Kelet-Magyarország, 1997. december (54. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-13 / 291. szám
1997• DECEMBER 13., SZOMBAT a lehetőség, mert így nem vonták meg tőlük a jövedelempótló támogatást. Nem mintha sok lenne az a 9200 forint, de legalább ők is letesznek valamit az asztalra. Egyébként a férjeik fizetéséből élnek. Negyvenezer forint jön össze egy hónapra — ezt kell négyüknek beosztani. Nem sokat kell gondolkodni rajta: a java elmegy a rezsire, a csekkekre. — Mindent elvállalunk, nekünk nem szégyen a munka — mondják meggyőződéssel. Kati például rendszeresen eljár házakhoz takarítani. Büszke arra, hogy hívják. Általában ugyanis azokat kérik meg erre, akik otthonukban is patyolatrendet tartanak. És Kati pedáns. — Nem is gondolnád, hányán engedhetik meg maguknak, hogy bejárónőt tartsanak — világosít fel. — Nagyon sokan járnak el az ismerőseim közül két-három házhoz takarítani. Engem visszahívtak a régi helyemre is — ha nem lettek volna elégedettek velem, biztos nem keresnek. — Az a baj, hogy sem az önkormányzatot, sem az államot nem érdekli, hogy velünk mi lesz — keseredik el Ági. — Pedig pontosan ez az a réteg, amelyik mindenért megfizet. Nem tudom, mihez kezdenek a velünk egy korú nők, ha nem kellünk sehová. Pedig nem akarunk sokat: csak megmaradni azon a szinten, amelyre kemény munkával eljutottunk. Nem akarjuk elkótyavetyélni a házunkat csak azért, hogy legyen mit enni. Ismerek én is olyanokat, akik eladták a házukat, beköltöztek egy ócska, romos kunyhóba, s most a ház árát eszik meg. Én a gyerekemet nem tudom másként segíteni, csak azzal: ha férjhez megy, lakhatnak nálunk. Mást nem tudok neki adni. — Sok ember él így. Dolgoztunk körmünk szakadtáig, nem mi tehetünk arról, hogy ide jutottunk. A régi rendszerben büntették a munkakerülőt. Most támogatják. Mert most az is büszkén vallja, hogy munkanélküli, aki egyébként a fél világért nem menne el dolgozni. — Váltani, talpon maradni is csak az tudott, akinek volt pénze. Amikor privatizálták a cégünket, csak azok léphettek be, akiknek pénzük volt. Már az is megfordult a fejünkben, hogy vállalkozni kellene. De hogyan? Pénz nélkül? Ha meg hitelt veszünk fel, jelzálogot tesznek a házra. Még azt is kockáztassam?! — így Ági. — Amíg dolgoztam, volt biztonságérzetem. Nem volt magas a fizetésem, de biztosan számíthattam rá. Tudtam, a fizetési napon megkapom, és azt kell beosztanom. Lenetett tervezni. A férfiaknak még akad is néha alkalmi munka. De arra nem lehet építeni. Félelemben élünk. Ha a férjem is elveszítené a munkahelyét, nem is tudom, mi lenne. Az teljes csőd volna — keseredik el Kati, majd folytatja: — Ma, ha egy nőnek férje, gyereke van, szinte eleve kizáró ok a munkához jutásban. Ez valamikor nem volt téma. Mondd meg: hogy merjen szülni akkor egy fiatal- asszony, ha közben az állásával játszik?! — Persze, van egy olyan réteg, amelyik nem ezt nézi, hanem szüli szakmányba a gyerekeket — egészíti ki Ági. — Azt támogatja az állam. Amikor a gyerek után adták a pénzt az építkezéshez, sokan gondolkodás nélkül szültek. Csak a támogatást nézték, azt már nem gondolták végig, hogy a gyerek felnő és kabát, cipő, ruha kell neki. — Csak a tankönyv 10-15 ezer forint egy évben. Megveszem a gyereknek, mert Balázs Attila felvétele azt akarom, hogy tanuljon, annál több lehetősége lesz az életben — mondja Kati. — Sokan 25-30 