Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-13 / 291. szám

14

ŐSZI

TÁRLAT

Krivanik József: Passió sorozat

A hét elején bezárta kapuit Nyíregyházán az őszi Tárlat, amelyet az idén 36. alkalommal rendeztek meg. A képzőművészek hagyományos seregszemléjén az idén 36 képző- és iparművész mutatta be legfrissebb alkotásait. (A kiállítás anyagát a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által kijelölt szakértői bizottság zsűrizte). Bár néhány ismert, megyénkben élő művész nem vett részt a tárlaton, mégis elmondható, hogy sokan gondolták úgy, hogy nem szabad lemaradni a bemutatkozási alkalomról. Közülük néhányan most léptek először a nyilvánosság elé. A tárlat érdekes és szép volt. Talán ezért is vonzott a nyíregyházi Városi Galériában rendezett kiállítás sok látogatót. Reméljük jövőre ismét gazdag anyaggal rukkolnak ki a megyénkhez kötődő képzőművészek.

Szabó André: Kettő

Tarr János: Behavazott erdő

Gaál Ludmilla: Beavatás

Elek Emil reprodukciói

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

A harmadik ikszen túl

Ki-ki másképpen éli meg az idő múlását. Van, aki természetesnek tartja, hogy az ő feje fölött is eljárnak az évek, nem esik pánikba, amikor a tükörben megpillantja az első ősz hajszálát. Nem próbál értelmetlen versenybe kezdeni a 18 éves lányokkal, nem idegesíti, hogy bőre már nem olyan feszes, mint volt (ha volt), s ha szűk lett a tavalyi szoknyája korca, hát enged rajta.

Aztán vannak, akik görcsös elszántsággal forgatnák vissza az idő kerekét. Vadnál vadabb divatirányzatokat követve tennének túl a tiniken is — répasárga hajukkal, neonszínű ruhájukban, ortopédtalpú cipőjükben úgy festenek, mint egy középkori várrom, amelyik megirigyelte a Kristálypalota üvegablakait.

De ne bántsuk egymást! Részben érthető, ha egy nő igyekszik fiatalabbnak látszani a koránál, ha szeretné, hogy utána forduljanak az utcán — s lehetőleg nem a nyugdíjas kor határán lévő férfiak. A másik ok ettől sokkal prózaibb: egy nő, túl a harmadik ikszen már nem piacképes — már ami a munkát, a munkahelyet illeti.

Az álláshirdetésekben nem egyszer eleve kikötik: csak 20-25, jó esetben legfeljebb 30 éves nők jelentkezését várják. Ügynöknek 25 évesnél idősebb nőt nem is alkalmaznak. Több okból: a fiatalnak alacsonyabb bért lehet fizetni, mozgékonyabb és könnyebben mozgatható, hiszen még független, nem kell rohannia a bölcsődébe, nem várja otthon férj.

^ Ha telefonon érdeklődünk, azzal utasítanak el,

férfi kell. yy

Az alábbiakban két harmadik ikszen túli hölgy meséli el kudarcélményeit az állás- keresésben. Nevezzük őket Áginak és Katinak. És gondoljuk melléjük Erzsikét, Marikát, Julikát és Margitkát, akik ugyan most nincsenek itt, de hasonló gondokkal küzdenek.

»©«

Ági és Kati szomszédasszonyok. Ági 41, Kati 36 éves. Ági érettségizett, Kati szakmát tanult. Évek óta munkanélküliek, s a nyár óta együtt járnak munkát keresni. Az is közös bennük, hogy mindketten két gyereket nevelnek és rendezett családban élnek. Férjeiknek, szerencsére, van munkájuk.

— Mi viszont sehova sem kellünk — mondja Ági. — Ha telefonon érdeklődünk, azzal utasítanak el, hogy férfi kell. Ha nem férfi, akkor fiatal. Mindig készek a válasszal...

^ Kerek-perec megmondta a telefonba, hogy teljes szolgáltatást _________igényel. p

— Árról nem tehet az ember, hogy ilyen lett az alakja, mert szült két gyereket — mondja a teltkarcsú Kati. — De mi sem járunk szakadtán, ápolatlanul. Nekem kerek-perec megmondta egy (nyíregyházi) illető a telefonba — folytatja —, hogy csak akkor hajlandó felvenni, ha minden szolgáltatást igénybe vehet. Érted, ugye? Teljes szolgáltatást kért. A legjobban az lepett meg, hogy az egészet olyan természetesen adta elő, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Mert, úgy látszik, ma a munkahelyen már ez is lényeg. Az a fontos, hogy csinos légy, jól nézz ki, nem baj, ha eszed nincs, ha szakmai gyakorlatod, tapasztalatod nincs, csak egyéb szolgáltatásra hajlandó légy. Lehessen veled reprezentálni, hadd irigykedjenek a többiek...

