Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01 / 255. szám
14 TÁRLAT Dombrádi alkotók Lobosóczky Józsefe Az Élet D ombrádon, a volt baptista imaházban az idén nyáron — a szükséges és gyönyörűen kivitelezett felújítási munkálatokat követően — képtár nyílt. Az egyelőre néhány tucatnyi festményt felvonultató kollekcióban döntő többségben dombrádi amatőr festők alkotásai kaptak helyet. A bemutatóhely célszerű működtetésén fá- radozók tervei között szerepel a gyűjtemény jövőbeni gyarapítása olyan művészek kompozícióival, akik valamilyen módon kötődnek, kötődtek a településhez. A galéria fogadni kész nem „honi” képzőművészeket is egy- egy — néhány hétig, hónapig látogatható — időszaki kiállítás erejéig. Váradi Enikő: Portré Lobosóczky Józsefe Nyár Solymosi László: Horgász Martyn Péter felvételei Napkelet • A KM hétvégi melléklete Születtünk, hát meghalunk „Rég nem vagyok jóban az élettel, s az élet sincs jóban velem. Úgy döntöttem, véget vetek ennek...” — írta, miután maga körül rendet rakott, majd beült az autóba, s a folyópartra hajtott. A gátőr nem értette, de a túloldalról feszülten figyelte a furcsa jelenetet: a nő kiszállt, fel-alá járkált, majd visszaült a volán mögé. Hirtelen gázt adott, s belehajtott a vízbe. Nagyot csobbant, szinte úszott, majd egyszerre elmerült a kocsi. Aki ismerte, tudta róla: jó orvosa volt betegeinek, jó anyja gyermekeinek. Az élete akkor lett kilátástalan, keserű, amikor férje elhagyta egy fiatalabb szerelemért. Nem sokkal ezután gyermekei egyetemre mentek, kiürült a ház. Úgy érezte, senkinek nincs szüksége rá, feleslegessé vált, végképp egyedül maradt. Aztán már az sem érdekelte, akihez korábban annyira ragaszkodott. Búcsúlevelében arra kérte fiait, hamvait szórják abba a tengerbe, amelynek partjain régen, amikor még jóban voltak ő és az élet, a család oly sokszor, oly boldogan nyaralhatott. A két fiú teljesítette a kérést. Nem sokkal a halál után vállukra vették a hátizsákot, útnak indultak a gyermekkori nyarak boldog emlékei felé. A halász alig akarta megérteni, mire kérik, majd miután megértette, kicsit csodálkozott, de vállalta a feladatot. A nyílt vizekre hajtott, s meghatottan, könnyezve nézte, amint a két fiatal a tengerbe szórja az urnából a port... ^ Gyertyák fénye küszködik az október végi széllel, néha csak pislákol, majd új erőre kap. j j Lehet szép a halál is? Lehet tanulság az elmúlás is? Minél többet él meg az ember, minél idősebb, öregebb, annál gyakrabban mond a fenti kérdésekre igent, Mindenszentek, halottak napja van. Ilyenkor legszebbek a temetők. A parcellák ünnepi ruhát öltenek, tarka virágok, gyönyörű koszorúk díszítik a sírokat. Gyertyák fénye küszködik az október végi széllel, néha csak pislákol, majd új erőre kap, máskor megadja magát, s ellobban a láng. A megye legnagyobb temetőjében, Nyíregyházán, az Északiban már jó ideje megnőtt a forgalom. Közel hatvanezer ember nyughelye van itt, évente tíz-tizenöte- zer temetésnek ad méltó színhelyet a magas kőfallal körbevett hatalmas terület. Bár a temető egy életút végső, legutolsó állomása, a munka azért a temetőkben sem áll meg, a fejlődés szinte folyamatos. Ma már az elmúlásnak, a temetésnek is megvan a maga divatja. A hagyományos temetések továbbra is sírba, sírboltba történnek. Aki a modernre szavaz, s a hamvasz- tást választja, urnafülkében, urnasírban, sírban lelhet örök nyugodalmat. Az ország^ Nem csak az élet, a halál minőségében is, a temetésben is lehetnek nagy különbségek, yy ban másodikként ez év májusától immár Nyíregyházán is megvan a mód arra, hogy vízsugárral