Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-25 / 249. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete □ TÁRHAT Kárpáti grafikák Délután zabados István tősgyökeres kisvárdai, több, mint két évtizede pedagógusként dolgozik. Hosszabb ideje készít grafikákat, foglalkozik fafaragással, egy éve pedig nagyobb méretű akvarellek- kel próbálkozik. Munkáinak témái erősen kötődnek a szülőföldhöz, az ember és a természet örök egymásrautaltságához, szívesen örökíti meg rajzain a múlt emlékeit. Erdély szép tájai is foglalkoztatják. A nyáron bejárta az Északkeleti Kárpátokat, ami számos új művet ihletett. Ezek legjava és a korábbiak válogatása látható most a vá- sárosnaményi művelődési központban. Az alábbi grafikák Erdélyben készültek. Székely temető Suhatagi délután Útszéli feszület Nem rejtélyes birodalom A harmadik csengőszó • A kulisszák mögött dőlnek el az igazán fontos dolgok A színházi előadás kezdete előtt zsibong a nézőtér. Megszólal az első, majd a második csengetés. Az utolsó percekben érkező hölgyek sietős mozdulatokkal még igazítanak egyet-egyet a frizurán, majd helyet foglalnak. A hátralévő pár másodperc alatt még gyorsan körbepillantanak, hiszen a színházi előadás, pláne a bemutató egy kicsit vizit is. Itt vannak-e Kovácsék vagy Ba- loghék, milyen ruhában vannak a feleségek. Szóval, minden rendben, megnyugodhat a lélek. Meg is szólal harmadszor a csengő. A fények elhalványodnak, utoljára még köhintenek néhányan a nézőtéren. A függöny lassan felemelkedik. Elkezdődik a varázslat. A kulisszák mögött ezalatt persze nem ilyen nyugalmas az élet. Amikor ezt a kifejezést halljuk: a kulisszák mögött, nincs bennünk semmiféle áhítat, legfeljebb valamiféle gyanakvás. Tudni véljük, hogy a kulisszák mögött dőlnek el az igazán fontos dolgok, mert az elrejti a kíváncsi tekintetek elől a lényeget. Politikusok tűnnek el az oldalajtóban, majd kisvártatva egyenként kiszivárognak. Valamiről tárgyaltak odabent, de ennek legfeljebb az eredményéről értesül a nagyvilág, ha egyáltalán megtudja valamikor. A történelem során így születtek a titkos egyezmények, amelyek esetenként eldöntötték egy-egy nép sorsát. ^ Az ügyelő kelti életre a produkciót, az ő beintésére elevenedik meg a játék. yy A színházi kulisszák mögött szerencsére nem rejtegetnek félelmetes dolgokat, bár a laikus számára nem kevésbé furcsa lehet a színpadi gépezet. Nem véletlen, hogy a filmes krimikben gyakran szerepel a színpadi kulisszák, a gyilkos és üldözői a zsinórpadláson rohangálnak, amíg el nem kapják a banditát. Ä Móricz Zsigmond Színház kulisszája nem tartozik a rejtélyes birodalmak közé, de azért megtalálható itt csaknem minden, ami a színpadi hatás eléréséhez szükséges. A kulisszák alatt egyébként nemcsak a színpad mögötti részt értjük, hanem azt a hátteret, azoknak a munkáját is, akik egy- egy előadás létrehozásában részt vesznek. Lehet, hogy egyáltalán nem szerepelnek a színpadon, de a tervezők álmait ők segítenek megvalósítani, kezük munkája nyomán tárgyiasulnak az elképzelések. Kováts István ügyelő. A színházi előadás karmestere. A rendező több héten át dolgozott a színészekkel, alakították, gyúrták az anyagot. Az ügyelő viszont estéről estére kelti életre a produkciót, mert az ő beintésére elevenedik meg a játék. — Harminc éve vagyok a pályán — mondja kicsit fáradtan, hiszen néhány perc múlva a kamaraszínpadon kezdetét veszi az előadás, s addig még rengeteg a tennivaló. O Lehet ezt tanulni valahol? Olyan üveget hoztunk össze, ami úgy törik, hogy közben nem