Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
12 Kelet-Magyarország KULTÚRA 1997. október 22., szerda Hamlet náthásán hal meg Nagy István Attila A néző a hibás, amikor hosszú várakozás után kiteszi magát a keserű csalódásnak. Elmegy a színházba, mert szeretné összevetni a maga Hamlet-ké- pét azzal, amiről még semmit se tud. Olykor szükségszerű, hogy a kényelmesen csordogáló élet más irányt vegyen, s az ember azoknak az erkölcsi elveknek a mentén fogalmazza meg önmagát, amelyekkel korábban nem akart szembesülni. Legalábbis még nem. A nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színház Hamlet bemutatóját nagy várakozás előzte meg. Sok minden múlt ezen a bemutatón. Minden színház számára nagy erőpróba Sha- kespeare-t játszani. Másfelől a közönséghez eljuttatni a klasszikus munkákat napjainkban nem könnyű. Napjaink rendezői, színházirányítói kényszere, hogy valami szokatlannal rukkoljanak elő. Éppen ezért a legtöbbször átírják az eredetit, felforgatják a művet, olyan jelentést szu- szakolnak bele, amely az eredetiben nem volt. Verebes István a színlapon szerényen annyit közöl, hogy az összes fordítás felhasználásával írta a darab forgatókönyvét. Ennek az lett az „eredménye”, hogy a tragédia vége az elejére került, felcserélődtek a jelenetek, teljesen új hangsúlyok jöttek létre. Amit a Hamlet ürügyén a színpadon láttunk, annak semmi köze az eredetihez. Szegény Shakespeare! Úgy gondolom, nemcsak zseniális darabokat írt, hanem legalább olyan jó dramaturg is volt. Tudta, mit miért csinál. Volt érzéke a jellemrajzhoz és a fejlődéshez, alakjai elindulnak és eljutnak valahová. Van arcuk, jellemük, sorsuk. Csak az övék. Összetéveszthetetlenek, mint az ujjlenyomat. S ekkor jön egy huszadik század végi rendező, aki úgy gondolja, elege volt az eddigi Hamletekből! Ebben a világban minden a visszájára fordult. Macerás a bosszú, az pedig végképpen, hogy a „kizökkent” időt éppen Hamlet tegye a helyére. Inkább élné a maga életét (igaz, az előadásból az nem derül ki, hogy ez milyen lett volna). A legszívesebben tojna az egészre, de ez színpadon nem olyan egyszerű, ezért csak vizel egyet. Hamlet szükségét végzi a színpadon! Erre se nagyon számítottunk. Ezután már érthető, hogy az „egérfogó” jelenet végén, amikor a drámai tetőpont következne, Hamlet agóniája közepén előveszi a zsebkendőjét és alaposan kifújja az orrát! Igaza is van. Az influenza szezonját éljük, s takonnyal telten mégsem mehet egy királyfi a másvilágra. Elmaradt a tragédia sokat emlegetett katarzisa, nem volt semmi felemelő az előadásban, nem volt egyetlen pillanat sem, amelyért érdemes volt megnézni. Ehelyett egy szellemi kalandozás állomásait láttuk (a Verebes Istvánét), Avass Attila amelynek tartalma jórészt magánügy, s igazából alig van közünk hozzá. Talán, ha egyszerre két Hamletet láthattunk volna. Egy klasszikus felfogást, de a mai emberhez is szólót — a nagyszínpadon, s egy alternatív jellegűt, amelyik arra példa, hogyan lehet cincál- ni, húzni, átírni a klasszikust, aki már nem tud visszarúgni — a kamaraszínpadon. Valószínű, hogy Verebes Istvántól messze áll Shakespeare, vagy hitetlenné tették őt a színházi világban eltöltött évtizedek, s emiatt nincs egyetlen hitelesen hangzó mondata sem, amelyik megérintené az embert, akinek éppen ebben a zűrzavaros időszakban lenne szüksége a leginkább