mossák a földbe az elhunytak hamvait. — Ez a legújabb módszer, s máris öt alkalommal rendelték tőlünk a hozzátartozók — tájékoztat Szekrényes András, a Temetkezési Vállalat fiatal igazgatója, aki munkája folytán naponta szembesül az elmúlással, a halállal. Mint mondja, jóelőre megbékélt vele, de soha, egyetlen pillanatra sem tud szó nélkül elmenni a mások fájdalma, tragédiája mellett. Ezért is törekszik munkatársaival arra, hogy a hozzátartozók náluk a temetéshez szükséges minden kelléket és feltételt megtaláljanak, hogy vállukról az ügyintézésből és adminisztrációból mind nagyobb részt átvállaljanak. Minőség és odafigyelés — e két szó a jelszavuk. A temetőket járva nyilvánvalóan bebizonyosodik: nem csak az élet, a halál minőségében, pontosabban a temetésben is lehetnek nagy különbségek. A temetőt járva sok tanulságra, sok furcsaságra figyelhet az ember. Anyánk — áll a rövid szó az egyszerű kopjafán, mely körött mindig friss a virág. Kicsit odébb gyönyörű gránit emelkedik, rajta: Soha nem feledünk... A soha már rég bekövetkezhetett, mert látszik, jó ideje csak a madarak jönnek látogatni a valamikor nagy pompával eltemetett, de bizony rég elfelejtett családtagot. Pompára pedig egyre több a mód. Csak koporsóból huszonnyolc fajta-iétezik, áruk 10 500 és 203 000 forint között mozog. Utóbbit látva mondhatjuk: Tiszta Amerika! — hiszen épp olyan minőségű, mint amilyenbe a tengerentúlon fektetik a halottakat. Új divat van kialakulóban a koE orsóbélések terén is, ma már fogyatkozó- an a fekete, s mind gyakoribb a színes. A virágok skálája rendkívüli. Aki teheti, halottja kedves virágaiból kötteti a koszorút. A hófehér kála, a tűzpiros szegfű, rózsa, de a tarka mezei virág is gyakran szerepel a kívánságok között. Az egyik legszebb síron mindig van friss virág, többnyire a gyermek kedvencéből, a sárgából. Az anya minden áldott nap kijön a temetőbe, pedig lassan fél évtizede, hogy megtörtént a tragédia. Míg él, nem felejti azt a napot. Leszedték az ünnepi asztalt, s egyszer csak észrevették, az előbb távozó nagybácsi ajándékából egy valahogy ott maradt. ^ A temetőben minden eltörpül, a mindennapok gondjai itt elvesztik jelentőségüket. yy — Elvisszük neki! — ajánlották rögvest a fiúk, így legalább kipróbálhatták a pár hetes, új kocsit. Csak odaértek a nagybácsihoz, haza már nem jutottak el. A legkisebb, a tizenéves ült hátul, alig pár perccel élte túl az ütközést... Korán elvesztett gyermekéről az anya azóta is naponta gondoskodik. Ha mást nem adhat, ha meleg étellel, jó szóval, tiszta ruKOVÁCS FERENC: A napok maradéka A napok maradéka... Tombolt az ősz körülöttem, s hordta szele színes levélhalmazát. Bokáig gázoltam benne, suhintottam magam előtt. Kavargott, felkapta egy újabb szél, vitte tovább. Ballagtam utána, végtelen volt az idő. Hosszú az ősz, s reménytelen. Gyertyát gyújtani mentünk. A sötétedést vártuk. Délelőtt tisztítottuk a sírokat, virágot vittünk, koszorúkat. — Csokrot, csattant fel Anyám. Ne bosszants, koszorút temetésre visznek. Itt elakadt, érezte talán megbicsaklott a logika. — Koszorú — erősködtem. Aminek vessző keretet fonnak, gyűrű vagy félgömb alakban, aztán teletűzik virággal. Az koszorú. — Velem ne szájalj! Csokor. Ezzel Anyám le is zárta a vitát. Oriásfejű, borzas krizantémok illatoztak minden évben a szeretteink felett. Vártuk a rokonokat, ismerősöket. Jöttek, szertartásosan köszöntöttük egymást, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, törölgették könnyeiket. Majd szóba elegyedtünk. Megnyílt a haragosok szíve, összeborultak szétzilált családok. Itt egymásra