ezer forintért nem mennek el dolgozni, mert kevésnek tartják. Mi elmennénk kevesebbért is, viszont nem kellünk. Az ember, ha egyszer alaposan belegondolna a helyzetébe, tán bele is zavarodna. Az önkormányzattól is az alkoholista kap támogatást, mert az már mindenét elitta. Ha rongyos, szakadt, ápolatlan vagy, akkor támogatnak. Ha viszont van lakásod, s azt rendben, tisztán tartod, akkor nem. De hát amit egyszer összekuporgat- tam, nem fogom elherdálni! Vagy adjam el, bújjak egy verembe, és akkor lesz segély is?! 03« Itt befejezzük a beszélgetést, mert sorszámuk alapján szólítják őket. Ki tudja, hányadszor lépnek be abba a szobába, amelynek már minden szöglete ismerős — arcukon mindig azzal az egyre bátortalanabb, de még reménykedő mosollyal, hogy most talán munkahelyet ajánlanak nekik? Mi pedig dugjuk a fejünket a homokba: köszönjünk el tőlük így, bízva a sikerben... Cservényük Katalin Balázs Attila illusztrációja ni őket? Amikor olyan fájdalmas, gyötrel- mes folyamat visszaplántálni őket a korábbi életükbe. Elsősorban velük szemben kegyetlenség! Egyesek meg is haltak, hát minek megbolygatni az árnyakat? Minek megalapozatlan reményt, bosszúvágyat kelteni a rokonaikban? Meg aztán mit jelent az a szó, hogy rehabilitáció? Hiszen nem jelentheti azt, hogy teljesen ártatlanok! Valami biztosan volt, legföljebb nem olyan nagy... Hogy milyen okos! Igazának milyen szilárd tudattal beszél! Pavel Nyikolajevics még nem jutott el a lényegig, de már látta, hogy a lányában mindig támogatóra talál. Álla nem hagyja őt cserben. — Tudsz már ilyen visszatérésekről? Moszkvába is? — Éppen az, hogy Moszkvába. Éppen Moszkvába jönne mind. Mint legyek a mézre. És milyen tragikus esetek fordulnak elő. Képzeld el, valaki teljes nyugalomban él, és egyszer csak beidézik oda. Szembesítésre. El tudod képzelni? ... És azt mondják neki, hogy ismételje meg, amit húsz évvel ezelőtt mondott. Most képzeld el! Ki emlékezhet arra? És kinek jó ez? Nem bánom, rehabilitáljanak, ha már annyira rájuk jött, de szembesítés nélkül. Ne tegyék tönkre az emberek idegeit. Az az ember is hazament és kis híján fölakasztotta magát. Pavel Nyikolajevics verejtékben fürdött. Neki az még csak eszébe sem jutott, hogy szembesíteni akarhatják Rogyicsevvel vagy Jelcsanszkijjal vagy akárki mással. — És ugyan ki kényszerítette azokat a bolondokat, hogy mindenféle rájuk terhelő hazugságot aláírjanak? Nem kellett volna aláírni! — Álla hajlékony esze minden oldalról körüljárta a kérdést. — Különben is hogy szabad fölkavarni ezt a poklot, és nem gondolni azokra, akik akkor dolgoztak? Rájuk is gondolni kellene! Hogy hogyan viselik el ők ezeket a meglepetésszerű változásokat! — Anyám elmondta neked...? — Igen, apuska! Elmondta. De téged itt semmi se szabad hogy megzavarjon! — Magabiztos, erős ujjaival vállon ragadta az apját. — Ha akarod, elmondom neked, hogy fogom föl én ezt az egészet: az, aki elmegy és jelez, az öntudatos, élenjáró ember! A társadalom iránti legtisztább érzései indítják erre, és ezt a nép megérti és értékeli. Az ilyen ember egyes esetekben tévedhet. Csak az nem téved, aki nem csinál semmit. De általában az osztályösztöne vezeti, az pedig sohasem csaphatja be. — Nahát, köszönöm, Álla! Köszömöm! — Pavel Nyilolajevics érezte, hogy köny- nyek tolulnak a torkába, de fölszabadító, jótékony könnyek. — Jól mondtad: a nép értékeli, a