— Ha jeligés hirdetésre jelentkezünk, még válaszra sem méltatnak — így Ági.

O hat éve munkanélküli. Nagyobbik gyermeke levelező tagozatra jár, most emelték a tandíját évi 80 ezer forintra. Fizetik, az utolsó fillérüket is összekuporgatják rá, mert abban bíznak, diplomával a kezében könnyebben fog boldogulni a gyerek. Ági

16 évet dolgozott le egyhuzamban, mielőtt elvesztette a munkahelyét. Kínkeservesen felépítették a párjával vidéki házukat, megszabadultak a hitelektől is, már „csak” annyit szeretnének, hogy gyerekeiket tisztességgel felnevelhessék, kenyeret adjanak a kezükbe. Egész nyara azzal telt el, hogy amit a kertben megtermeltek, elrakta télire. így legalább lesz mihez nyúlni.

Kati ugyanúgy hordta a téglát házukhoz, mint bármelyik férfi.

— Amíg fiatalok voltunk, iparkodtunk, hajtottunk, hogy mire megszületnek a gyerekek, legyen fedél a fejünk fölött — mondja. — A férjem géemkázott — akkor még lehetett. Eljutottunk egy szintre, kész a házunk, ez az egyetlen vagyonunk. Szeretnénk megtartani — mondja elszántan.

Kati Ági után egy évvel lett munkanélküli. Bezárták a boltot, ahol dolgozott. Ilyen egyszerű volt az egész. Egyik nap még kiszolgálta a vevőket, másnap viszont lehúzták a rolót.

Néhány évvel ezelőtt nem gondolták volna, hogy ide jutnak. A legjobban az fáj nekik, hogy senkitől sem számíthatnak segítségre. Hiába szóltak ismerősöknek, ha hallanak olyan helyről, ahová elmehetnének dolgozni, gondoljanak rájuk — egy se tette meg.

— Mert irigyek. Irigylik azt, hogy dolgozni fog az ember és pénzt keresni. Mintha az volna az érdekük, hogy ők érvényesüljenek, a másik meg ne. Mintha attól nekik több jutna — szól keserűen Kati.

^ Nosztalgiával gondolnak a nyárra, amikor

munkájuk volt. yy

Nosztalgiával gondolnak a nyárra, amikor rövid ideig volt munkájuk: nagytakarítást vállaltak egy iskolában. Bruttó 24 ezer volt a kereset, ebből hazavittek 20 ezer 400 forintot. Ráadásul jókor is jött ez

ALEKSZANDR SZOEZSENYICIN:

Az árnyak oszladoznak

Avieta minden nehézség nélkül kapott engedélyt arra, hogy fölmenjen a kórterembe, mert az apja nagyon gyöngye volt és a csütörtök látogatási nap.

Pavel Nyikolajevics Ruszanov professzor az előző napi, harmadik injekció után csakugyan nagyon gyöngének érezte magát és ki sem dugta a lábát a takaró alól, hacsak nem végszükségben. Forgolódni is keveset forgolódott, kelletlenül evett, a szemüvegét nem tette föl, nem kapcsolódott be a beszélgetésekbe. Szokásos akaratereje megingott, és teljesen átadta magát gyön- geségének. A daganat, amely először elkeserítette, aztán rémületbe ejtette, átvette fölötte a hatalmat: már nem ő, hanem a daganat döntötte el mi lesz.

Pavel Nyikolajevics tudta, hogy Avieta megérkezett Moszkvából és már reggelre várta. Mint mindig, örömmel várta, de ma részben riadtan is: úgy döntöttek, hogy Kápa beszámol neki Minaj leveléről, Rogyi- csevről és Guzungról — mindenről úgy, ahogy volt. Eddig nem volt értelme, hogy tudja, de most szükség volt az eszére és tanácsára. Avieta nagyon okos lány, soha semmiről nem ítélt rosszabbul, mint a szülei, sőt mégjobban. Most mégis félt egy kicsit: vajon mit gondol erről a históriáról? Nem fogja-e első fölindulásában elítélni őt?

