Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-29 / 279. szám
Í997- NOVEMBER 29„ SZOMBAT I f s Harasztosi Pál felvétele öreg meg nemigen tudna télen megfelelő yógyuló-lábadozó helyiséget teremteni edvencének, hiszen az ő szállása is — enyhén szólva — labilis. Jön a tél. Most a pénzt bankba teszem; amit eddig elköltöttünk belőle — nyolcszáz forint —, arról számla van. Nézze, így címezték: Számla T. András „h” és Bobó részére... A műtét legalább ötezer lesz; hadd kamatozzon addig is a summa. Hogy egyáltalán miért törődöm ennyit az egésszel? Megkedveltem ezt az egyszerű embert. Sajnálom, hogy az utcára került. Lehet, hogy ő is hozzásegített ahhoz, hogy még pontosabban definiáljam magamban a hűség, a szeretet fogalmát? Lehet... — Gyógyulgat Bobó — mondja valamivel hangosabban a két deci könnyű bor mellől a gazda. — Nem engedem hozzá az „embereket”... (Ez, fordítják a kedvemért a fura kijelentést, annyit tesz: nem engedi hozzá a kanokat...) Meg kell maradnia, mert a barátját, Johnny-t elütötte a kamion... (A férfi eípityeredik. Nem műkönnyeket morzsol szét a szeme alatt!) — Ha már ez jutott az életből, legalább oszthassam meg valakivel a sorsomat — ered meg a hajléktalan szava. — 1982-ben elváltam. Akkor Debrecenbe költöztem a nővéremhez. Régen, régen aknamélyítő voltam Komlón. Zobákon, Kossuth aknán, a Béta bányában dolgoztam. Folyamatban van a leszázalékolásom. (Itt valami prücök lehet, mert I. úgy tudja: András nyugdíjat kap, de mint élénk tiltakozásából kiderül, a helyzet picit más. Nem firtatjuk. Ő tudja.) — Vannak barátaim, jóakaróim; segítenek, ahogy tudnak. Etetnek, egy kis pénzmag is csurran-csöppen. Itt, I.-nél minden nap megkapom Böbó kajáját; a Pizza étteremből egész táskával jövök el naponta. Ahány kutya van a környéken, mind engem vár; én meg öntöm nekik odafelé. A bolt is juttat mindig valamit. Persze, biztosan sokaknak nem tetszik, amit csinálok; aztán meg a kutyákat sem szereti mindenki. — Hol alszom? Ahol rám jön az éjjel. Bebújok valamilyen tető alá, lépcsőházakba. Megtalálom a módját. Nem vagyok én buta ember. Itt jártam a nyolcat a négyes iskolában. A híres nyíregyházi nőgyógyász, a biztosítós Jani, meg jó pár rangossá lett személy voltak az osztálytársaim. Később kőműves szakmát tanultam. Mit érek vele? Az alsó vakolásokat épp megcsinálom, ha hívnak, ha kérnek, de én állványra már nem szaladok. Az idő, az szaladt el velem, meg az élet. De, hál’ istennek, még sohasem voltam orvosnál! Az cseszne be, ha megbetegednék... Erőm még maradt. Ezért tudtam a minap is bútort cipelni. Kaptam érte egy ötszázast. Rohantam I.- ékhez, tegye a többihez. De írja ám oda: a gazdi 500 forintja Bobónak! (Megnéztem: I. úgy regisztrálta a listán az Ady-t, ahogy András bá’ kérte. Neki akkor ez tűnt a legfontosabbnak. A többi, ami ezután következik, nem az adminisztrálástól függ, hanem a tél hidegétől, a szeretet, az odafigyelés kitartásától, tavaszig megmaradásától. Tőlünk, emberektől.) Kállai János rágból, abba törölte a kezét, s úgy adta vissza, elfordított fejjel, mintha vérvételre nyújtaná. Azután mégis közel húzódott hozzám, arcával egészen közeire ágaskodott az arcomhoz, s azt kérdezte suttogva: „Még mindig ragad?” „Nem — mondtam. — Most egész jó.” Beleszagoltam a hajába, napsütés- és harmatszaga volt, mint egy uborkának reggel. Szájában a cukor ismét mozgásba jött, az izgalmak leülepedtek, az élet kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, csupán a kisfiú szorongóan érdeklődő pislogása zavart némiképp. Erella egyre sűrűbben szorította fejét a karomhoz, és amikor a cselekmény kissé lanyhult a