arra, hogy értékeket találjon. Nem véletlen, hogy ez a rendezői szemlélet a színészvezetésben, az instrukciókban is megjelenik. Avass Attila számára a Harasztosi Pál felvétele Hamlet nagy kiugrási lehetőség lett volna. De sem a teste, sem a hangja, sem emberi indulatai nem teszik őt erre igazán alkalmassá. Mégis. Éppen ez az alkat adhatott volna egy Shakespeare-t tisztelő felfogásban alkalmat arra, hogy mai üzenete is legyen a darabnak. A prófétaság elől való menekülés, a döntésképtelenség, a hatalomból való részt nem kérés, a hazugságtól való undorodás stb. Nem ez történt. Avass Attilából nem árad semmilyen öntörvényű világ, neki még nem lehet megbocsátani, hogy a színpad közepére vizel, hogy a párbaj közben úgy menekül a sorsa elől, mint valami infantilis hülye. Talán a fiatalságának kellett volna tiltakozni egy ilyen Hamlet-felfogás ellen, vagy jobban megérteni, hogy egy harmincéves ember (Hamlet ennyi idős) már túl van az infantilizmuson. Aztán Polónius. A szerepe szerint ravasz, agyafúrt, számító öregember ezen a színpadon az infantilis prototípusát játszotta. Bárgyú volt és nevetséges. Fájdalmasan nevetséges. Megjelenésében, ruhájában, szerepjátszásában egyaránt. Az a Szigeti András, akinek súlya van a színházban, mert ha megszólal, felforrósodik a figura személyisége, megtelik élettel. S azt hiszem, az emberek ezért az élményért mennek színházba. Ophélia olyan virág a természetben, akiért le kell hajolni. Észrevétlen, a legkisebb erőnek sem tud ellenállni. Vergődik az apja, a bátyja és Hamlet között. Nem képes a határozott szeretetre, mert férfiak között él. A rendezői szándék őt tudta a legkevésbé elrontani, ezért benne maradt meg a legtöbb szín abból, ami Shakespeare zsenialitásából árad. Horváth Réka igyekezett ezt megmutatni, de nem lehetett több ereje, mert el kellett beszélnie mindenki mellett, nem volt fül, amelyik meghallotta volna őt. Ez vonatkozik Laer- tesre, ezért Mezei Zoltán játékával is elégedettek lehetünk. Nem tudott nagyobb formátumúvá nőni, mert ezt nem tette lehetővé a rendezői felfogás. Kerekes László Claudiusa nem volt homogén figura: néhány gesztusa egy klasszikusabb, az értékekre figyelő előadáshoz kötötte, míg mások a súlytalanabb felfogást tükrözték. Csorna Judit Gertrudja teljesen árnyékban maradt, még szerencse, hogy idejében megbénult, így nem kellett eljátszania semmilyen megrendülést. Az ő tehetsége sokkal többet érdemelt volna. Horatio (Bajzáth Péter) gyakrabban volt a színpadon, mint kellett. Volt, hogy csak bekukkantott, s mint aki ráébredt, tévedésből jött be, ki is oldalgott. Játéka fanyar volt, valami olyasmi áradt belőle, hogy egyszer csak vége lesz az előadásnak. Talán Osrick (Horváth László Attila) volt a leginkább a helyén. Jó csúszómászót alakított, tudott hízelegni. Üresfejű volt, buta, de ravasz is. Olyan továbbélőféle, aki sejt valamit abból a technikából, hogyan kell a hatalmi villongásokat túlélni. Kis-Kovács Gergely díszletéről nincs mit mondani. A nyíregyházi közönség tudatában még elevenen él egy korábbi, ehhez hasonló megoldás. Akkor nehezen tudta elviselni. Verebes István saját Ham- let-olvasatát láthattuk. Nyilván szuverén joga, hogyan képzeli a Hamlet-történetet ma, mennyi lehetőséget tud belőle kialőiázni. De egyetlen olvasat sem — ha a színpadra állítás felelősségét is vállalni kell — lehet