Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15 / 267. szám
TÁRLAT Z. Erdei Anna grafikái Fázisrajz I. Anteia Pegazus III. Genezis Elek Emil felvételei Szociális szexipai Egy könnyűvérű(?) nő nehéz napjai • Szolgáltat és nem kéjeleg Szőke Judit Az alsó ajkába harapott, miközben a sötét sem leplezte apró szégyellős kuncogással a hangjában feltette a kérdést: mindent úgy mondjak... szóval... ahogy van? A gyerekes anyák placcán autónk hátsó ülésének védett vackában „világosított fel”. Az ablakot kintről a vacogtató hideg, bemről a suttogás párásította be. Pedig tulajdonképpen a világba ordított. A bokroknál ácsorgó nőkről nem gondolnám. O is félkabátban, kötött ruhában, szolid frizurával, a lámpafénynél is visszafogottnak látszó épphogy-sminkkel, a „húsbolt” sem volt „kidobva”. Gyorsan kiderült, a haját maga nyírja és tartja rendben, a legjobb minőségű gumióvszert ő veszi. Tiltott kéjelgés, közerkölcs megsértése, szabálysértésért pénzbírság... ^ Melyik paragrafus tiltja azt, hogy felöltözve sétálgassak az utcán, ha nekem úgy tetszik? yy — Nyolc körül jön a járőrautó, ha nem sikerül idejében behúzódni, csak intenek: beszállni. S hajnali háromig benntartanak. Bizonyítás semmi, csak az a vád, hogy télvíz idején kihívó ruhát hordok. Szerinted ez olyan? Várhatok én itt akárkit, nem? Bizonyítva akkor van, ha egy kuncsaft azt mondja, hogy én pénzért igenis elvittem és kielégítettem. De ilyen, ugye, nincs. Óvszer meg lehet akárkinek a zsebében (kiborít elém egy csomót a legmárkásabbak közül). Ha te, teszem azt, most mellettem állnál a járdán, és mondjuk, kérnél tőlem egy cigit, téged is bevinnének. Melyik paragrafus tiltja azt, hogy felöltözve reggelig álljak vagy sétálgassak az utcán, ha nekem ahhoz van kedvem, ha nem zaklatok senkit?! Akik a városnak ezen a pontján dolgoznak, annyiban válogatósak, hogy óvszer nélkül és ápolatlan, „büdös pasassal” nem mennek el. Azt a másik részleget néhány sarokkal arrébb kell keresni. Ott ezer a tarifa. Az itteni lányok is mennének egyenesbe is, de annak, mármint a kockázatnak, nagy ára van. A sietős, hazafelé igyekvő férfiak megelégszenek egy sötét zuggal, az két perc. yy S hogy itt, a középárfekvésben mennyibe kerül egy üzlet? Ä válasz (milyen is lehetne a félhomályban?) egyenes, tiszta: — Csak szex kétezer, a francia 1500. Ha valaki komplettet kér (ez szaxofon és szex), az igénytől függően 4-5 ezer. Minden pluszért, extráért fizetni kell. Az idő is fontos tényező. Egy óráért biztos meg kell adni az ötezret, hiszen addig kivesz a placc- ról. Csendes parkolókba, szállodákba, szobára mennek. Ha a férfi nem találja kényelmesnek az autót, vagy nem akarja ott, mert mondjuk, az lebukás veszélyes, akkor egyéb megszokott helyeket keresnek. Hát, szóval, a férfiak...vannak köztük sietősek, akik megelégszenek egy sötét zuggal. Az két perc. A munkából autóval hazafelé igyekvőnek elég 15. Otthon már várja a gőzölgő vacsora, később a hitvesi ágy... A fiatalkorúakat mindegyikőjük elküldi. Hiába a pénz, a szívünk a becsületérzésünk nem visz rá — így szól a magyarázat. De hozzá történetesen jár hatvanéves is. A foglalkozás tekintetében is nagy a szórás. A kuncsaftok között akad vezető értelmiségi is. Az igényesebb fajta szállodát fizet vagy felviszi a lakására. Nem, nem azért lehet megutálni a férfiakat, mert mind más. Vannak köztük lelki sérültek, magányosak, akik adnak 1500 forintot, csak hadd beszélgessenek vele egy félórát. És ebből sokszor 40-50 perc