de a kicsi nemet int, egyetlen mosollyal felel. Látszik rajta, nem ételre, sokkal inkább szeretetre, babusgatásra vágyik, amire nem is kell sokáig várnia. O, a legkisebb, mindenki kedvence. Mint egy kis cica, hol egyik, hol másik testvéréhez dörgö- lőzik, ölből ölbe vándorol. Mintha csak tőlük szeretné begyűjteni mindazt a törődést és meleget, amit anyjától kellene megkapnia. — Miután kórházba került, egy hónap múlva meghalt anyu. Mikor kiadták, itthon, a szobában feküdt. Húsvét harmadik napja volt. Csak azt hallottam, hogy kérdezi: Kati, hol vagy? Beszaladtam, de már hab jött ki a száján, nem szólt semmit. Itt maradtunk és nagyon nekikeseredtünk. Álltunk a koporsója körül, és apun kívül egyikünk se tudott sírni. Pedig imádtuk, de képtelenek voltunk elhinni, hogy nincs, nem lesz többé velünk. Aztán elkezdődtek a hétköznapok. Apu dolgozott a ház körül, a két nagyobb fiú alkalmi munkát vállalt, amikor lehetett. A kicsik jártak az iskolába, én Bátorba, a szakközépbe. Hét hónap telt el így, amikor megbetegedett apu is. Víz volt a lábán meg a szívén, legalábbis így mondta az orvos. Gyengének érezte magát, itt, a konyhai ágyon heveré- szett. Épp vasárnap volt, főztem az ebédet. Egyszer hallottam hogy köhög, kérte a teát. Mire odanéztem, már nem mozdult. Nem akartam hinni, hogy halott... — meséli Kata, s szavait, mint a száraz homok az esőt, isszák a többiek. — Szerintem érezte, hogy meg fog halni — veti közbe csendesen Árpi —, mert elment megborotválkozni, s valahogy olyan érdekesen beszélt. Még kérdezett a fociról, megtárgyaltuk hogy áll a Fradi. Hiába rohantunk a doktorért, már nem lehetett rajta segíteni. Négv az öt árva közül. Árpi, Berti, Gabika és Kati. Sanyi tudatosan maradt távol a fényképezkedéstől