vásznon, elengedhetetlenül fontos közlendőket hadart magáról. Elmondta, hogy tizennégy éves múlt tavasszal, de már nem jár iskolába. Egy kertészetben dolgozik, hat testvére van, a három legkisebb itt ül mellette. Azután megtudtam, hogy az apja szakszervezeti ember, s azokat a jugoszláv telepeseket vezeti, akik a katrai arab földeket veszik birtokba a közeljövőben. Azután megtudtam, hogy egyelőre a fertőtlenített katrai arab vályogházakban laknak, amíg fel nem épül az új település, amit Kidronnak fognak nevezni. Aztán megtudtam, hogy egy Afula környéki kibucban született, ahonnét tiszta reggeleken látni lehetett a hófödte Hermont, és druz lányok jártak hozzájuk a kútra. Azután megtudtam, hogy az anyja festőművésznő, tájképeket fest, például a hófödte Hermont és druz lányokat a kútnál. Később, a film vége felé, megállapította, hogy szép volt a film és megrázó — egy szovjet vígjátékot vetítettek —, de a legszebb, hogy mi találkoztunk és az ember csak megy a sötétben, és nem tudja, hol éri utol a sorsa. Nem figyeltem rá eléggé, különben meg kellett volna sejtenem, hogy Erella egy soha el nem szakítható kapcsolat csalhatatlan kezdetének tartja, ha valakinek a moziban megfogják a kis piszkos, ragadós kezét. De aznap este még semmi más nem történt, kicsit beszélgettünk a mozi után egy pádon, a községi park datolyapálmái alatt, a fekete szemű gyerekek illedelmesen ültek mellettünk, és csak ritkán vihogtak rajtunk. Én Erellának hazafias történeteket meséltem, a korához illő színvonalon, például, hogy milyen szép volt, amikor Jeruzsálemben a főkormányzóság épülete előtt az árbocról levonták a brit hódítók lobogóját, és az angol kürtös ünnepélyesen lefújta a mandtáumot és fehér díszruhája volt az angol kürtösnek, és fehér parafa sisakja sárgaréz csúccsal, és a zenekar az Uralkodj, Britanniát játszotta. Erella meglehetősen közönnyel viseltetett a történelem nagy pillanatai iránt, sőt azt is mondta: „Látom, hogy te olyan vagy, aki senkit sem hagy szóhoz jutni.” „Dehogynem — mondtam — nagyon szeretném, ha beszélnél valamit.” (Kardos G. György a napokban — november 22-én — hunyt el hetvenhárom éves korában. József Attila-, Déry Tibor-, Krúdy Gyula- és Literatúra díjas, aranytollal kitüntetett újságíró, dramaturg, filmforgató- könyvíró és színpadi szerző. Regénytrilógiájának harmadik kötete — szemelvényünket ebből választottuk — 1977-ben jelent meg.) Balázs Attila illusztrációja MÚZSA Illyés Gyula versei Bajba kerülni Mert meghaltak s te itt lehetsz — minden perc kötelez! Bajba kerülni, az volt még a jó, a szép! Az alibi! Az átkelés: a rév obulusa; a vám s adó, hogy élsz! Te — élsz! Bajba kerülni, az volt még a szép, a jó: menni recsegve, recsegtetve, v jégtörő hajó, nézni szorongva és ujjongva, hogy reped, amitől remegtünk! s hogy forr barázda-hosszan, hogy buzog, dühöng a nyers nyílás mögöttünk! Micsoda utazás ez, amire készülök? Micsoda távozás lesz milyen ködök között? Micsoda harcba hív, csábít iszonyúivá a szív: a baj, a baj a diadal! — ? Borsos Miklós rajza Fekete-fehér Utálom, persze, hogy amire, tegnap azt mondtam, hogy fekete, ma azt mondom, fehér. Undorító köpönyegcsere. Hajam, a tegnap még fekete, idenézz, fehér. Ki velem így beszél, — vele beszélj — hogy szótartás, meg becsület! Vagy számold, ha tudod, hány okmánylevelet szaggat szét — micsoda név hitelével! — s dob a szél seprűinek, odanézz, csak egyetlen egy fáról csak egyetlen év! (Egy híján harminc éve jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál Illyés Gyula talán leggondolatgazdagabb — Fekete-fehér című — verseskönyve. Szemelvényeinket onnan választottuk.)