lesz, de megsajnálja őket. Volt, hogy tanácsot kértek. Ezt ő szinte büszkén hasznosnak tartja, mert nem a berúgást választotta és nem akasztotta fel magát az illető. — Kiszámíthatatlan, hogy egy este menynyit lehet összehozni. Van úgy, hogy napokig nem keresek egy vasat sem, akad este, amikor megkeresek ötöt, hatot. Van, hogy kétezer után hazamegyek. A komplettet nem sokan kérik, mert nem engedi meg a pénztárca. Inkább tankolnak. Van egy állandó köre mindenkinek. Ha megáll egy autó, tudjuk, hogy kiért jött. Itt nincs veszekedés, nincsenek balhék. Mindenki azt viszi el a pénzéért, aki éppen neki megtetszik. Ezek a nők kitűnő emberismerővé válnak. A perverz alakokat egy pillantással kiszűrik — állítólag a tekintet, a modor árulkodó. Akinek vad, szúrós a szeme, azzal nem állnak szóba. ^ Egy idegen érintés eltűréséhez gyomor kell, hiába a fizetség, erre nem születik senki. Nem állnak mögöttük hústornyok. Ez nem a stricik, a futtatók világa. Az utcán, a „kirakatban”, úgy szanaszéjjel vannak vagy húszán. A bárányokat nem bántják a rendőrök. Holott tízezresek röpködnek ugyanezért, plusz a pezsgő. Ahogyan létezik megélhetési bűnözés, ugyanúgy van, úgy látszik, szociális szexipar. — Azt mondják ránk, könnyűvérűek... Ezt lelkileg át kell élni. Én tízévi házasság után kerültem ide, két gyerekemet egyeBÁLINT TIBOR: Bár térhetnék haza — Hát nem különös az élet? — sóhajtott fel Baászék felé pillantva Balogh úr, aki egyik alkonyaikor az utolsó történetet mesélte az öregek padján. — Valaki leél öt- ven-hatvan évet ugyanazon a helyen, s mikor már azt képzeljük, hogy minden emlékével, minden gondolatával oda van cö- vekelve ahhoz a házhoz, amelynek a kilincse a sötétben is a kezébe simul, a legváratlanabb dolgok derülnek ki. Bizonyos növények virágzáskor hoznak bennünket zavarba, hirtelen más színűt nyílnak, mint eddig, az élet pedig a halállal érik be, és nem csoda, hogy az utolsó órák néha any- nyi meglepetést tartogatnak a közelállók számára. A kilencvenesztendős Illés sokszor mondotta, hogy ő még nem félt embertől és szinte egész élete a nyugalom példázata volt. Első telepesként épített házat az utcában, még gőzekével szántotta fel a két csupasz oldalt, s az ő kútjából hűtötte szomját éveken át a szomszédság. Bölcs és türelmes ember volt, valahonnan a Székelyföldről vetődött fel Kolozsvárra, s két szakmát is kitanult: a lakatosságot meg a gépkezelést, de értett az asztalossághoz, az ácsmunkához, a kertészethez és egy sereg más egyébhez is. Már betöltötte volt hetvenedik életévét, amikor visszértől úszkö- södő bal lábát csonkolták, de azt is kibírta. Naponta több órát sétált, csakhogy biztosítsa testének egyenletes vérellátását. De hadd meséljem el utolsó napjait. A leány, Vilma akkor délután az orvoshoz készült, és kiakasztotta sötét színű ruháját a szekrényből. Alig múlt ötvenéves, de már ősz volt. Ujjain az ízületek megduzzadtak a reumától, keze feje fölpuffadt, apadt faráról, lábszáráról térdére lógott a bugyogó. „Aztán vigyázzon, kit enged be!” — hagyatkozott az apjának, aki falábát előrenyújtva ült az ablaknál. Az intelemre Illés elmosolyodott, és csupasz ínye úgy virított a szoba homályában, mint egy piros szalagocska, amely fönnakadt a kerítésen. Mikor az asszony visszatért, még mindig ugyanúgy ült, ugyanazzal a mosollyal, de hiába szólt hozzá, mert a vénember nem válaszolt. „Apám, maga hall engem?! Feleljen, mert itt halok meg a rémülettől!” aztán megfordult és kiszaladt az utcára, hogy föllármázza a szomszédokat: Jöjjenek, és nézzék meg, ott ül mosolyogva, és nem szól semmit. Egész életében így mosolygott, a légynek sem ártott soha, neki még annyit se mondott, hogy álljon innen odébb, most azonban végképp elnémult... A szomszédok egyenként átjöttek, és belehajoltak az aggastyán arcába: bableves, nyers alma, krumplipaprikás szagát lehelték rá. „Megismer engem, Illés bácsi?” „Hát engem?” „De reám emlékszik!” „Bódi vagyok!” „Én Domokos!” „Én meg Esztelneki!” Illés azonban csak mosolygott, és a szomszédok egyenként hátrahúzódva szintén mosolyogni kezdtek, hogy a csalódás és a sérelem észrevétlenül hűtse le őket, de arcuk a vigyorgástól egyformán merev lett, s mielőtt belefáradtak volna e kínos vigyorba, az asszonyra pillantottak és szinte bosszúállóan intettek a tekintetükkel, hogy vége, itt többé nincs mit remélni, ha már őket sem ismeri meg. Illés megmozdult, föltartotta mozgatható kezét. Ha!— nyögte zsibbadt nyelve mögül! — Ha! És mutatta, hogy harangoznak. De csupán őbenne zengett, zúgott a harang; a rezgéstől összekoccantak a fogai, szeméből arcára pörögtek a könnycseppek, és ő ekkor ismét mosolyogni kezdett; a szomszédok azonban úgy érezték, hogy a szenvedésnek ezek a megnyitó ünnepi pillanatai már nem tartoznak rájuk, s hogy ezek félig-meddig titkok, amelyekről csak később vallhat majd a közvetlen szemlélő, vagyis Vilma. Egyenként kiballagtak hát a szobából. Illés sajnálkozóan nézett utánuk, bizonyára az volt a sejtése, hogy valamiért megsértődtek vagy félnek. Mert az emberek örökké félnek — szokta mondani —, s a félelem minden egyébnél hamarább megrongálja és elpusztítja őket. Hiszen a szüntelen aggodalom okozza azokat a betegségeket, amelyeket az orvosok még ma sem tudnak gyógyítani: attól lyukad ki a gyomruk, attól perzselődik el a szívük, és a félelem nyákos, hideg sötétjéből bújnak elő azok a daganatok, amelyek elevenen felfalják az embert... Félni ő még sosem félt, legalábbis embertől, így érte meg a kilencven esztendőt, s talán most sem roppant volna meg, ha mások nem aggódtak volna helyette és miatta, s a lánya pár órával korábban rá nem veszi, hogy bejöjjön az üdítő esőbői, a kapu mellől ebbe a kényszerű és unott szárazságba, ahol legyek dongának az úrvacsorái gobelin körül, és a szekrény tetején úgy sorakoznak a birsalmák, minta sárga koponyák; de hát egy kilencvenesztendős aggastyán már nem a maga akaratát cse- lekszi — a parancsoló szeretet zsarnokoskodik felette... Később Vilma meg akarta etetni, de az í niTWBBWHBIBHBBi Napkelet • A KM hétvégi melléklete A grafikusművész Z. Erdei Anna 1945-ben született Szatmárnémetiben. Tanulmányait a marosvásárhelyi művészeti középiskolában kezdte, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán folytatta, ahol 1969-ben végzett gráfika szakon. Húsz évig Marovásárhelyen lakott és dolgozott. 1990 óta Nyíregyházán él, a Művészeti Szakközépiskola tanára. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Grafikusművészek Szövetéség- nek. Sok csoportos kiállítása mellett figyelmet érdemelnek egyéni tárlatai: Marosvásárhely, Csíkszereda, Gyer- gyószentmiklós, Szatmárnémeti (1988), Eger(l 991) Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Színház, Városi Galéria (1997). Műveiről egyik méltatója, Banner Zoltán művészettörténész a következőket írta: „...a legjobb kortárs európai művészek tudásával és felelősségével kíséri figyelemmel a magát teremtő hős kétségbeesett ujjlenyomatát a kor üvegfalán. ”
