Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
11 1997■ OKTÓBER 22 SZERDA A KM ÜNNEPI MELLÉKLETE s Ha idom engedi Balázs József filmes portréja • Már az Eötvös-kollégiumban is a film érdekelte Csutkái Csaba felvétele Az Oscar-díj aranyszobrocskája is megcsillant a vitkai juhászok leszármazottja előtt. Éppen a 80 éves Fábry Zoltánra emlékezett a sajtó és a nagy- közönség, ám arról alig esett szó, hogy a Körhinta halhatatlan filmrendezőjének még egy filmje jelöltetett egykoron az amerikai filmakadémia „té- vedhetetlenjei” által a világhírre a hatalmas életműből: a Magyarok. Ennek a mozinak a könyvét — mint ahogyan még jó néhányat — Balázs József írta. De ahogyan az irodalomkritika más felé fordult a zajos sikerű indulás után, úgy emelkedett a kicsinyes világ fölé az alkotó. Miközben kemény önfegyelemmel, öngyógyító derűvel, töretlen elszá- nással karban tartotta betegségét, maradék idejében gondosan dédelgette írói terveit. Éppen a nyolcvanesztendős Fábry Zoltánra emlékezett a sajtó, amikor napvilágra került a hír: Balázs József elment. „Egy szava sem volt” — mondta a telefon, felesége hangján. Pedig próbára tette még egyszer a kín... Egy szava sem volt írói teljesítményének mérlegelésére sem. A feladatok viszont változatlanul érdekelték. Kiapadhatatlan forrásvidékét, szülőföldjét úgy ismerte, mint senki más. Az élmények mögött pedig mindig ott munkált a tények gyűjtésének, rendszerezésének képessége. Mégsem volt száraz dokumentalista. Ezért is lehettek legjelentősebb remekművei, más műfajok ihletői is. □ A tanulás, a továbbtanulás, a felemelkedésnek ez az útja teljesen természetes volt a családodban, az életedben? — Apám azt mondta, hogy ő nekem nem tud adni semmit. Föld nincs, van egy parasztházunk, van egy kertünk, nekem egyetlen esélyem van, az hogy tanuljak. Ezt ahogyan tudja majd segíteni fogja. Amikor nyolcadikos lettem előttem járó unokanővérem postatechnikumba ment tanulni azzal az elszánással, hogy le is érettségizik, meg lesz is egy szakmája. Ő mondta nekem, hogy van Budapesten egy híradástechnikai technikum, ahol elvégezhetem a középiskolát és érteni fogok a telefonokhoz is. Nem vettek föl oda, talán a kollégium hiányzott a fogadásomhoz, de lehet hogy az elbeszélgetésen nem feleltem meg, úgyhogy ez kútba esett. Addig addig, hogy hiába volt színtiszta ötös a bizonyítványom — amit mellesleg nem érdemeltem meg, csak az iskolám a néhány négyes fölkerekítésével is segíteni akart —, már mindenütt lezárult a jelentkezés. Gondoltam valahogy biciklivel bejárnék a naményi gimnáziumba, de azt mondta az állomásfőnök, hogy mégiscsak vasutas gyerek lennék, járjak vonattal Szálkára. Apám testvére, aki Nyíregyházán dolgozott, segített. így kerültem Mátészalkára, s annyi eszem már volt, hogy humán tagozatra. Remek tanáraim voltak, jóllehet Mátészalka akkor még provinciának számított, így évről évre cserélődtek, sokan elmentek Nyíregyházára. De mivel később kollégista lettem, nagyon jól éreztem magam ebben a világban. Újságot szerkesztettem, irodalmi pályázatokon vettem részt, benne voltam a közéletben, másrészt nagyon elnézőek voltak velem. Ki- szökdöstem a városba, pénzért sakkoztam éjjel az étteremben, szinte szenvedélyemmé vált ez a játék, később, amikor újságíró lettem, folytatódott is a dolog... □ Beszéljünk az írásról, ha már említetted a gimnáziumi próbálkozásokat. — Negyedikes lehettem általános iskolában — nagyon pontosan emlékszem rá —, s az volt a feladata az iskolaigazgatónak, hogy egy parasztszármazású diákot eljuttassanak Parádsasvárra, üdülni. Nem ment a dolog, mert senki nem tudott összeszedni bőröndöt, tornafelszerelést, egyebeket, így történt, hogy nekem kellett elmennem. S ezt az élményt a következő év elején megírtam. Az irodalom tanárom ezt a dolgozatomat az osztály előtt felolvasta, s utána bármit írtam, mindig így történt. De én nem voltam tudatában ennek, nem éreztem a jelentőségét. Fölém járt néhány osztállyal egy nagyon tehetséges gyerek Hajdú István. Igaz, hogy matematika-fizika szakot végzett a debreceni egyetemen, de foglalkozott irodalommal is. Ösztöndíjából vett egy fényképezőgépet és magyarázgatta nekem, hogy mitől jó egy fotó, milyen szemlélettel érdemes csinálni, hozott szakirodalmat. Emellett