sebez meg senkit, yy — Nem hiszem. Én is díszletezőként kezdtem, de voltam világosító, zsinóros, minden. Fokozatosan megtanultam mindazt, ami a színházi kulisszák világába tartozik. O Mi az ügyelő legfontosabb tulajdonsága? — Szerintem az, hogy a másodpercek századrésze alatt tudjon dönteni. Itt rutinból semmit sem lehet csinálni, mert az mindig megbosszulja magát. Lehetnek olyan helyzetek, amikor nem lehet tétovázni. O Te kerültél már ilyenekbe? — Még a Musical Színházban dolgoztam Budapesten, amikor egyszer csak eltűnt az egyik művésznő. Kerestük mindenütt, de nem találtuk. Később kiderült, hogy az egyik díszletelemmel együtt felkerült a zsinórpadlásra, s ott úgy megrémült, hogy nem mert megszólalni. Emiatt félbe kellett hagyni az előadást. Szerencsére a nyíregyházi színházban ilyen helyzet még nem volt. Lengyel János (vagy ahogyan a szakmában ismerik: Bajszi) kellékes. 1969-ben kezdett dolgozni az Operaházban, majd Debrecenbe került. Onnan egy nagy ugrással Németország következett. Később megbánta ezt a kis „kirándulást”, de az sem múlt el nyomtalanul. O Azt látjuk, hogy két jelenet között különféle eszközöket hoznak be a kellékesek. Olykor ez egy kicsit zavaró is. Nyilvánvaló, hogy ennél egy kicsit gazdagabb a tevékenységük. — Á kellékesnek az a dolga, hogy minden olyan tárgyat biztosítson a színésznek, amire annak szüksége van. A munkája nagyon összetett, lényegében mindenhez értenie kell, hiszen ki kell elégítenie a színészek igényeit. Ráadásul úgy kell elkészítenie a kellékeket, hogy azok működjenek is. Legutóbb egy olyan üveget „hoztunk” össze, ami úgy törik, hogy közben nem sebez meg senkit. Nagyon népszerű, mert legutóbb Budapestről kértek belőle néhányat. O Minél több a kellék, annál nagyobb a hibázás lehetősége. Volt-e erre példa itt, a nyíregyházi színházban? — A sztori nem is a kellékekkel, hanem inkább a díszlettel kapcsolatos. Verebes István rendezte néhány éve az Othellót. A főszerepet a szakmában atomszínésznek becézett Safranek Károly játszotta. Szerette volna magát kellően felbőszíteni, mondván: Most aztán megölöm Desdemonát! Ezért aztán jól belerúgott a furnér díszletfalba. Az bírta egy darabig, aztán beszakadt. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de Safranek nem tudta kivenni a lábát. Viszont már régóta a színpadon kellett volna lennie. Segítettünk egy páran kiszabadítani, gondolom, még dühösebb lett, elesett, megütötte a vasajtó a kezét, leverte a tűzoltókészüléket. Orvoshoz kellett vinni, mert annyira megütötte magát. Szerencsére, ez csak a főpróba volt, a bemutatót, ha fájós kézzel is, de végigjátszotta. A színésznők nincsenek meg jó frizura nélkül. A jelmez és a díszlet elkészül, és nagyjából végig ugyanaz marad, amíg a darabot játsszák. A frizurát viszont előadásól előadásra kell elkészíteni. Simon Sán- dorné, a fodrásztár vezetője. ^ Régen több volt a paróka, mostanában egyre gyakrabban saját hajjal játszanak a színészek, yy — Vállalkozóként dolgoztam huszonkét évig, három évvel ezelőtt egy hirdetésre jelentkeztem. Nagyon szeretem ezt a munkát, sokkal érdekesebb, mint a vállalkozói tevékenység. O Hogyan készülnek el a frizurák? BALÁZS JÓZSEF: Távolodó fehér szerelvények (Részlet) Évek óta készült már arra, hogy lássa ezt a vidéket. Egyúttal tisztázni akarta azt is, hogy érdemes lenne-e még egyszer visszajönnie ide? Egyáltalán: érdemes neki bárhova is eljutni? Régebben, lehet már húsz éve is, de Hamala Henrik emlékezetében úgy élt, mintha évszázadokkal ezelőtt csellengett volna erre. Úgy