nép megérti. Csakhogy mostanában elterjedt az a buta szokás, hogy a népet föltétlenül valahol lent kell keresni. — Nagyon fontos, hogy a fiatalok megértsenek és ne ítéljenek el bennünket. Mondd, te mit gondolsz... a törvényben nem találnak majd olyan paragrafust, hogy most meg minket... engem felelősségre vonjanak a ... helytelen tanúskodásért? — Képzeld — mondta Álla —, Moszkvában tanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol... szóval ehhez hasonló aggodalmakról volt szó. Volt ott egy jogász, aki elmagyarázta: az úgynevezett hamis tanúvallomás két évig terjedhető büntetést von maga után, azóta pedig ez kétszer is amnesztia alá esett, így ki van zárva, hogy bárki bárkit is felelősségre vonhasson érte. Úgyhogy Rogyicsev, légy nyugodt, meg se fog nyikkanni. Pavel Nyilolajevics úgy érzte, még a daganata is leapadt egy icipicit. Szabó Mária fordítása (A jövőre nyolcvan esztendős Alekszandr Szolzsenyicin első sikerét negyven évvel ezelőtt írt kisregényével (Ivan Gyenyiszovics egy napja) aratta. Az írót 1974-ben megfosztották állampolgárságától, száműzték a Szovjetunióból. A Nobel-díjas alkotó azóta már visszatért az orosz földre. Korábban betiltott műveit — köztük a Rákosztály című regényét, melyből részletet közlünk — immár magyarul is olvashatjuk.) _________________15 MÚZSA József Attila öregkori versei Bárcsak eltűnnék hirtelen Bárcsak eltűnnék hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Nincs semmim, és nincs senki sem, akinek számot kéne adnom. A test, az régen itthagyott, egymagámra a szenvedéssel; most lélek vagy agyag vagyok, de a béke, az csak nem ér el. Nem feni rám fogát a vágy többé (talán már foga sincsen); de maradéka, a hiány itt szaggat még rossz térdeimben. Bejárta ifjúságomat a szép kísértet, a szabadság. Most aztán hallgatnom szabad, hogyan párzanak kinn a macskák. Nem látszanak a csillagok ebben a nedves, hideg éjben. Egyedül voltam és vagyok — és nem jön, aki jönne értem. (Imre Flóra költeménye) Éjszaka Mióta elhagytam magam, se gond, se baj már nincs velem, van poharam, van kanalam, asztalom, ágyam, istenem... És van az ablak, van a rács, négyzetháló mögött a nap, pirosán hűlő faparázs: az alkonyat, a pirkadat. Közbül az éjszakai ég, szappanhártya duzzad a drót szemei közt, holdbuborék száll, míg gyűröm a takarót. Az esti altatóadag nem irtja ki tőből a kínt, besöpri csak az öntudat szőnyege alá. Odakint folyosók, percegő halott ívfény. Nyitott szájjal, csukott szemmel fekszünk, kik a valót elrúgtuk, parttól csónakot, s ahogy magába lemerül elménk, a világról levált eszméink hemzsegik körül, méhraj virágzó körtefát. Az eszelős gyermeki vád, a sérelem, a félelem, a bűn, mely szétfut a világ terein mint történelem, bennünk rejtve erjed a zárt térben, hangyasav, mit az ész termel, hogy szétmarja magát. Magunk vagyunk a repedés énünk falán, amelyen át elszivárgunk, ledugaszolt palackból lassanként. Levált szemlencse néz minket, a Hold. (Rakovszky Zsuzsa költeménye) (József Attila hatvan éve — 1937. december 3-án — fejezte be életét a szárszói síneken. Harminckét évvel a háta mögött; tehát: öregkori versei nem lehetnek. Ugyan! Dehogyis nem. Vannak! Fenti szemelvényeink tanúsítják. 1994 óta immár kötetbe foglalva — melynek címe: Már nem sajog — olvashatjuk őket. J. A. őszikéi bennünk burjánzanak tovább, virtuális megteremtőjük holta után.)
