Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22 / 273. szám
□ TÁRLAT Antal László festményei Anyám __ ealista portrék, napfé- § ß nyes tájképek. Cigány- ■ ^ ház, egy Bodrog-parti JL V. nyár, Velence. Ragyogó színek, biztos ecsetkezelés. A képekből az ember és az élet sze- retete árad. Tetszetős kiállítással nyílt meg Nyíregyházán néhány hete a Sziluett Galéria. Első tárlataként Antal László alkotásaival mutatkozott be Nyíregyháza új kiállítóterme. Az alkotó amatőr festő, nyugdíjas pedagógus, szakmáját tekintve vendéglátóipari szaktanár. Nem túl gyakran állt alkotásaival a publikum elé, de már Budapesten is bemutatkozott műveivel. Ennek ellenére sok alkotásával dicsekedhet a festő, akinek közel száz festményét láthattuk a galériában. Most újabb tárlatára készül. Velence Malom utca Sirmione Balázs Attila felvételei Hej, halászok, horgászok Értelmét vesztette a két „halas” tábor közti hagyományos viszály Galambos Béla „Száraz tónak, nedves partján...", dudo- rássza önkéntelenül is a vándor, amint a lelakatolt kapu védelmében téli álomra vonult tavi strand mellett fölkapaszkodik a leveleki víztározó töltésére, s megpillantja az átlábalható, sáros tófeneket. Még egy afféle „szárazföldi patkányt” is némi csalódottsággal tölt el a lecsapolt tó látványa. zik az aznapi húzásra bekerített sok ezernyi hal. Kapdos József Levelek polgármestere néhány lépésről szemléli az eseményeket, amelyek láthatólag egy cseppet sem érték meglepetésként: — Szó nincs itt lehalászásról. Amit most megrendelésünkre a Szabolcs Halászati Kft. végez az „szelektáló halászat” — tisztázza a horgászidegeket borzoló tavi események célját a község elöljárója. — Ezt a váHogyne esne akkor kétségbe az a sok horgász, aki a helyi egyesület tagjaként minden szabad idejét a máskor 2-3 méteres vízben nyakig mártózó stégjén, vagy a tó partján tölti, most meg hallja a társak közt futótűzként terjedő hírt: „Lehalásszák a tavat!”. logatást 2-3 évenként szükséges elvégezni, hogy a túlságosan népes növényevő és a túlnőtt ragadozó halállományt megritkítsuk. Az önkormányzat a hasznosítását vállalta át ezelőtt öt esztendővel az állami tulajdonú, vízügyi kezelésben lévő 204 hektáros víztározónak. A Kínából honosított, magyar nevét testéhez képest „busa” fejéről nyert hal érdekes jószág. Az itt őshonos halak által ki nem használt táplálékot, a vízben lebegő mikroszkopikus méretű növényeket, azaz gyűjtőnevén a planktont fogyasztja. Mégpedig úgy, hogy naponta hétezer liter vizet szúr át az erre a célra kifejlődött kopoltyúján. Nem igazán horgászható hal, ugyanis e táplálkozási szokása miatt nincs olyan csali, amit be lehetne kapatni vele. így azután csak véletlenszerűen akad bele a busa hátába némelyik horgász horga. Elképzelésük az volt, hogy jóléti célokat szolgáljon ez a víz, ezért víkendtelkeket parcelláztak, strandot építettek, ahol vízibiciklizési és szörfözési lehetőségeket teremtettek. Ónkormányzati irányítással horgászegyesületet alapítottak, melynek ma 240 tagja van. Számításaik — a horgáA gátról már messziről látszik: a leveleki víztározó eredeti felületének most töredékére zsugorodott víztükrét halászok csónakjai fodrozzák. A parton sürgő-forgó emberek, a töltésen halszállító járművek, no meg jó néhány bámészkodó. Aggodalmas tekintetükből ítélve valószínűleg figyelőállásba helyezkedett horgászok. A hívatlan, de el nem küldhető közönségre célozva az egyik halász, jó hangosan, hogy mindenki hallja, odakiált a több mázsa hallal teli csónakot