Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-25 / 249. szám
1997• OKTÓBER 25„ SZOMBAT A^\vn\ A kulisszák Balázs Attila felvétele — Belenézünk a próbákba, mert a frizura a jellemből is sokat elárul. Szinte az utolsó percig változnak a dolgok. Régen több volt a paróka, mostanában egyre gyakrabban saját hajjal játszanak a színészek. Eleve úgy növesztik, úgy alakítják, ahogy a szerep megkívánja. O Gondolom, a színházban is vannak olyanok, akik kényesebbek a hajkoronájukra. — Természetesen. Ebből a szempontból nincs különbség a benti és a kinti világ között. Csorna Judit művésznővel szívesen dolgozom, bár sokan nehéz természetűnek tartják. Már órákkal korábban az előadásra koncentrál, teli van feszültséggel. A kolléganőmnek vannak vele nehézségei, de minden megoldódik. O Az ismerősök című, nagy sikerrel játszott darabban központi szerepet kapott egy fodrászüzlet. — A művésznőket én tanítottam meg a mesterség rejtelmeire. Réti Szilviával sok dolgom volt, de Szabó Márta nagyon aktívan készült a szerepre, hetekig gyakorolt, már izomláza volt a sok csavarástól. Réti Szilvia néha olyan kontyokat produkált, hogy ha mágnes lett volna a színpadon elrepült volna a vendég. Mondta is, hogy éhen halna, ha ebből kellene megélnie. Nagyszerű közös munka volt, mindnyájan élveztük. Most smink- és maszkmester tanfolyamra járok, mert ilyen jellegű végzettségű ember nincs a színházban, pedig nagy szükség lenne rá, hiszen egy-egy előadás alatt is éveket „öregedhetnek” a színészek, s ezt a folyamatot is meg kell mutatni. Hauser István a díszletgyártó team vezetője. — A mi feladatunk az, hogy a tervezők által megálmodott díszleteket elkészítsük. Kilencen végezzük ezt a munkát Nagyszálláson. O Jelent-e valamilyen speciális feladatot ez a munka? — Annyiban mindenféleképpen, hogy „egysíkú” a feladat. Ezt úgy kell érteni, hogy például egy szekrénynek csak a szembenéző oldalát elkészíteni, mert csak az látszik. Annak azonban tökéletesen élethűnek kell lenni. O Volt-e olyan emlékezetes díszlet, amelynek az elkészítése, a megvalósítása izgalmas feladatot jelentett? — Minden díszletben vannak érdekes, izgalmas pontok, de legszívesebben A Marat halála című drámára emlékszem, amelyhez egy görög fürdőt kellett megépíteni. Ez a díszlet — úgy gondolom — illúziókeltésnek sem volt utolsó. Vannak akik azt mondják, hogy a színház az élet illúziója. Megint mások a színházat a közös gondolkodás színterének tekintik. Akárhogy is van, sem a mélység, sem a magasság bejárásához nem lehet kikerülni azt az utat, amelyet a színház névtelenségbe burkolózó munkásai köveznek ki. Akik számára nem ér véget az előadás a függöny leeresztése után. Dolgoznak a kulisszák mögött. Nagy István Attila Balázs Attila illusztrációja emberi világ része volt, s mintha egyszerre csak világosabbá vált volna az ágya mellett a fal. Ebben a pillanatban már tudta, hogy mit fog csinálni — ha kimegy a rétre a vízhez, lesz egy hosszú délutánja, eldönti (figyelni fogja magát), hogy mit csináljon. Felszáll-e majd a fehér vagonokba, amelyekből — erre még emlékezett — csak az egyik oldalon lehetett kilátni? Ismeretlen férfiak és nők figyelték az elhaladó vonatot, úgy álltak, mint a katonák, akikre ráparancsoltak, hogy egyetlen pontra bámulhatnak csak. A fehér vagonok hol eltávolodtak, hol közeledtek, és úgy tűnt, hogy csak körbe-körbe kering a szerelvény. Hát persze, nem csak az életben mozdulatlan minden — úgy örült, mint egy kisgyerek, ahogy erre rájött —, de a halálban is. Egyébként milyen nevetséges és mocskos trükk: belehajszolják az embert az életbe, derékon rúgják, gyerünk! — aztán meg rájön, hogy nincs kiút. Bekerült valamilyen körforgásba, s valószínűleg örökké becsapják, mert mindig azt várja, hogy majd csak történik vele valami. De nem történik semmi, kiderül, hogy a körforgás tulajdonképpen csak a mozdulatlanságot álcázza — minden marad a régiben: az emberek megszületnek és meghalnak. Aztán újra és újra kezdődik minden elölről. Talán az lehet a legnagyobb baj, hogy az ember a múltban, a jelenben és a jövőben is tud gondolkodni. Az lenne jó, ha csak a múltra gondolhatna az ember. Persze, állapította meg, ahogyan most körülnézett, alapjában véve minden tökéletes, ami az emberen kívül esik, amihez semmi köze nincs. Előtte az út teljes hosszában szegfű virágzott. Nem is volt már ez út, valamikor szekerek jártak rajta, most pedig szántás nyoma játszik a