Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-29 / 279. szám

14

Napkelet • A KM

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

□

TÁRLAT

Zagyva László szobrai

Meditáció

A közelmúltban láthatta a nyíregyházi közönség Zagyva László műveinek tárlatát a Városi Galériában. A kiváló szobrász 1945-ben született Bayerisch Eisensteinben (Németország). Szatmárnémetiben (Románia) érettségizett 1963-ban, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát szobrászszakon 1969-ben. 1990-ig Marosvásárhelyen élt és dolgozott, majd áttelepült Magyarországra. Jelenleg Nyíregyházán él, az itteni Művészeti Szakközépiskola tanára. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. Alkotásai megtalálhatók magángyűjteményekben, hazai és külföldi múzeumokban. Köztéri szobrai vannak Marosvásárhelyen, Gyergyószárhegyen, Nyíregyházán és Újfehértón.

Pannon pán

A király új ruhája

Színész Elek Emil felvételei

Kutyás Bobó tavaszra vár

Minden városnak megvannak az arculatához tartozó, azt meghatározó rekvizitu- mai: egy-egy gyönyörű park, szobor, ódon épület, randevúhelyet jelölő óra, égbe pric- coló szökőkút. Megismerszik róluk a település, csakúgy, mint csinos lányairól, csodabogár művészeiről, flancos-kocsis gazdagjairól, fedél nélkül ténfergő, csí- kosszatyros szegényeiről.

Nos, így van ez épülő-szépülő, rangosodó megyeszékhelyünkkel is, akár karakteres tárgyait, akár eltéphetetlenül hozzánőtt polgárait nézzük.

A három grácia pancsikáló bronztriója, vagy az egylábúnak becézett hajdani pártközpont mini-felhőkarcolója, netán a költő világot magához ölelni kívánó fém-figurája a színház környékén, a csipegető galambokat hajkurászó csöppségekkel majd mindig teli Kossuth tér — igen, mindez Nyíregyháza. A miénk, benne és vele élünk valamennyien, és még azok sem akarnak kimaradni az együvétartozás részesedéséből, akiknek a sors különös kanyarjai folytán momentán nincs fedél a fejük fölött.

Bobó — e névre hallgat, pedig ötvennégy esztendővel ezelőtt az Andrást kapta a keresztvíz alatt — a belvárosban ütötte fel tanyáját, pontosabban állandó tartózkodási helyét, mivelhogy lakhelye (háza, lakása, zuga, kuckója, ahogy tetszik...) nincs. T. Bandi bácsi — mit kerteljünk: hajléktalan. Bevallása szerint, ha zordabbra for^ Mindenki megszokta a jelenlétét, tudomásul veszi, hogy neki ez jutott, mindenkinek hiányzik. ^

dúl az idő, ha esik és fúj, meghúzódik valamelyik elhagyott, romladozó épületben; nincs ebben semmi extra, a többi vele együttfutó hasonlóképpen oldja meg a dolgot. Napközben a city-ben tartózkodik — reggeltől estig az egyik csemegebolt-étte- rem-utcai standok határolta térben.

Mesélik: valamikor bányász volt, most, ha igaz, a nyugdíjához csapódó alkalmi adományokból, a különböző, kisebb-na- gyobb munkálataiért kapott forintokból él. Mint mondják: mindenki megszokta a jelenlétét, tudomásul veszi, hogy neki ez jutott, mindenkinek hiányzik, ha netán nem sattyog be a resztoránba (riportunk helyszínére) egy tányér levesért, nem söpri el a bolt elől a szemetet, nem gyűjti össze a

göngyöleget. És ő tulajdonképpen nem is egy lény, hanem kettő: Bobó, merthogy T. A. kutyusát is így titulálják, elválaszthatatlan a gazditól. A hatéves, mélybarna színű, értelmes tekintetű korcs pici vak- kancs korában — egy autószerelő ajándékaként — került Andráshoz. Azóta állandó társa, követője, figyelője, segítője, barátja elfogadójának.

(A sörözőben hallottam a kölcsönös ragaszkodás erejét sejtető anekdotát. Egyszer

^ Bobó, a hű eb, ott strázsált az alvó ember fejénél, senkit sem engedett a közelébe, yy

T. bácsi picivel többet öntött a garatra, rászállt az álom egy parkbéli pádon. Bobó, a hű eb, ott strázsált az alvó ember fejénél, senkit sem engedett a közelébe. Ráa- csargott a rendőrjárőrre, szőrét borzolta, ha bárki a szunyáló ébresztésével kísérletezett.)