találtak elhagyott szeretők, a halottak kibogozták utódaik összegubancolt életét s a fénylő lángocskák, mécsesek felett, a temetői kísér- tet-fénylobogásban átszállt felettünk a szeretet. Amíg gyerekek voltunk, a szélfútta gyertyákat mi gyújthattuk újra s ha a szél nem segített, magunk oltottuk ki a lángot, s játszadoztunk végtelennek tűnő gyertyalo- bogásban. S ha gyerekek voltunk még valóban, hazamenet mézeskalácsot kaptunk. Kétfélét. Mézespuszedlit, hogy megegyük, s egy másikat az örökkévalóságnak, a tükör elé dísznek. Mi lovat, vagy kardos huszárt, a lányok szívet, pólyásbabát. Otthon tort ültünk. — Halotti tor, kötözködtem Anyámmal. — Nem. Ez csak tor. Ez is kategorikus kijelentés volt részéről, mint ama koszo- rús-csokros. — Temetés után ülünk halotti tort, oktatott^ hogy mások is jól hallják. — És disznóöléskor, replikáltam. Vesztemre. Anyám elsírta magát. Szégyellt a rokonok előtt. Nyelvelek, szentségtelenke- dem, de így van ez, egyedül kellett nevelnie. Apám varrógépe ekkor is ott zakatolt a házunk végében. Mindenszentek, ha hétközre esett, Apámnak nem volt ünnep. Majd a rákövetkező vasárnap. Kifényesíti cipőjét, kivonatozik falujába s meglátogatja halottait ő is. De akkor még ott zúgott gépe a fülünkbe, hallgattuk egy darabig. Anyám magányába süppedt, elfelejtett tovább sírni. Csak én vártam tiszta szívvel, tiszta lelkiismerettel az esti vacsorát, a tort. Délelőtt Nagyapámmal két temetőben is jártunk. Az Álvégesiben és az Északiban. Üres kézzel sem kis teljesítmény időre megjárni. Orromba szállt az avar illata. Kavargott a szél a tölgyfák törzse körül. Cipőm alatt s körül a nyár hevert. Rozsdavörös falevelek, elfakult esték, kibicsaklott találkák. Megannyi apró mozzanat. Törött tükörcserepek, versfoszlányok, befejezetlen mondatok. A napok maradéka... AAA Vonatfütty zúg el a fejünk fölött. Gyertyák lobogása lengi be a tájat. Megint eltelt egy év. Őrt állunk sírjaink felett. Anyánk lázasan matat gyertyáival, hogy fénnyel és lánggal űzze el fáradt könnyeit. Nagyapám bosszús tekintete átszúr „odaátról” is, ha felesleges egy mozdulat. Mindig egyenesbe tartott, direkt oda, ahol az anyagnak híja volt, ahol a maradék épen betölt egy résnyi hiányt. Ahogy a deszák illenek egymáshoz, vagy tetőn a cserepek óvnak szél és vihar elől. Egybefolyt alakja az elhomályult évtizedekkel. Peckesen feszült a szélnek, vigyázba vágta magát a villanófényes kamera előtt. — Na lesz már belőle valami, hallani türelmetlen hangját. Mit vacakoltok a gyertyákkal? Hagytok végre békét nekem s a lobogásnak? — Mehetnéked támadt? Menj Isten hírével! A dalárda, a cimborák. A pénzed kell csak nekik. Ne tekeregj soká, zsörtöl mellette Nagyanyám szinte hangtalan.-— Menj csak, úgysem nyughatsz, gurul a pénzed bádogpultos, füstös ivókba. A visszajáró apróból unokák várják a puncsos mignont. — Minyomot, amit a macska kinyomott! — kántáltuk végig az utcán, Nagyapánkat tisztes távolból követve, a nyaklevesnek még a szelébe sem merészkedve. — Menjetek, de rögtön — legyintett nagyot távolból a karja. Kis ívben másik útra lendült a vásott kis gyermekcsapat. Lőttek a délutáni süteménynek, de még az esti kártyaparti sem lesz igazi. Nagyapánk, ha időben tért is meg, békésen ledőlt, álmában sóhajtva, horkantva borgőzt pipálni. Nagyanyám osztotta a laE >ot, de esze másutt járt, mérgét a pimasz egyekre zúdította. Nyerni a kártyán, ha jót akartunk, szóba sem jöhetett. — Szarjátok össze magatokat, csaló pimaszok! Hosszú percekbe telt, míg fátyolos szemei újra életre keltek. — Na mi lesz, oszt valaki, vagy mentek már aludni?