érezte, nyilván túlságosan is félreértve érzékeit, hogy egyetlen nap alatt éveket élt meg, s mindig úgy fúrta be magát az ismétlődő reggelek világosságába, a délelőttök felerősödő fényeibe, hogy azt várta: létezésének fontos és jelentéktelen részleteit megismeri. De aztán ő tartotta a legtermészetesebbnek: a reggelek és a délelőttök csak azért múlnak el, hogy minél gyorsabban legyen vége a napnak, és jöjjön a következő. Leginkább az háborította fel, hogy ez az ismétlődő egyhangúság azt sugallja a világnak: mindig történik valami, újabb események a történelemben és a természetben, pedig nem jelentett ez többet az egyhangúságnál; a változások, az idő múlása csak azt takarták el, hogy a mozdulatlanság minden dolognak a kezdete és a vége. Mivel erről meg volt győződve — évek során gyűjtötte tapasztalatait — így jogosnak érezte felvetni: érdemes-e neki — de bárkinek is — újabb és újabb vidékekre, avagy — mint éppen most is — a gyermekkor tájaira eljutni? Egyébként is egyre szűkebb lesz körülötte a világ: nem csak a szobáját, a kertjüket, az udvart — most éppen hazajött a szüleihez — látja összezsugorodni, de mintha az ég is fokozatosan lejjebb és lejjebb ereszkedne a feje fölött. Ezt régeben nem is érzékelte. Akkor például, maikor a dekoratőr barátjával ví-~ kendházak vakolását vállalták el, jól emlékszik, tágasnak érezte az eget — néha még éjszaka is felriadt, mert félt tőle, félt: a tágasság annyira lefoglalja majd a képzeletét, hogy semmi mással nem fog törődni. (Persze, a dekoratőrrel akkor sem hagyhatnák abba a vakolást, hiszen valamiből élnie kell.) És jól emlékszik, hogy akkoriban hagyta abba a festészetet is. Úgy döntött tehát, hogy felesleges energiáját és idejét a saját maga összeszedésére kell fordítani és újra elkezd festeni. Mint éppen most is. Hóna alá kapta kis festékállványát, kézbe vette a festékesládikáját, zsebre tette az ecseteit. Régen készült már erre a pillanatra. El akarta dönteni, hogy mit csináljon. Ha elkezd festeni és látja, hogy be is tudja fejezni úgy, ahogyan szeretné — ennél nem akar többet, soha nem is akart többet. Akkor is, amikor abbahagyta a rendszeres festést, akkor is ez volt az ok; elkezdett dolgozni és nem tudta befejezni... El akarta dönteni, hogy mit csináljon. Vagy festeni fog, vagy pedig elutazik ő is azzal a fehér szerelvénnyel, amelyet ma reggel látott. Meg is rettent egy kicsit. Nem túlságosan, persze, de amíg lecsúszott az ágyról, és az ablakhoz lépett — no igen, addig volt egy pillanat, pontosan annyi, mint amennyi ideig egy zseblámpa fénye egyetlen kattintással felvillan és kialszik —, ebben a rövid pillanatban halottnak hitte magát. Lehetetlen, persze, hogy lehetetlen, gondolta, amikor nekinyomta a fejét az ablaknak. Hallgatózott. Még mindig a vonat zakatolására gondolt, a fehéren távolodó szerelvényre, amelyen — állítólag — ő is utazik. Azokkal — nagyon sokan voltak —, akiket ismert, akiknek az arcáról valamilyen emléke volt, de akik évtizedekkel ezelőtt vagy akár csak az elmúlt hónapban is mind meghaltak. S ott ült közöttük ő is. Ezért hitte, hogy ő is meghalt, hogy már nagyon régen vannak újra együtt — szinte érezte a testük szagát, a ruhájuk puhaságát; kimértek voltak és kellemesek és úgy tekintettek rá, mintha már régen közéjük tartozó volna. Még mindig az ablaknál állva hallotta, hogy valaki bekapcsol egy rádiót, és a legrosszabb verklizenészek előadásában kattogó keringő hangja erősödött fel. Aztán valaki lekapcsolta a rádiót, de a szoba üressége már más volt, mint az iménti, már az
