Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-04 / 232. szám

1997- OKTOBER 4., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete dő volta s nyoma sincs a A Bronzba öntött legenda JT. világháborús huszáremlékmű Nyíregyházán Papp D. Tibor A háborúk szomorú természete — függet­lenül attól, hogy győztesek vagy vesztesek — a hősök „termelése”. A hős bizonyítja a győztes erényeit, mintegy magától érthe­tővé teszi azt, és menti a vesztes felet su­gallva: ha ilyen harcosaink voltak, bizo­nyára valami rajtunk kívül álló ok miatt veszítettük el a háborút. Sajnos a magyar történelem ez utóbbi elméletek gyártására kényszerítette az em­lékezést. Az első világháború utáni ország­vesztés sebeit gyógyítandó, szinte minden jelentősebb falu, község, város anyagi le­hetőségeihez mért szobrot állított a nagy háború hőseinek. A heroikus póz, a kidül- lesztett mellkas, a zászlót rendíthetetlenül tartó kéz, az elszánt tekintet kötelező att­ribútum volt. Az utódok, a túlélők lelkiis­merete lassan megnyugodhatott, a hősök névsorában szereplő apa, férj, nagyapa megérdemelt dicsfényt sugárzott a rokon­ságra. Bűntudatnak nyoma sem volt, s a helybéli iskolásoknak kötelessége volt az emlékmű ápolása, továbbörökítendő a ha- záért-halás természetes áldozatát. A II. világháború után mindez nem kö­vetkezett be. Az elpusztult, megfagyott, fogságba esett katonák nem hősök, hanem bűnösök voltak. Noha az egyszerű katona választási lehetőségéről nem lehet beszélni, még azt a kétes értékű elégtételt is elvették tőle, hogy halála után a hősöket megillető tisztelet övezi majd emlékét, s alakja példa lesz az őt követő nemzedékek előtt. Az utolsó csatlós ország kénytelen volt felsza­badítóit ünnepelni, szobrokkal, obelisz- kekkel, megalázkodással. Az országra rá- kényszerítették nem csak a Vöröshadsereg mindenoldalú kiszolgálását, hanem az el­lenségből győztes szövetségessé való ro­mán hadsereg dicsőítését is. A fájdalom, a bánat legapróbb megnyilvánulásait is megtorolták, így emlékművek állításáról szó sem lehetett. Évtizedeknek kellett eltel­nie ahhoz, hogy a trauma oldódjon, kibe­szélhetők legyenek az átélt kínok. De az emlékművek továbbra is késtek. Talán az elsők közé tartozik a nyíregy­házi Huszár szobor, amelyik a tradicioná­lis felfogást képviselve, pátosz nélkül, ne­mes egyszerűséggel emlékezik a II. világ­háború legkülönösebb fegyvernemét kép­viselő lovasságról. Már többször leírtuk, hogy a lovaskato­na a történelem során mindig megkülön­böztetett szerepet töltött be. A hadvezé­rek, Marcus Auréliustól, Colleonin, Má­tyás királyon, és Róna József Savoyai Jenő szobrán át mindig lovon ülve ábrázoltat­tak, ezzel is kiemelve jelentőségüket. A fenti példák azonban konkrét személyeket formáznak, míg a nyíregyházi a ma­gyar huszárt ábrázolja. Az alkotó, Győrfi Sándor Mun- kácsy-díjas szobrászművész többfé­le problémával került szembe a szobor mintázása során. Az első a ló kiválasztása volt. A huszárlo­vak nem túl nagy marmagassá- gúak, és keménykötésűek vol tak, hiszen a parasztgazdasá­gok szállították az ezred lóál­lományának nagy részét. Eh­hez igazodott az emberalak is a mokány, magyar, lóra termett típus arányaiban egyezik a ló méreteivel. Ket­tejük együttese megdöbben­tő harmóniát mutat, szinte magától értetődő, és elvá­laszthatatlan az