virágzó szegfűk alatt. Nem jár már erre senki, gondolta, ahogyan a réten a folyóig vezető széles alkalmi utat vizs- gálgatta. Közel hozzá az akácfasort kőrisek és nyárfák váltják fel, a vízen túl pedig nyárfaerdő hajladozik. Odább a szegfűk között pipacs, szarkaláb és magasra nőtt lila virágok. Már-már arra gondolt, hogy leállítja az állványt. A nyárfaerdőn túl két temolomtornvot látott mee: ahogy elvonultak az égen a felhők, a fény úgy erősödött és gyengült a tornyokon. Ismerte a folyón túli falvakat, gyakran járt arra — ugyanúgy, mint itt — gyermekkorában, s könnyen el tudta képzelni a templomokat is. Semmi különös: közép-európai templomok, hasonló tornyok, hasonló falak, tulajdonképpen szegényes és unalmas építmények. És most mégis milyen természetességgel illeszkednek a tájba: a tornyok az ég felé törnek, jelenlétük az ember sóvárgása is egyben, azért emelkedni feljebb és feljebb, hogy jobban megérthesse saját magát. Ennyi, csak erről van szó, gondolta Hamala. És minél többször gondolta végig az egészet, annál inkább érezte a látványnak, a fehérben felvillanó tornyoknak s mindannak az értelmetlenségét, amit a látvány felidézhetett számára. Lelkesedése, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is illant. Máskor is előfordult már vele, hogy ha megállt valahol, mindig talált olyasmit, amit érdemes lett volna megfesteni. Aztán mégis meggondolta magát: attól félt, hogy becsapja a természet, félrevezeti. Mint például az anyját is. Ahogy hazaérkezett — este volt már — az anyja megállt az előszoba ajtajában, és azt mondta: „De jó, hogy hazajöttél, a mi udvarunkon gyönyörű éjszakákat láthatsz...” Lehet, hogy így van, gondolta gyorsan, de nem válaszolt. Az apját kereste. Az anyja hallgatásából tudta, hogy a kocsmában találja meg. (Balázs József a közelmúltban szállt fel a „távolodó fehér szerelvényre”. A vitkai születésű, Mátészalkán érettségizett, megyénkhez ezer szállal kötődő író 1997. október 13-án, ötvennégy éves korában hunyt el. Az eltévedt tank (1983) című novelláskötetéből választott szemelvényünkkel a József Attila- és Ratkó József- díjas alkotó emléke, munkássága előtt tisztelgünk.) MÚZSA Szabó Lőrinc Tücsökzene (részletek) Szerelem Már oly édes, oly vonzó, zsongató volt egy-egy lány, oly szívszorongató, s bár vágyam repült a legszebbekig, úgy kellett a csók — adná bármelyik! — hogy megijedtem: szerelmes vagyok? Mindenesetre tagadtam, nehogy csúfoljanak; és közben nagyosan bölcselkedtem (azt hittem: okosan), ahogy a többi diák, akiben szintén mozdult a hiú értelem. A szerelem, mondtuk, sötét verem. A szerelem, mondtuk — nincs szerelem! Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet. S betegség, faj csapdája, őrület. Kardos Pali költőkkel remekelt, Béber kéthátú állattal felelt: szégyeltük még, fölényes gyerekek, az egyszerű szót, az igaz szívet. Szeretet Rettenetes izgalomba hozott a képzelt vita. Vad nyár lobogott köröttem, a fény szétvitt-röpitett a mindenségbe; s mert a képzelet úgy megnagyított, gúny és megvetés gyúlt bennem papok és templomok és egyházak ellen: hisz az Istenit törpítik csupán, azt szégyenitik, úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás az álmuk is, égi rágalmazás és földi terror, tipornivaló. Mennyi kárt tettek, mily irtóztató vért ontottak már! Megtorló harag emelte karom, hogy pusztuljanak — De rigó fütyült, és rezzent a kép: a kertben álltunk, s nagybátyám kezét láttam lebegni a fejem felett: „Legfontosabb, fiam, a Szeretet!” Szégyen Ha rámjött (szelíd nyavalyatörés vagy ideggörcs) ez a bűvölet, és más is volt jelen, bezártam magam. Ezért lettem lányok előtt olyan félszeg: titkoltam, ami szorított s noha úgy fájt, mégis boldogított: resteltem a nagy érzést, komikus kiszolgáltatottságomat, a hús vágyait, bűnét, az izgalmat, a bizonytalanságot, az ostoba kényszert, a cselekvést, a vereség előlegezett kínját, szégyenét: úgy resteltem, hogy még egy parti sakk is vacogtatta a fogaimat: úgy szégyeltem minden személyeset, lelkendezőt, imbolygót, kéteset — úgy szégyeltem, hogy ... költő lettem, és életem ma is gyerekeskedés. (A „Lód költője” immár negyven éve halott. Lírai önéletrajzát — melynél csak talán a Huszonhatodik év című ciklusa fel- kavaróbb — fél évszázada, 1947-ben jelentette meg. A Tücsökzene több darabja — közülük választottuk szemelvényeinket — szabolcsi, szatmári ízeivel számunkra különös hitelességgel, szépséggel szól.)