éppen partra vonszoló társainak: „Tán meg volt ez a mai halászat hirdetve az újságban?!” A hónaljig érő gumicsizma-nadrágba bújt, feszülő izmú férfiak szemében hamiskásan csillan valami nevetésféle. Még a halászok válogató paddal, mérleggel felszerelt parti állása mellől is kivehető, úgy száz méterrel beljebb szinte forr a víz abban a kerítő háló kanyarította szobányi „öblözetben”, amelybe ott fickándoszok családtagjai is megfelelő szórakozási lehetőséghez jussanak — annyira beváltak, hogy már újabb parcellázáson törik a fejünket a Leveleki Polgármesteri Hivatalban. — A szelektáló halászat során kifogott halmennyiség egy bizonyos hányada fedezi a halászok munkájának a költségét — folytatja a horgászegyesület elnöki posztját is betöltő polgármester —, a másik részének árából pedig az újratelepítés tetemes kiadását álljuk. Sajnos, az utóbbi időben jelentősen megemelkedett a hal ára. Az öt évvel ezelőtti 80-nal szemben jelenleg már 500 forintot kell fizetnünk minden egyes kilogramm tóba helyezett pontyért. Arról már nem is szólva, hogy egyre növekednek az olyan kiadásaink, mint a két halőr fenntartása, vagy a stégekért és töltésvédelemért a vízügynek fizetendő díjak. Ezért vagyunk kénytelenek emelni a területi horgászj egyek eddig évi 15 ezer forintos árát is, hiszen a horgászatnak és a tóhoz kapcsolódó többi szadadidős szolgáltatásnak önfenntartóvá kell válnia. Talán most, ha elég halat sikerül kifogni és értékesíteni, végre „lenullázhatja” magát ez a tavi ágazat. Azzal együtt, hogy eldöntöttük: horogérett pontyot telepítünk a tóba, mihelyt kellőképpen újra töltődik vízzel. Első hallásra nem kevés az az összeg, amibe a leveleki horgászoknak kerül kedvenc hobbijuk: a területi engedély az állami horgászjeggyel és a stég engedéllyel együtt már ez évben is több mint 18 ezer forint áldozatot követelt szenvedélyükért, így azután nem lehet csodálkozni, hogy in- gerli őket a részükről a tó kiürítésének vélt, valójában persze csupán állományritkítást szolgáló halászat. — A horgászok nem nézik jó szemmel, ami most itt történik, de hát az önkormányzat gazdálkodási szempontjai miatt mindez elkerülhetetlen — szögezi le búcsúzóul Kapdos József. — Az egyesületi közgyűléseken a fogási naplókból az is rendre kiderül, hogy van, akinek 200, s olyan is, akinek csupán 10 kiló hal az éves zsákmánya. Az előbbiek, akik minden bizonnyal nagyobb horgásztudással is rendelkeznek, természetesen elégedettebbek a pénzügyi mérlegükkel, mint az utóbbi csoport. ' iflH §§§ fjgf Plrfli IIP lÉ A magyarországi halfogyasztás meglehetősen siralmas képet fest a honfitársaink által évente átlagosan megevett 2-2,5 kilogramm halhússal. Ha figyelembe vesszük, hogy a vízparti települések lakóinak ettől jóval több hal kerül sütve, főve az asztalára — például Baja környékén évi 13 kilónál is több —, akkor az is nyilvánvaló, számos vidékén az országnak, mint amilyen a Dél-Nyírség is, szinte egyáltalán nem esznek halat az emberek. Dél körül jár az idő. A halászbrigád reggel óta, szinte megállás nélkül dolgozik. Amott a vízen, már egy válogatást követően a sokadik csónakot rakják meg a háló MARCEL PROUST: Az eltűnt idő nyomában I. Swann (részlet) Sokáig korán feküdtem le. Néha, alighogy elfújtam a gyertyát, oly gyorsan lecsukódott a szemem, hogy még azt sem mondhattam magamban: „No, most elalszom.” De aztán, egy félóra múlva, felébresztett az a gondolat, hogy ideje lesz álomra térni; le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben van, s