összetarto­zásuk. Ezen az emlékművön a lo­vas egy díszszemlén léptet. Kardja a jobb vállán nyugszik, fejét is jobbra veti. Bal kezével tartja — speciálisan ujjai közé fogva — a kantárszárat, biztosítva ezzel a ló irányításának igen kis mozdulatok­kal történő lehetőségét. Az állat málházása teljesen szabály- szerű. Itt egyszerre kellett eleget tennie Győrfi Sándornak a szigorúan mustráló, idős katonaszemek elvárásainak és a szob­rászi kompozíciós feladatoknak. A nyereg alatti pokróc alsó részének meg- lebbentése, a feszítő­zablába csatlakozó szíjazat elrendezé­se, a málhatás­kák függesztése, a szűk lehetősé­gek között a leg- n a ­gyobb kon­centrációt igé­nyelte. Külön szólni kell a huszár fejé­ről. A Bocskai-sap- kás figura nem le­hetett az az eltúl­zott (sokat ábrázolt) tu-, rání típus, ugyanak-j kor magán kellett, hordani a magyar­ságra akkor jel­lemző arcforma A művész oldotta meg ezt a feladatot! is. A fiatal arcon az elszántság mellett a nyugalom nyoma fedezhető fel, a kötelességteljesítés magától értető­jegyeit, finoman dühnek, ■HR' a pusztí­I tás vá­ll gyának.A I szobor a Nyíregy­házáról való kivo­nulás ese- ■li 1;/ ménvét idé­zi. A kató­ka nák előtt az ismeretlen, fé- 1 e 1 m e t e s messzeségben sejlik, sokan csak elmesé- lések bői rakják ________ össze a harc, az öldöklés, az ezer­nyi megpróbáltatás képét. Még nem hő­sök ők! Ötvenkét évet kellett várniuk a túlélőknek, hogy megadhassák a vég­tisztességet a bajtársaknak,f apáknak, férjeknek, nagy­apáknak. Ez a nyíregyházi emlékmű a bronzba öntött, huszárlegenda. Tanulsága nincs, a láttán föltoluló miérteket elhalványítják a leleményes ember újabb és újabb önpusztító törekvései. A szobrot szemlélve a belőle ára­dó, embert dicsérő esztétikai élmény lehet az egyeden reményt keltő mozzanat, a jö­vőnket illetően. A KM VENDÉGE Egy Fiiedmann-telepi fiú Mattié Csaba A melegítője bal oldalán a hímzett feli­rat: Sándor P.T.R. (Professional Tennis Registry) Foundation. Az amerikai profi tenisztanárok és edzők szervezetének alapítványa, amelynek elnöke Taraszo- vics Sándor, vagy ahogy barátai becézik, Tara. írhatnánk róla hosszabb litániát a sportrovatba, mint az amerikai teniszélet egyik meghatározó alakjáról, aki mene­dzseli, támogatja a fiatalokat, népszerű­síti a sportágat. Ez is belefér az életrajzá­ba, de csak egy fejezetként, sokkal in­kább érdekesebb közéleti szereplése, amely az Amerikában élő, idén 66. szü­letésnapját ünneplő Tarát ezer szállal köti Nyíregyházához, s Magyarország­hoz. Bár több mint négy évtizede Ameriká­ban él, azért az utóbbi években gyakori vendég Nyíregyházán. Friedman-telepi fiúnak vallja magát, apja a Tiszavasvári úti felüljáró melletti kocsmát vezette, amelynek igencsak hangzatos neve volt: Szántóvető magyarhoz. 1951-ben a papa mégiscsak bezárja. A fiatal Sándor, aki a Kossuthban Margócsy József osztályá­ban végzett, annak rendje-módja szerint leszolgálta a három évet a seregben, a lé­gierő rádiótechnikusaként. A Posta erő­sítő állomásán kapott munkát, s közben levelezőn végezte a Puskás Tivadar táv­közlési technikumot. Az ’56-os forrada­lom idején kábelen kapta a miskolci for­radalmi rádió adását, s talán ennek ha­tására belépett a Nemzetőrségbe, s bevá­lasztották a Nyíregyházi Forradalmi Munkástanácsba. Október 31-én Szilá­gyi László, a megyei munkástanács