mérhetetlen mennyiséget olvastam. A falumban nem volt könyvtár, hát mentem Naményba. De a közelünkben a Károlyi-tanyán volt egy hölgy, aki az ottaniaknak összehozott egy könyvtárat. Magamhoz vettem egy barna „pesti” zsákot, s azt ő megrakta könyvvel, azt hazacipeltem. De sok olyat is, amihez nem értettem, amihez nem volt alapom. Ez rengeteg időmet elvette. Középiskolás koromban pedig elkezdtem filmekről írni. Nem tudom miért, de eldöntöttem, hogy én filmrendező leszek, vagy színész... Verseket is írtam, de valahogy magam sem hittem ebben. így a Színház és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, de minden valódi tudás, tapasztalás nélkül. Persze, hogy nem vettek fel. Aztán jelentkeztem magyar-történelem szakra, és ide hallatlan szerencsével fölvettek. Tolnai Gábor professzor úrnak tetszettem meg. Egy amerikai és egy magyar drámát, Füst Milánét hasonlítottam össze és ez naBalázs József gyón megfogta őt. Eötvös-kollégista lettem, s itt is a film érdekelt. □ A legendás kollégium inkább tudósképző volt előtörténetében... — Ez nem is volt baj, mert én örökös lemaradásban éltem és élek ma is. Pótolnom kell azt a tudást, amit otthonról nem hozhattam. Ezt nekem senki sem mondta, de tudtam, hogy ez a feladatom. Mégis a film és az irodalom töltötte ki az életemet. Elmentem az Egyetemi Színpad amatőr filmklubjába, aminek rengeteget köszönhetek. Kis filmetűdöket írtam, s vagy én csináltam meg, vagy nálam ügyesebb operatőrrel megforgattuk. Újjáalakítottuk hárman, a két világháború között már működő amatőrfilm-szövetsé- get. Végül némi kacskaringók, újságírás, üzemi lapok után a filmgyárba kerültem, s ha nincs ez a betegségem — ezt csak neked mondom —, akkor már nem dramaturgként dolgoztam volna, hanem már régen rendeznék. Ám látva a mostani helyzetet, amikor kétszáz filmrendező közül háromnak, négynek van munkája, lehetősége, nem is bánom, hogy az irodalom megmaradt nekem, s ha időm engedi, inkább írásaimon dolgozom. Antall István Kis falu, kis forradalom Végh Antal: kikiáltották a Berettyóújfalu és Vidéke Köztársaságot, menten az ENSZ gyámsága alá is helyezték Amish'} A neves írót sportkönyveiről és mezőgazdasági témájú írásairól ismeri a közvélemény. Azt már kevesebben tudják, hogy tavaly jelent meg regénye arról, mi történt egy magyar faluban 1956. október 23- án. Azt pedig még kevesebben. hogy az akkor huszonhárom esztendős tanítót nemsokára letartóztatták és a kistar- csai internáló táborba vitték... □ A negyvenedik évforduló alkalmából látott napvilágot a Fekete szivárvány című regény, az elő kísérlet arra, hogy valaki megörökítse a falusi eseményeket ötvenhatban. Tulajdonképpen mit csinált egy Végh Antal nevű tanító pontosan negyvenegy évvel ezelőtt? — A gáborjáni iskolában megtartottam óráimat, aznap hatot, kettőt történelemből és négyet irodalomból. Aztán szaladtam az iskolaigazgatóhoz, a lakásán volt ugyanis egy néprádió. Meghallgattuk, hogy mi történik Pesten. □ Mit tudtak akkoriban az országos történésekről egy bihari faluban, a román határ mellett? — Tudtuk, hogy Pesten utcára ment a nép. Az első pillanattól kezdve jogosnak éreztük a felvonulást, nem láttunk mögötte csőcseléket. Bár nem voltam tagja a Rákosi-pártnak, az MDP-nek, tudtam, hogy a helybéli szervezetben is megindult az erjedés. És hát persze, Rajk László újratemetése, tehát október hatodika óta árgus szemmel figyeltük az újságokat. Elsősorban a debreceni Naplót. Arra már nem emlékszem, hogy éppen akkor mi volt a neve, mi megyeszerte csak Naplónak hívtuk. És olvastam az ország legnagyobb példányszámú napilapját, a Szabad Népet is. □ Javaslom, térjünk vissza egy párszáz lelkes magyar faluba! Mit csittéit október 23-a délutánján? — Meghívtak az egyik gazdához újbort kóstolni. Az Otelló termését kortyolgattuk vagy tízen-tizenöten, megbeszéltük az ország dolgait. Szó szót követett, ott nyomban átalakultunk falugyűléssé. A gá- borjániak hangadót kerestek maguknak és engem találtak. Sosem rejtettem véka alá a véle- ménye- met, ráadásul az események minden moccanatát figyelemmel kísértem. Esténként összejöttünk, s megbeszéltük, hogy ki mit hallott a berettyóújfalui piacon, a megyeszékhelyen, Debrecenben vagy a Kossuth rádióban. Ekkoriban már a pesti nép