Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01 / 255. szám
AZ ÉJZAK-MAGYARORJZÁG, A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ Él A KELET-MAGYARORSZÁG IFJÚSÁGI MELLÉKLETE LETT- TÁNCBÓL Szinte úsztak a levegőben, ahogy a bécsi keringett táncolták. Csak a bolond nem látta: nem csak a tánc szeretete köti össze a két fiatalt. Nem bizony: a nyíregyházi Szepesvölgyi Péter és Vig Anita házasok. Azt pedig, hogy sikerült egymásra találniuk, a táncnak - és néhány szerencsés véletlennek - köszönhetik. kezdődött, amikor Petit Péter - akár egy lexikon - kapásból sorolja az évszámokat. 1983-ban kezdett táncolni a városi művelődési központ tánccsoportjában, majd három év múlva abbahagyta. Fiatalos daccal kijelentette: soha többé nem megy a táncparkett közelébe. (Aki aktívan sportol, zenét tanul, rendszeres próbákra jár, ismeri azt az érzést: „elegem van az állandó kötöttségekből, fellépésekből, versenyekből, szabadon szeretném beosztani az időmet, ahogy az átlagos fiatalok.”) Nem telt el azonban három év, máris engedett a csábításnak: tagja lett a Slip tánccsoportnak. Néhány hónap múlva Anita is táncolni kezdett a csoportban, s Péternek meggyőződése, ez sorsdöntő fordulat volt kettejük kapcsolatában. Néhány hét múlva Anita lett ugyanis Péter táncos párja, bár akkor még szó sem volt köztük szerelemről. Ani akkor volt 15, Peti pedig 19 éves. Egyre többet táncoltak együtt, s immár nem csak a fellépések alkalmával. Aztán egy előadáson összeismerkedtek a szülők is, s mert egy- csapásra jó barátok lettek, attól kezdve azért drukkoltak, hogy a kapcsolat tartós maradjon a , gyerekek között. Ők viszont közben tanultak. Együtt elvégezték a Magyar Divatintézet fotómodell- és manökenképző tanfolyamát, melynek végén A kategóriás diplomát (a legjobbat) szereztek. Elsőre nem is gondolták, hogy ilyen komoly lesz a tanfolyam, hisz sminkelésen, fodrászaton, mozgásművészeten kívül jogot és művészet- történetet is tanultak. Külön vizsgát kellett tenniük elméletből és gyakorlatból. A nagy próbatétel időszaka 1992 februárjában SZERELEM behívták katonának. Köztudott, hogy a kapcsolatok ekkor szoktak megszakadni. Nekik ebben is zeren- c séj ü k volt: Peti Nyíregyházán katonáskodott, így gyakrabban találkozhattak. Karácsonykor megtartották az eljegyzést, majd a következő nyáron az esküvőt. Igazi táncos menyegző volt ez: a Slip Táncsportklub tagjai a házasságkötő terem bejárata előtt formációs táncbemutatót tartottak a Kék Duna keringő dallamaira. A vacsorára természetesen az egész csoport hivatalos volt, s a nyitótáncot már együtt járta velük Ani és Peti is. Korábban már több formációs táncversenyen részt vettek, de az első, amelyen szólópárosként vettek részt, tavaly volt. Mindig dobogós (2., 3.) helyezéssel jönnek haza, s most készülnek az újabb országos megmérettetésre. Nagyon bíznak a sikerben, ugyanis az ország profi latin bajnok párosa tanította be nekik a két formációt. Szakmai vezetőjük pedig - mint mondják - az ország egyik legjobb, ha nem a leg- eslegjobb oktatója. A Kabaré zenéjére latin mixet fognak előadni. A heti öt próba - s a gyakori fellépések - mellett civilben mindketten dolgoznak: Anita butikban eladó, Peti pedig apósa műhelyében üvegező. Mostanáig Anita szüleinél laktak, de nemrég önálló otthonukba költöztek. Még elég szokatlan, hogy mikor hazaérnek, nem várja őket az asztalon a vacsora, de lassan belerázódnak - elvégre mindenki így kezdte. Cservenyák Katalin szavazunk A nemzeti ünnep alkalmából gyönyörű (egyébként zöld), nevemre kitöltött nyomtatványt kaptam. Hát igen, az állam bácsi rám is gondolt, és köztársaságunk kilencedik szülinapja alkalmából megajándékozott. Jó érzés, hogy rám is szüksége van. Jobban mondva nem is rámt/ hanem a szavazatomra. Eleiemben először én is az urnák elé járulhatok, hogy kinyilvánítsam véleményemet a NATO-csatla- kazásról. Hogy mit sugall nekem a pici zöld lap, melyei - nagykorúságomnak bizonyítékaképpen-a kezemben tarthatok? Egy kérdést, hogy tagok legyünk, vagy maradók. Ez a kérdés, válasszatok. Mert megtehetjük, hogy választhatunk, » Döniheiük, ki-ki a saját lelkiismerete szerint. Ha másról nem, legalább arról, hogy elmenjiink-e szavazni. Mert szavazni jó. így hitetik el az egyszeru 'emberrel, hogy beleszólhat az életébe, hogy ő is részese a politikának. Ugyanis ez a demokrácia. Van, aki fél lábbal a sírban van, mi fél lábbal