Kelet-Magyarország, 1997. november (54. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01 / 255. szám
1997• NOVEMBER 1., SZOMBAT hával nem várhatja esténként, legalább friss virágot hoz rendszeresen neki. A temetőkben mindenkit elfog egy szomorú hangulat. Ez természetes. Járkál az ember a sírok között, szeretteit, barátait, ismerőseit látogatja végig. Kinél hosszabb, kinél rövidebb időt tölt, de mindenképpen megáll legalább egyetlen percre, s visszaidézi a közös emlékeket. Ilyenkor minden más eltörpül, a mindennapok gondjai itt jelentőségüket veszítik. Az egykori szép még szebb lesz, s a valamikori rossznak sincs már akkora jelentősége. Megbocsájtható, megbocsájtott is lesz minden, ami bűnnek, hibának tűnt egykor. A halál gondolatával azok is nehezen birkóznak, akik napont^ szembesülnek vele. Nem könnyű azt elfogadni, hogy ma még vagy, holnap már esetleg nem leszel. Bár ritkán vesszük észre, gyakorta megesik, hogy a sírásók is nyelik a könnyeket, vagy ha megállhatnak a munkában egyetlen pillanatra, messze, a távolba réved tekintetük. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor a száj öli tragédia nyíregyházi áldozatait temették, s összeszorult a szíve közülük mindenkinek akkor is, amikor a közúti balesetben elhunyt négytagú család koporsóját kellett ravatalozniuk. A szikrázó októberi napsütésben szinte sütkéreznek a feketerigók. Sárga csőrükkel kicsit felkotorják a száraz leveleket, majd váratlanul odébb állnak, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi van az avar alatt. Lépteinkre is alig reagálnak, így nyugodtan végignézhetjük, ahogyan büszke tartással vonul el előttünk egy egész rigócsalád... A családoknak, a családnak ebben a temetőben egyébként is nagy a becsülete. Mint Szekrényes András mondja, egyedül Nyíregyházán él a gyakorlat, hogy itt nincs betelt parcella, nem zárják le a temetőt. Rugalmasan értelmezik a szabályt, mely szerint egyetlen sírba összesen négy ember helyezhető, ugyanakkor alkalmazzák a törvényadta lehetőséget, mely szerint egy idő után egy koporsóban három maradvány nyugodhat. így teremtenek módot arra, hogy akik életükben egymáshoz tartoztak, egy család tagjai voltak, azok a haláluk után is egymás közelében maradhassanak. Lehet tragikus a halál? Ha váratlanul jön, ha hirtelenül, akkor igen. Lehet megváltó? Ha évek, hetek, hónapok kínszenvedésének vet nehezen véget, akkor talán. Lehet valakit, azért mert meghalt, elfelejteni? Ha igazán szerettük, azt hiszem, nem. Millió kérdés, millió jelző föltehető, a válasz is millió dologtól függ. Az öregek bölcsebbek. Jóval egyszerűbben látják a helyzetet. Születtünk, hát meghalunk — vallják, s legtöbbjüknél a hit segít elviselni akár a legnehezebb tragédiát. Ez is magyarázza, hogy közülük mind többen vannak, akik halálukról már aktív életükben gondoskodni akarnak, tudnak. Ha kell, alig esznek, szinte mindenen spórolnak, de temetésükre összekuporgatják a pénzt. Ma már hétköznapi jelenség, hogy a kettős síremlék feliratán a házaspár mindkét tagjának nevét őrzik a márványba vésett betűk. A név állandó, a dátum bevésése már a gyermekek, a hátramaradottak feladata lesz, ami talán már igazán nem olyan nagy teher. Ma már arra is van mód és lehetőség, hogy ne csak sírkövet és sírhelyet, de akár koporsóját, halotti ruháját is előre kiválassza valaki. A Temetkezési Vállalatnál majd közel ötven olyan szerződést tartanak nyilván, amelyekben temetésük minden részletéről intézkedtek az emberek, s nem csak megállapodtak, de az utolsó fillérig ki is fizették a költségeket. Leszek én még a legdrágább férj és apa! — szokta mondogatni egy kedves ismerősöm viccesen a feleségének a családi viták, esetleges negatív kritikák után, e megjegyzéssel utalva arra, hogy ha meghal, a fejfája szerint a legrosszabb ember is rögtön a legjobb, legdrágább lesz szeretteinek. Ezzel viccel, pedig maga is tudja, amit jó lenne minél többünknek, éreznie, tudnia: nem csak holtunkban leszünk, életünkben is a legdrágábbak vagyunk szeretteinknek... Kovács Éva A gyertyák első hada a huzattal dacolva tövig ég. Jönnek a rokonok, újat gyújtanak a régiek lángját lopva meg. Hosszú árnyékunk átkísér egy eldugott zugba, hol háborítatlan bújnak már rég feledett, nem emlékszünk kieink. Mikor születtek? Azt számoljuk, ki előtt és ki után haltak el. Juliska élt vagy 20 évet, Józsika szinte semmit. Jó itt, reménytelen odva a nyirkos estnek. Senki nem köszönt rám, nem kérde- I zik ki fia, borja lennék, s miért, hogy csak ' évente bukkanok fel, vagy akkor sem? Anyám türelmetlen, hamar elfárad. Valaha nem mozdult, míg akár csak egv ismerős is várható volt tiszteletét tenni. Őrizzük még kicsit a lángot, a borzas krizantémokat, önsajnálkozunk, kik nem hisszük, hogy mellettünk is lesznek majd utódok fejet hajtani. Ez a világ már arra hajlik, hogy nyugodjon békében aki tud és éljen, aki bír. Vonatfütty zúg el a fejünk fölött, messze visszhangozza az elvörösült ég alja. Kuvik csattan az ágak közé. A ballagó árnyakat elnyeli a sötétség. Harasztosi Pál felvétele Kiürül a város, holt lelkekkel szívükben bezárkóznak a népek. Az ablakok vakon lesik a kívülrekedt világot. Televíziók kékes fénye ma nem zaklat sem élőket, sem holtakat. (Kovács Ferenc Nyíregyházáról vándorolt ki Norvégiába. Harminchárom éves korában. Jelenleg Oslóban él és dolgozik. Az ottani egyetemen tanít. A napok maradéka című, szerkesztés alatt álló könyvéből „kicsippentett” írásait nemrég küldte el lapunknak.) MÚZSA Szergej Jeszenyin versei Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Ég veled, barátom Ég veled, barátom, isten áldjon, elviszem szívemben képedet. Kiszabatott: el kell tőled válnom, egyszer még találkozom veled. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgászd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem. Rab Zsuzsa fordításai (Most ősz van, vagy inkább télelő. ilyenkor mindig Jeszenyinre gondolok, Szergej Alekszandrovicsra, aki 1895. október 3-án született Konsz- tantyinovóban, hogy aztán éppen túl a harmincon már végső búcsút mondjon a századelő zűrzavaros világának. Nincs tehát kerek évforduló, parádés jubileum, csak emlékezés, csak gyönyörű képek a lombhullató elmúlásról, csak búcsúzás...) Őszi hangulat Harasztosi Pál felvétele Balázs Attila felvétele