túl volt a rádió ostromán, a Parlament előtti sortűzön. A vérengzések hatására alakult meg a Gáborjáni Forradalmi Bizottság. Engem választottak meg a titkárává. □ Egy nadrágos ember a titkár, az elnök pedig egy helybéli gazda? — Egy idős és tekintélyes gazda. Csakhogy neki k, szántani-vetni kellett, rám hagyta a forradalmat. De mielőtt kifordult volna a határba, magához intett és azt mondta: „Tanító úr, kis falu, kis forradalom!” Hát én aztán rajta tartottam ujjaimat a gáborjáni forradalom ütőerén. Fejés, etetés után minden este összeültünk és intézkedtünk. Az egyik gazdának például meghalt a felesége, s azt kérte, hogy fát hozhasson az erdőből, különben a rokonságnak nagykabátban kellett volna virrasztani a koporsónál. Egy másik gazda férjhez adta a lányát, s azt kérte, hogy a lakodalmat a községháza nagytermében tarthassa. Minden törvényesen ment, kivéve azt az egyet, amit utólag számon is kértek rajtam. A járásból megérkeztek az októberi fizetések. Kiadtuk a pedagógusoknak, az állatorvosnak, a tanácselnöknek, a begyűjtő járandóságát azonban visszatartottuk. Nem a személyével volt bajunk, hanem a funkciójával. □ A regényéből tudhatni, hogy közben a járási székhelyen nagy események történtek. — Csakúgy mint a valóságban. Kikiáltották a Berettyóújfalu és Vidéke Köztársaságot, menten az ENSZ gyámsága alá is helyezték. A város határában volt egy katonai repülőtér, ott kiképzett katonák tartózkodtak, onnan akarták megverni a szovjet hadsereget. □ Szavaiból szomorkás humort érzek kicsendülni. Visszatetsző, ha én az akkori kisgyerek most föltételezem, hogy 1956 Magyarországán a fenséges társult a provinciálissal, a nagyszerű kisstílűvel? — Uram, ez volt a forradalom! Mondok egy példát. Gá- borjánban megalakítottuk a Községi Forradalmi Őrséget. Én, mint az MHSZ lövészszakosztályának helyi vezetője ünnepélyesen átadtam a szervezet egyetlen leventepuskáját, s került valahonnan egy vadászflinta is. Mindkét fegyverre madzagot kötöttünk, hogy éjszakánként vállon hordva vigyázhassuk a határt. Addig járőröztünk, mígnem november 3-án érkezett a hír Debrecenből, hogy dübörögnek a szovjet tankok. □ Ezzel ért véget a Gáborjáni Forradalmi Bizottság története? — Még volt egy szép utójátéka. Tudtuk a rádióból, hogy a pesti népnek nincs ennivalója. Szereztünk egy teherautót a téesztől, megpakoltuk krumplival, kenyérrel, számyasjó- szággal, s a nélkülöző fővárosba vittük. □ Volt egy tragikus utójáték is. — Ha akkor józanul gondolom végig a dolgokat, az első perctől kezdve tudnom kellett volna, hogy az októberi forradalom hasonlatos a májusi esőhöz. Megmos és felüdít, de aztán jön a sirokkó. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megúsztam néhány hónapnyi internálással. A kistar- csai táborban találkoztam két falumbéli legénnyel, az egyik szobrot döntött Jánkmajtison, a másik meg kukorékolt a párttitkár kapujában. Tőlük tudtam meg, hogy mi történt Szatmárban. Hát bizony ha otthon élem meg október végét, aligha úszom meg ennyivel. Szabadulás után Szabolcsba kerültem. Sikerült elhelyezkednem Újfehértón. Örültem, hogy visszavettek a szakmámba. Úgy éreztem, hogy nekem bizonyítanom kell: nem követtem el bűnt, alkalmas vagyok tanítónak. Magához hivatott a helybéli párttitkár, s azt mondta, hogy nem lesz semmi bajom, ha nem hivatkozom az ötvenhatra. Betartotta a szavát. Hamarosan fölvettek az egri főiskolára, közben edzettem a diák focistákat és kézilabdázókat, majd bekerültem tanítani a nyíregyházi gimnáziumba. Az íróságom már egy másik történet. □ Miért várt csaknem negyven évig az ötvenhat megírásával? — Ha én Kádár alatt írom meg a Fekete szivárványt és házalok a kéziratával, minimum Szibériában kötök ki. □ Vajon mivel magyarázható még. hogy negyven évvel a történtek után született meg az első és mindmáig egyetlen regény a falusi ötvenhatról? — Azzal, hogy még a legfiatalabb írók is Pesten csellengtek, géppisztollyal a kezükben. Az ötvenhatos élménykor leszűkült a Corvin közre, az Üllői útra és a Széna térre. Egyébként nem is lesz következő regény a falun történtekről. A mi nemzedékünk tagjai felnőtt fővel élték meg az eseményeket, de már leszálló ágban vagyunk. A fiatalabbak meg honnan tudnák, hogy mi történt akkoriban. Zöldi László