a NATO-ban. Nemsokára nyakig leszünk benne. Csak i előtte szavaz(hat)unk. Hát, , talpra magyar, hív az urna! Gyulai Tünde Ritkán beszélget az ember önmagával. Legfeljebb gondolatban. Esetleg a tükör előtt állva - persze úgy, hogy ne lássa senki. Nehéz odafigyelni valakire, ha nem látjuk a szemét. Itt egy tükör. Most szembe kell nézni azzal, aki benne van?! Engem néz. Ő is felemeli a karját, ahogy én. Még hasonlít is. Csak fordítva... Előtte is üres papír, kezében toll. Jé, visszafelé ír!... Úristen, mi fog ebből kisülni?!... Iskola Negyedikes vagyok a miskolci Herman Ottó Gimnáziumban, speciális német-angol szakon. A tanulással pontosan úgy vagyok, mint többi sorstársam: ami érdekel, azt szívesen tanulom (lásd: magyar nyelv és irodalom), a többivel azonban igencsak kemény csatákat vívok. És hogy ki a győztes? Na, ezt inkább hagyjuk, nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Jaj, sanyarú diákélet! Betűvetés Mikor is kezdődött? Talán az általános iskola első osztályában. Ahogy megtanultam a betűvetés „tudományát”, azonnal tollat, papírt ragadtam, és írni kezdtem. Elsőként meseírással próbálkoztam. Később - az ún. „pöttyöskönyv” korszakomban - lányregények fabrikálásába Önportré fogtam. Amikor - tíz-tizen- egy évesen - elkalandoztam a Shakespeare-drámák világába, ismét „ihletet” kaptam, de ezek a próbálkozások nem bizonyultak túl sikeresnek. Hetedikes voltam, amikor önállóan újságot szerkesztettem. Én írtam, rajzoltam, fénymásoltam, és ismerőseim körében terjesztettem. Szintén ekkortájt született az első novella. Ezek, változó gyakorisággal ugyan, de ma is lelkesen „íródnak”. A középiskola első osztályában - az „újdonságok” hatására - ismét tollat vettem kezembe. A naplószerű írásokkal, önvallomásokkal több füzet megtelt. Közben megkerestek a nyolcosztályos kisgimnazisták, Segítsek újságjuk szerkesztésében. Majd ’96 májusában megjelent a Z.Ö.K. városi diáklap első száma. A többiek engem jelöltek a főszerkesztői posztra. Azóta ezen dolgozunk. Szeretnénk, ha minél több iskolából jelentkeznének szerzők, terjesztők. Voltak pontok, amikor azt mondtam, elég, befejezem, nincs értelme tovább küszködni. Aztán mindig jött néhány biztató szó, ami friss lendületet adott. Egyébként pedig lehet-e nagyobb elismerés, mint ha a megjelenés utáni napokban a fél iskola a mi lapunkat olvassa? És legutóbb: el sem akartam hinni, hogy megkaptam „az év diákújságírója” címet. Talán álszerénységnek tűnik, de úgy érzem, még sokat kell dolgoznom és felmutatnom Beszélgetés magammal ahhoz, hogy valóban annak nevezhessenek. Színház Testvéremmel és unokatestvéreimmel - kisiskolás korunktól kezdve - nyaranta bemutatunk egy-egy saját „készítésű” darabot otthon, a teraszon. Rendeztünk, játszottunk. Később „kabarékat” adtunk elő barátaink közreműködésével. Ilyenkor összehívtuk a rokonokat, ismerősöket, nekik „bohóckodtunk”. Hatodikos voltam, amikor elindultam egy iskolai szavalóversenyen. Ez volt az első eset - mivel nagyon gátlásos, félénk kislány voltam -, hogy idegenek elé is ki mertem állni, .félúton” megakadtam, belesültem a versbe. Ekkor határoztam el, megmutatom, mire vagyok képes. A színészi ambíciók azóta is - egyre erősebben - élnek bennem. A versmondás, színjátszás mellett a közelmúltban rátaláltam egy újabb varázslatra, az éneklésre. Csak a vers és a dal képes arra, hogy elűzze a rossz hangulatot és elkalauzoljon egy másik világba, JÖVŐ Tervek, célok, álmok vannak. Az egyik: a színház. Valószínűleg kemény küzdelem áll még előttem. De nem adom fel. Hiszem, hogy ha nagyon akarunk valamit, és a végsőkig kitartunk mellette, elérhetjük. Egyszer fent, máskor lent. Aztán leporoljuk magunkat, és továbblépünk, így legalább nem unalmas az élet. A másik: az újságírás. Talán merész kijelentés, de egyszerre szeretném a kettőt űzni. Csak így lehet teljes az életem (sosem állítottam, hogy a földön járok; de amikor szárnyalni olyan jó!) Ha valamit igazán szeretünk, megtaláljuk a módját, hogy foglalkozhassunk vele. Akár egyszerre több dologgal is megbirkózhatunk. Talán túl optimista vagyok? Számomra a legfontosabb a másokkal való törődés és az őszinteség. A színészettel és az írással egyaránt örömet lehet szerezni, segítő kezet lehet nyújtani az embereknek. A hazugságot pedig egyik sem bírja el. Ha ezek az álmok egyszer valóra válnának, elmondhatnám, hogy elértem, amit akartam. Szabó Virág