— Rendes embernek tartjuk — fog valamiféle káderezésbe S.-né, akinek még komoly szerepe lesz tanulságokat sem mellőző történetünkben. — Talán ő az egyetlen hajléktalan az általam ismertek közül, akivel el lehet beszélgetni a világ dolgairól. Nem fogja fel tragikusan azt, ami vele és körülötte zajlik, van humora, sokszor megkacagtatja a bisztró vendégeit. Ha bármivel megkínálom, hálás érte. Maga is jószívű. Egyetlen darab kenyerét képes megosztani a nála csóróbbakkal. A kutyájáról pedig szinte fanatikus odafigyeléssel gondoskodik. Megszolgálja, ahogy tudja, az adományokat: havat lapátol, szemetet hord, teszi, ami kézre esik.

— Bobó kutyával nyáron találkoztam. Akkor fogott meg az okos nézése. Nekem is van egy négylábúm otthon, az is talált jószág volt, lehet, emiatt támadt bennem a szimpátia. Nemrég, úgy egy jó hónapja, különös jeleket vettem észre rajta. Szokás szerint ennivalót vittem neki, de elfordította a fejét, a vizet sem fogadta el. Forró volt a teste, száraz az orra, szóval: minden szimptóma az állat megbetegedésére utalt. András akkor azt mondta: ha elpusztul a társa, ő is végez magával. Láttam, annyira elkeseredett, hogy megteszi, amit mond. Felhívtam az állatkórházat, ott is egy ismerős orvost.

— így volt — kapcsolódik a beszélgetésbe az idő közben az asztalunkhoz telepedett ember-Bobó. (Az istennek sem akar közelebb húzódni, két széknyi távot hagy, halkan, motyogva beszél, mintha csak magának...)

— Együtt vittük a doktorhoz Bobót I.- vel — idézgeti. — Megvizsgálták. Méh- gyulladás, mondta a doki. Adott a kutyának két injekciót, aztán még kettőt, majd megint kettőt. Meggyógyult.

— Hát, azért nem egészen — teszi hozzá S.-né —, a műtétet csak elhalasztották, de annak meg kell lennie. A gyógyszer, a vizsgálat költségét eddig én álltam, de az operáció már elég sokba kerül. Ezt mérlegelve támadt az ötletem: mi lenne, ha az ismerősöktől — értem: akik Bobót ismerik, szeretik, akik idejárnak naponta — 10- 100 forintokat gyűjtenék a további kutya-kezelésre. Magam is meglepődtem, amikor élesben kezdett menni az ügy. Három nap alatt közel ötezer jött össze. Itt a lista, könyveltem becsületesen: adtak a hajléktalan társak, de ötvenet-százat, többet letett a kisiparos, az osztályvezető, az „ape- hes”, az újságíró, a biztosítós.

— Én szintén köztük vagyok — jegyzi meg szerényen az asztalos-redőnyös K. Mi' hály. — Gondoltam: mentsük meg aít a kis bolhás kutyát. Na, meg a gazdájára is tekintettel voltam. Milyen ember? Hozzánk nőtt, megszoktuk, a Bobójával együtt. Hiányzik, ha nem jelentkeznek. Üresebb lenne a környék, ha nem lófrálnának itt. A Bobó-gazda pedig nem pofátlan; nem követel, legfeljebb kér, ha nagyon szüksége van valamire. Intelligensek ő is, a kutya is.

— A vizsgálat óta három hét telt el — folytatja I. —, s Bobó-gazdában valami megfordult közben. Azt mondta: nincs műtét! Mert mi lesz, ha a kutyus nem éli túl. Én közben „koldultam” tovább, látja öteKönyörögtem András bácsinak: ne hagyjon cserben, végeztessük el az ultrahangos vizsgálatot. yy

zerig futottunk. Könyörögtem András bácsinak: ne hagyjon cserben, végeztessük el az ultrahangos vizsgálatot. Igaz, hogy most a gyógyszerek átmeneti javulást hoztak, de tavasszal nem lehet kikerülni Bobó méh- eltávolítását. Hogy miért csak tavasszal lesz meg a dolog? Pofonegyszerű! Ez nem kis beavatkozás egy kutya esetében sem; az

KARDOS G. GYÖRGY:

A történet vége

(Részlet)

Ezen a késő tavaszi délutánon is, amikor az ösvényen elhal a gyorsfutár motorja, egyszer csak észreveszem, hogy ott mocorog Amnon a konyha előtt, ahová visszavonultam, hogy a kihűlt kályhára könyökölve érzelmi ügyeimet rendezzem.