elnö­ke Budapestre küldi, hogy a szovjet csa patmozgásokról tájékoztassa a kor­mányt. Maiéter szobájából hívta a zá­honyi vonatfelvigyázót, aki egy vizsga­oszlopra felmászva a telefonba olvasta fel az előtte elvonuló szovjet tankok és csapatszállítók számát. Másnap már a fővárosban kezdődtek a harcok, há­rom hét múlva már egy üzenet várja: keresi az ÁVÓ! Életben akartam marad­ni, mondta, s ezért válasz­totta a menekülést. Szü­lei és két testvére ma^ radt (László a harcok során hősi halált halt), ő Julcsi hú­gával Ausztriába menekült majd onnan az Egyesült Államokba utaztak. Egy vasuk nem volt, angolul alig tudtak, nagy nehezen Tara felírta egy papírra: Pénzt aka­rok!, s ezzel bement az egyik bank­ba, ahol rab­lónak hitték. A félreértés tisztázódott, bár hitelt fedezet nélkül senkinek nem adtak, a bankigazgató, amikor megtudta, magyar, saját maga vállalt kezességet. Még abban az évben az ENSZ különbizottsága, majd az ame­rikai szenátus külügyi bizottsága előtt szá- \ molt be a magyaror- ! szági eseményekről, f s ezzel kezdte emig­ráns politikai tevé­kenységét. Ahogy csendesedtek az ese­mények egy cégnél elektrotechnikust munkát vállalt. Az elefántcsont­toronyba, ahogy ő maga nevezi a Harvard Egye­tem ógörög kutatások­kal foglal­kozó inté- z e t é t, 1963-ba kerül, s nyugdíja­zásáig az intézmény gondnoka. Á Potomac folyó­ba tartó patak mentén egy csodás he­lyen felelt az inté­zet mű­ködésé­ért, s en­nek egyik részén alakította ki otthonát. A lakása ajtaját pedig szélesre tárta a magyar tu­dományos, művészeti, politikai élet kép­viselői előtt. Balczó András, Csoóri Sán­dor, Csurka István, Demszky Gábor, Fo­dor Gábor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Kosa Ferenc, Magyar Bálint, Mécs Imre, Pozsgay Imre, Sára Sándor, Szabad György, Szájer József, hogy csak néhány ismert nevet említsünk a sorból, akik vendégeskedtek nála. Pártállás és hova­tartozás nélkül fogadta a politikusakat, segítette, támogatta, biztatta őket, taná­csokat adott számukra. A nyolcvanas évek végén legszíveseb­ben azonnal repülőgépre szállt volna, hi­szen részt akart venni az itthoni esemé-, nyékben. Mégis maradt, nem adta fel munkahelyét, ahonnan idén vonult nyugdíjba. Kiköltözött az intézetből, Washington mellett Bethesdában bérla­kásban lakik, ott helyezte el 1700 köte­tes könyvtárát. Családot nem alapított, viccesen mondja, nem kellettem senki­nek, de azért soha nem érezte magát egyedülállónak, magányosnak. Már csak azért sem, mert a gondnoki munka alatt esti tagozaton két egyetemi fakultást is elvégzett, az egyiket történelemből, a másikat nemzetközi kapcsolatokból. A teniszezést még Pázmándy Józsi bá­csitól tanulta, majd az egyik leghíresebb amerikai teniszedző, Dennis van der Me­er teniszegyetemén edzői oklevelet szer­zett. A 121 országban 8 ezer tagot szám­láló P.T.R. 1981-ben hozott létre egy alapot, amely főleg ütőkkel, labdákkal, melegítővel, menedzseléssel segíti a fiata­lokat. Tarának köszönhetően a nyíregy­házi Zubor Ildikó fél évig Amerikában edzett, s a tervek szerint húga, Zsófia és Suták Vanda is hasonló lehetőséget kap. Tara november végéig Nyíregyházán marad, húgánál lakik, s közben készül a P.T.R. októberi budapesti konferenciájá­ra. Taraszovics Sándor Martyn Péter felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents