Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15 / 267. szám
1997■ november 15., szombat 1 IS A fotó nem a riport helyszínén és nem az írásban szereplő hölgyről készült Martyn Péter felvétele °dül nevelem, albérletben lakunk. A bölcsődét, óvodát rendesen fizetem. Volt nekem munkahelyem, de nem szeretik a kisgyerekes egyedülállókat. A leépítéskor az elsők között voltam. Amikor elkezdtem, teljesen összeroppantam, ideggondozóban is kezeltek. Öt hónapig minden üzlet után sírtam. Egy vadidegen férfi érintését eltűrni, pénzért, ahhoz gyomor kell. Hidd el, erre nem születik senki. Nem a szexre van szükségünk, hanem a családunk eltartása miatt, a pénzre — szemében ott lapult a sírás. Állítása szerint, az önkormányzat, bár többször folyamodott segélyért, mindig elutasította. Ahogy számoljuk a család kiadásait, a rezsit, a gyerekekre minden este vigyázó lányka költségét, kis grimaszt vág, a mondatokat a visszapillantó tükörnek szánja: — Én inkább ezt csinálom, vállalom ezt a szégyent, minthogy a gyerekeimet egy napra is intézetbe adjam. Mert a szeretetem többet ér. Ha kapnak valamit, mert gyümölcs, csoki nélkül nem telhet el nap, azt a tekintetet nem adom semmiért. Második éve csinálom ezt. Hogy meddig lehet így élni? Ameddig nagyon rászorul az ember. Volt hogy úgy éreztem, már nem bírom tovább. Főleg a kemény hidegekben, mert akkor is kint vagyunk. Más nyolckor bebújik a jó meleg ágyba, itt nincs mese, kint kell lenni. Az emberek könnyen ítélkeznek. Rendszeresen járok a szűrésekre, a nemibeteg gondozóban nincs kartonom. Ica, nevezzük így, a házasságában — még gondolatban is — monogám volt. Ezért is viselte meg annyira a válás. — Nyolc hónapos terhes voltam a kisebbik gyerekkel, már nem éltünk házaséletet és egy szállodás nővel összejött. Aznap költözött el, amikor szültem. Amit művelt velem, az még mindig nagyon fáj. Együtt élnek most is, de a csajnak azóta nem engedi. Tudod, mit gondoltam én akkor? Piszkos, mocskos kurva. És tessék, most itt vagyok. Közben ereszkedik lefelé a dickensi köd, ilyenkor nincs fecsegés, mindenki csak any- nyit mond, amennyit éppen kell. Mi van vajon, ha egy ilyen nő beleszeret valakibe, ha meghódítják, ha jó neki is? — Nem szabad, hogy velem foglalkozzon a kuncsaft, csak érdekelje saját maga. Ezt én munkának fogom fel. Kizárt, hogy beleszeressek valamelyikbe. Vannak nagyon kedves üzletfelek, őket megszokja az ember, hamarabb és jobban a kedvébe tudok járni. Én nem érzek semmit az égadta világon. Gép vagyok. Még véletlenül sem élvezem, mert a tudatom egyet diktál: mihamarabb legyen vége. A másik szereti, a másik akarja, ő beindul, de én semleges vagyok. Imitálom, persze, mert ez hozzátartozik. — Csak a legszükségesebb ruhadarabokat veszem le magamról. A férfiak rohannak, hiszen el kell tartani a családot, de néha csak előjön a férfi mivolt és kell nekik egy más nő. Volt barátom és azért lett vége, mert egyáltalán nem igényeltem, hogy úgy közeledjen, érted. Csak azt, hogy megsimogasson, és testiség nélkül szeressen. Ez itt egy tiszta, szolgáltató típusú helyzet. Nem bűnözés, hiszen saját magamat viszem a vásárra — fadarabok adnak ilyen hangot, amikor összeütődnek. Érdekelnek az álmai. És az, kiváncsi-e még arra, milyen a szerelem? — Szeretnék olyan szerelmet, amelyben nincs szerepe a pénznek, amiben nincs csalódás. Vágyok valakire, akinek a szívében van hely nekem és a gyermekeimnek. Meghálálnám, ha valaki kiszabadítana innen. Milyen fogalmat vállalsz a sok közül? — szólok utána, mert már szállna ki az autóból, villan egy ismerős index. Van válogatási lehetőség: örömlány, szajha, kéjnő, kurva, kurtizán, ribanc, lotyó...? — Én prostituált vagyok — dugja visz- sza a fejét, úgy tagolja, összepréselt szájjal, szavanként a mondatot. — Meg különben jó anya — de ez már pár méterről hallik, kissé mosolygósabban, sasszézás közben. öreg félrefordította a fejét. A test, mielőtt a főiddel érintkezik, legyen tiszta, ne erjedjen benne semmi idegen anyag — ehhez ragaszkodott, mint ahogy a temetéséről is idejében meghagyta: az udvaron ravatalozzák fel, és tyúk ne kúráljon, disznó ne röfögjön ez idő alatt, csak az égi madarak énekeljenek fölötte; úgyszintén baráti búcsúztatóra sincs szükség, az ilyesmi mindig kínos terhet ró arra, akinek beszélnie kell... Éjfél körül elvesztette eszméletét. Csak órák múlva tért magához. A nyelve már nem volt oly merev, s feszült hallgatózás után azt kérdezte: „Most hol lakunk, Vilma?” A lány rémülten hajolt fölé. „Azt kérdem, hol lakunk?” Illés arca most merev lett. „Hogy hol laknánk? — tétovázott az asszony. — Hiszen tudja... A Csillagvizsgálók útján...” „Az lehetetlen... Még a tegnap megparancsoltam, hogy költözzünk vissza a Liliom utcába!” „Hova? ... Uram, irgalmazz!” „Ne óbégass, hívd a szomszédokat... A szememmel láttam, hogy egy koronás döb- lec a villanyégő helyén izzik...” „Legalább várjuk meg a reggelt...” „Egy percet se várhatunk!... Nézd, hogy emelkednek körülöttem a falak!... Sietni kell, sietni!” Vilma felköltötte a szomszédokat, vagy . öt férfi átment, közöttük én is: Illés álom és ébrenlét között lebegett, de az volt a sejtésünk, hogy mindent hall, így hát rövid tanácskozás után tologatni kezdtük a bútorokat; többször is kinyitottuk az ajtót, mintha cipekednénk, de csak a szobát rendeztük át; és közben egymást biztatva kiáltoztunk: „Hol fogja, ember, azt a szekrényt?... Alulról ragadja meg, alulról!” „No, most egyszerre: hó-rukk! engedje lejjebb, így nem fér ki az ajtón! vigyázzanak, az istenért, nehogy eldűljön!” A költözés izgalmába először a haldokló fáradt bele. Lehunyta pilláit, s szemének két kis gödre egykettőre kitelt sötét árnyakkal. Ekkor az ágyat óvatosan átvittük a szoba másik sarkába, és intettünk az asszonynak, hogy amit csak lehet, díszletezzen át, semmi se maradjon eredeti helyén, aztán egyenként elköszöntünk tőle, Balázs Attila illusztrációja hogy még aludjunk két-három órát reggelig. De nem lehetett több délelőtt tíz óránál, amikor az asszony ismét utánunk jött: szaladjunk, mert Illés ordít, hörög, le akarja vetni magát az ágyból. Mikor odamentem hozzá, felismert és a nevemen szólított. Nyöszörögve panaszolta: „Látod Balogh, hogy elbántak velem... Visszahurcoltak a Liliom utcába, pedig itt még rosszabb... Enyvgyár füstöl a telkem végében... és egymáshoz ragadnak a barackfa levelei... Vigyetek tovább innen a Galamb utcába... Nem akarok itt meghalni!” Mi mást tehettünk, folytattuk a költözködést. A harmadik napon már úgy csapkodtunk, szitkozódtunk, mint a pálinkától, örökös cipekedéstől elvadult bútorszállító munkások, de a szabályokat betartot-, tűk: Csanádi, aki régebben fuvaros volt, még horkantott és prüsszögört is, várakozó lovát utánozva, és vasrúddal kaparta az udvar köveit. „Hajtsál, hé, meg