elfújni a gyertyámat; alvás közben is gondolkoztam azon, amit az ágyban olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelődtek; úgy tetszett, én magam vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése. Ez az érzés tovább élt bennem pár pillanatig az ébredés után; nem zavarta az értelmemet, inkább csak elhomályosította, mint szemet a hályog, s nem engedte meglátnom, hogy a gyertya már nem ég. Aztán ugyanez az érzés kezdett értelmetlenné válni, mint a lélekvándorlás után a megelőző lét gondolatai; a könyv tárgya levált rólam, szabadon foglalkozhattam vele, vagy nem; utána mindjárt látásomat is visszakaptam, s csak csodáltam, hogy magam körül csupa homályt találok, enyhét és megnyugtatót a szemnek, de talán még inkább az értelemnek, amely előtt úgy tűnt fel, mint egy ok nélkül való teljességgel értelmetlen, mint egy valóban homályos dolog. Gondolkodtam, hány óra lehet: hallottam a vonatok füttyét, amely, közelebb vagy messzebb, mint madárének az erdőben, fölmérte a távolságokat, mintegy leírta előttem a kihalt táj kiterjedését, ahol a magányos utas siet a közeli állomás felé; s az a kis ösvény, amelyet követ, most mélyen belevésődik az emlékezetébe, annak az izgalomnak a révén, amelyet az új helyek, a szokatlan cselekedetek keltenek benne: egy iménti beszélgetés, a búcsú egy idegen lámpa alatt s a visszatérés közeli édessége — mindazt, ami követi az éjszaka csöndjében. Az arcomat odanyomtam gyengén a párna szép arcához, amely oly telt és olyan friss, akárcsak gyermekségünk arca. Meggyújtottam egy gyufaszálat, hogy megnézhessem az órát. Nemsokára éjfél lesz. Ez az a perc, mikor a beteg, aki kénytelen volt elutazni s meghálni egy idegen szállodában, rohamot kap, felébred s örül, hogy az ajtó alatt már egy fénycsíkot vett észre. Micsoda boldogság, már reggel van! A személyzet mindjárt felkel, nemsokára csöngethet, bejönnek hozzá, hogy segítsenek rajta. Az a remény, hogy megkönnyebbül, bátorságot ad neki a szenvedéshez. Mintha már lépteket is hallott volna; a lépések közelednek, aztán eltávolodnak. S a fénycsík az ajtó alól most egyszerre eltűnik. Éjfél van; most oltották el a gázt. Az utolsó szolga is elment, s így kell maradni egész éjjel és szenvedni orvosság nélkül. Elaludtam még egyszer, és néha csak pillanatnyi ébredezéseim voltak, éppen annyi ideig, hogy meghalljam a faburkolatok organikus reccsenését, kinyithassam a szememet, hogy mereven belenézzek a homály forgatagába, hogy élvezhessem az öntudat egy pillanatnyi fellángolásában a bútoroknak, szobának, mindennek azt a mély álmát, aminek én csak kis része voltam, s aminek az érzéketlenségével én is csakhamar újraegyesültem. Vagy megtörtént, agy alvás közben egyszerre könnyen visszatértem gyermekségemnek, ősidőmnek örökre elmúlt korához, rábukkantam valamelyik gyermekkori ijedezésemre, mint például mikor nagybátyám meghúzogatta a fürtjeimet, bár ugyanezt az ijedelmet eloszlatta az a nap — egy új korszak kezdete —, amikor levágták a hajamat. Az alvás közben elfeledtem ezt az eseményt, de emlékét mindjárt megleltem, mihelyt sikerült felébrednem, csakhogy kimenekülhessek nagybátyám kezei közül, ám azért, csupa óvatosságból, a fejemet egészen belefúrtam a párnába, mielőtt visszatértem az álomvilágba. Néha éppúgy, mint ahogy Éva Ádám egy bordájából született, álom közben egy nő született bennem, combom egy kényelmetlen helyzetéből. Ezt a nőt az az élvezet szülte, amelyet már-már megízlelhettem, s azt H Napkelet * A KM hétvégi melléklete