A kórterembe is úgy jött be Avieta, mintha széllel szembe jönne, nekifeszült testtel, jóllehet egyik kezében egy nehéz szatyrot cipelt, a másikkal a köpenyt fogta. Friss, fiatal arca ragyogott, hiányzott róla az a savanyú részvét, amellyel a súlyos betegek ágyához szoktak odajönni.

— Nahát, apa! Hogy vagy, apa?! — köszöntötte élénken, miközben leült az ágya szélérei, és őszinte örömmel, kényszer nélkül megcsókolta előbb jobb, aztán bal felől borostás orcáját. — Hogy érzed magad máma? Mondd meg, de őszintén!

Ragyogó külseje és derűsen követelő hangja némi erőt öntött Pavel Nyikolaje- vicsba, s kicsit fölélénkítette.

— Hogy is mondjam? — kezdte lassan, gyönge hangon, mintha előbb önmagával szeretné tisztázni. — Hát... nem lett kisebb. Nem. De az az érzésem, mintha egy kicsit könnyebben mozgatnám a fejem. Egy egészen kicsit könnyebben. Talán kevésbé nyom.

A lánya nem kérdezett többet, csak óvatosan, egy csöpp fájdalmat se okozva, széthúzta a gallérját, és pontosan középre nézett, úgy, mint egy orvos, akinek mindennap alkalma van összehasonlítani.

— Semmi vész! — állapította meg. — Mindössze egy megduzzadt mirigy. Anya olyasmit írt, hogy már azt hittem... hajjaj! Azt mondod, könnyebben mozgatod. Tehát segítenek az injekciók. Majd még kisebb lesz. Ha pedig feleakkora lesz, egyáltalán nem fog zavarni, akár ki is írathatod magad.

— Csakugyan — sóhajtott Paval Nyikolajevics. — Ha feleakkora lenne, el is lehetne élni vele.

— És otthon kezeltetnéd magad.

— Azt hiszed, otthon is beadhatnák az injekciókat?

— Miért ne? Hozzászoksz és otthon is folytathatod. Majd átgondoljuk és megbeszéljük!

Pavel Nyikolajevics földerült. Akár megengedik, hogy otthon injekciózzák, akár nem, már az is büszkeséggel töltötte el, hogy a lánya ilyen elszánt és harcra kész. Avieta lehajolt hozzá, úgyhogy szemüveg nélkül is jól láthatta nyílt, őszinte, becsületes arcát, amely annyi energiát és elevenséget fejezett ki azzal a mozgékony orr- cimpájával és szemöldökével, amely azonnal megrebbent minden igazságtalanságtól. Ki is? Talán Gorkij mondta: „Ha a gyerekeink nem jobbak nálunk, akkor hiába szültük őket a világra, és mi is hiába éltünk.” Pavel Nyikolajevics nem élt hiába.

Mégis aggódott: vajon tud-e arról, és mit fog mondani?

De ő nem sietett rátérni arra, még kérdezgette a kezelésről és hogy milyen orvosok vannak itt, az éjjeliszekrényét is megvizsgálta, megnézte, mennyit evett, mi romlott meg, és berakta a frisset.

— Hoztam egy kis erősítő vörösbort, igyál egy-egy kupicányit. Vörös kaviárt is hoztam, ugye szereted? És moszkvai narancsot.

— Az jó lesz.

Közben a lány körülhordozta pillantását a kórtermen, hogy kik vannak itt, és egy gyors homlokrándulással adta tudtára apjának, hogy kibírhatatlanul primitív a környezet, de ezt is a humoros oldaláról kell fölfogni.

Habár úgy látszott, senki sem figyel rájuk, egészen közel hajolt az apjához és így folytatták a beszélgetést, hogy más ne hallja őket.

— Igen, apa, ez rettenetes — tért rá Avieta nyomban a legfőbbre. — Moszkvában ez már nem újdonság, nagyon sokat beszélnek róla. Majdhogynem tömegesen vizsgálják felül a pereket.

— Tömegesen?

— A szó szoros értelmében. Ez most valami járvány! Elképesztő! Mintha vissza lehetne fordítani a történelem kerekét! Ki képes rá? És ki meri megpróbálni? Jól van, annak idején helyesen vagy helytelenül elítélték őket, de miért kell most visszahoz-