se állj Illésíalváig! — kurjantottuk a negyedik napon, a haldokló legújabb kívánságát teljesítve, s miközben egy helyben topogtunk, négyen lóbál- tuk az ágyat; az aggastyán keresztbe tette mellén a kezeit és zsémbelve motyogta: „Behívott az esőből, hogy ne kapáljak... Mert ő is mindig, mindig félt...” Tudtam, hogy mire gondol, sokszor elmondta nekem, mennyire szeret künn lenni esőben: az emberek el se képzelik, milyen ízekkel telik meg a száj egy elmetszett gyökértől, kettévágott csókapityókától is, hogyan gőzölög egy maréknyi friss zöld, és milyen illatok lebegnek az ázott fa kérge körül; a nedves posztókabát pedig esőben legelésző lovak és marhák megnyugtató közelségét sejteti... „Most hol lakunk?” — kérdezte később, amikor kevés szendergés után ismét magához tért. Vilma a több napi cipekedéstől, éjszakázástól fásult magabiztosan felelt neki: „Visszaköltöztünk a falujába.” „Itthon vagyunk? ... No, hála istennek!” Sóhajtott, elmosolyodott és meghalt... Balogh körülnézett, mint aki érzi, hogy valamit befejezett. MÚZSA Kaffka Margit versei Nem hiszek Egy fáradt pille ringott haldokolva Tartott gallyon, barnás levél alatt. Sápadt falombok halovány árnyéka Remegve űzött őszi sugarat. Nagyon szomorú mese volt az élet. A fán már útrakészült száz madár. És mind nekem csacsogta búcsúzóra, Hogy a nyaram sobsem jön vissza már. Bealkonyult keserves sóhajomra, És csillagkönnyel lett tele az ég. Azon az éjen álmok látogattak, Oly teli fénnyel, mint tán soha még. Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám, Mégis egész tündérország befért. — Es álmodtam merész, nagy boldogságrul, Álmodtam nagy, boldogságos mesét. Álmodtam én már sokszor égiszépet És mindig fájó szívvel ébredék. Elég! Álmodni nem akarok többet, Se húnyt reményeket siratni még. Tudom: jő majd a józan, szürke reggel Es szomorú lesz. Csupa köd, hideg. Jöhetne már maga a boldogság is, Annak se tudnék hinni. Nem hiszek. (1901) Kertben Valamiért ez a sok rózsa Úgy összeborzong, megremeg. Könnyelmű, tarka violák is Egymásnak csendet intenek. Csitul a szellő, — lábhegyen csak Kímélve, búsan közeleg, — A legyintését féltve, óva, zajtalanul összefogózva, Fogják fel néma levelek, — Megilletődött őrszemek, — Mik szegett fővel, sorra állnak Ablakánál a kerti háznak... Ott benne, — elgyötrött némaságnak Kél hosszú, panaszos jaja, Halkan, kisértőn, — mintha távol Árnyak völgyéből hallszana, Majd vergődő sikolyra válik, Mint a lélekharang szava — Ott benn, — virágos kerti házban Rettentő, fagyos elmúlás van, Az élet oda van, — oda. A virágoknak asszonya, Küzködve most haldoklik épen Egy férfi szivében. (1903) Szerettelek Szerettelek téged Hajnalhasadáskor, — Harmatos hajnalon, Rózsapiruláskor, El is feledtelek első kakasszóra, Mindennap feledlek, — Máig is temetlek Azóta, azóta Meggyászoltalak én, Pillangós ruhába Sirattalak minden Hangos kacagásba, — Pénteken pirosba, Szombaton fehérbe, — Ma is gyászollak tán, Virágvasárnapján, Rózsapiruláskor, Talpig feketébe. (1906) (Akitől szemelvényeinket választottuk 1880 és 1918 között élt és teremtette meg irodalmunk egyik legertékesebb „női életművét”. Radnóti Miklós 1934-es keltezésű tanulmányában így ír róla: ...Kaffka Margit az önkifejezés művésze, és ennek következteben lírikus. Hogy munkásságának súlypontja a prózára esik, lényegében nem sokat jelent. Mint prózaíró is lírikus...) i