— Kérlek, Úri, zavarlak? — szólal meg halkan az ajtóban.

— Ne haragudj — mondom.

— Nem haragszom — mondja félszegen, és egy tapodtat sem mozdul. — Nem utazol a városba?

— Nem utazom, Amnon.

Amíg gondterhelten töpreng valamin, fölteszek egy csupor kávét a petróleumfő- zőre.

— Ma sem utazol? — néz rám a szemüvege fölött.

— Nem utazom — mondom. — Megvárod a kávét?

— Nem — mondja —, a kávé este nem egészséges. Azelőtt gyakrabban utaztál.

— Gyakrabban — mondom.

Amnon ebből meglepő következtetést

von le:

— Mostanában ritkábban utazol.

— Ritkábban — mondom.

— Akkor hát itt maradsz a táborban.

— Itt maradok, Amnon.

— Helyes — mondja.

Ezzel sarkon forduí, és végre elvonul a

konyha elől, megy-megy a roppanó salakon, karját lengetve, szabályos menetelő lépésekkel.

Én meg visszasüllyedek langyos és kelletlen érzelmi ügyeimbe. Annyiból áll az egész, hogy egy Erella Szandel nevű ártatlan lány levelét próbálom elolvasni, de a figyelmem és a papír között mágneses tér jött létre, és a megszólításnál — „Az én kedvesemnek, aki harcos Beér-Sevában” — sehogy sem jutok tovább. Néhány hónapja még azt sem tudtam, hogy a világon van ez a lány, ősz végén ismerkedtünk össze a gedérai moziban, mellettem ült, s mert sohasem láttam azelőtt, rövid pillantást vetettem rá, s valósággal tarkón vágott a nyers szépség, ami a szefárd lányoknál abban a rövid, kivételes korban pompázik, az éretlenség és az érettség igéző határán. Fénylő, magas homloka, enyhén széles kis orra, domború arccsontjai a divatos sziámi vagy burmai hercegnők filmekben látott képét idézték. A szék mélyére kuporodott, egészséges, meztelen lábujjait szétterpesztette az előtte levő szék támláján, s mézszínű combjai között bámult ki a vászonra, a térde magasabban volt, mint a feje. Sima, fekete haja hátul a szék ülése alá ömlött, teljesen betakarta a hátát, csupán a tarkójánál fogta össze egy túlméretezett piros szalagcsokor. Merev figyelemmel nézte a filmet, s közben cukorkát szopogatott akkora buzgalommal, hogy olykor hosszabb ideig elfelejtett lélegzetet venni, ettől időnként aprókat horkant, mint egy asztmás öregasszony. S figyelmében gyermekdeden szemérmetlen mozdulatokat tett, ujjaival a combja hajlatánál babrált, ahol szorította a feszes, rövid nadrág, vagy elhúzta melléről az átlátszó kék inget.

Bosszantott, hogy egyszer sem fordul felém, a szemem már leplezetlen nyíltsággal tapadt az arcára, a combjára, rengeteg lábujjára a szék támláján. Másik oldalán három fekete szemű kisgyerek ült, egy kisfiú és két kislány. A kisfiú is őt nézte, tekintetem egyszer találkozott is az övével, egy fintort vágott, és oldalba bökte a lányt, jelezvén, hogy itt valami rendkívüli történik. De Erella csak akkor vett tudomást a körülötte villogó feszültségekről, amikor némi vívódás után megfogtam a szék karfájáról majdhogy az ölembe csüngő kezét.

Nem fogtam nagyon erősen, könnyedén visszahúzhatta volna, ha akarja. De nem húzta el, nyirkos ujjai csak megrezzentek a kezemben, a cukor viszont megállt a szájában, s kidudorodott az arcán. Nagyon lassan fordult felém, mint aki éjjel motozásra ébred, nedves ajkai riadt ámulattal nyíltak szét, nagy, barna szemével végignézett, mindent megnézett rajtam. Akkor elfúló hangon azt mondta: „Várjál, megtorlóm.”

Kiráncigálta az inge végét a rövid nad-