lélektelen, tartalmatlan, üzenettelen. Hamlet halála előtt még jól kifújja az orrát. A taknyosság azt jelenti, hogy az influenzából kifelé megy az ember, meggyógyul. Reméljük, hogy ezt az előadást hamar elfeledjük. De Shakespeare-t ezután is szeretni fogjuk. Képet hagyni a délibábról Jóllehet egyfajta értelemben — ő jópár éve hajdúnánási lakos, én pedig a nánási Tedely puszta tájékán születtem, nagyszüleim, rokonságom java pedig évtizedeken át a hajdúvároshoz kötött — földik vagyunk, Bertalan Ferencet magát, még kevésbé alkotásait ezidáig nem ismertem. Közelmúltbeli tárlata beköszöntő gondolatainak megfogalmazására kért fel; igyekeztem tehát — ha csak érintőlegesen is — valamennyire bepillantani az 1957-ben Hajdú- böszörményben világra jött festő pályájának alakulásába. Remélem, nem sértem meg, ha azt mondom: igaz. ötéves korában már rajzolt, festett — de nem hiszem, hogy leonardói értelemben csodagyerek lett volna. Az viszont már nyomatékosan figyelembe veendő, hogy kiskamaszként, tizennégy évesen bekapcsolódott a debreceni Medgyesi Ferenc Képző- művészeti Kör munkájába. Kvalitásos mesterei közül csupán Bíró Lajost és Félegyházi Lászlót ismerem, de számára nyilvánvalóan a többiek — Török Anna, Kapcsa János — is meghatározóak voltak. A Bertalan Ferencre direkt- ben hatással volt festőkhöz képest szerintem sokkal erősebbek a századdal korábbi elődök reminiszcenciái. Nem véletlenül említi maga is egyik nyilatkozatában Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Pa- ál László nevét, a velük való szellemi rokonságot, a tematikai és technikai paralelleket. Essék immár néhány szó magukról a festményekről! Tematikailag nem túl nagy a gazdagság; jobbára alföldi tájak, nánási utcák, Tokaj környéki miliő, puszta, rónaság szülte gémeskút-víziók, erdő- részletek, virágcsendéletek, néhány portré. Mondhatnánk némi leegyszerűsítéssel: Bertalan Ferencnek ennyi elég ahhoz, hogy érzelemgazdag, indulatoktól sem mentes művészi univerzumának titkait a színek nyelvén „kibeszélje”. A realizmusban gyökerező, ám a romantikus pátoszt sem mellőző alkotásai a szemnek kedves látványt, gondolat- és érzelemkeltő inspirációkat kínálnak. Gondolom, bár erről inkább csak feltételezéseim vannak: Bertalan Ferenc sokak számára kedves művész, alkotásai valószínűleg népszerűek, kelendőek. Sok önálló kiállítása — Hajdúböszörményben, Ná- náson, a lengyelországi Lub- linban, Tiszavasváriban, az ausztriai Voralbergben, Nádudvaron —, művésztelepi bemutatkozásai, csoportos tárlatai egyaránt értékteremtő művészete mellett szólnak. Végezetül, mert egy igen friss, számomra revelatív erejű élménytömegtől nem tudok szabadulni, megemlítek még valamit. Bertalan művészete ebben a száguldó, „speed” világban, az ideológiai, politikai és egyéb ellentmondások közepette, a folytonos, már- már követhetetlen változások sodrában egyfajta maradan- dóságot, az ember számára oly fontos, nyugalmat, biztonságot adó állandóságot képvisel. Olyasmit, aminek filmbéli megörökítését épp a napokban kísérelték meg filmes és író kollégáink valahol a Tiszahá- ton: a tiszacsécsei diófás kertben, a túristvándi Rókásban, Sonkádon, Uszkán, a Túr mentén. Merthogy amit ott filmszalagon rögzítettek a Rózsa vére című játékfilm celluloidjára — olyasformán, mint Bertalan teszi azt vászonnal, ecsettel —, azt lehet, holnap már nem találnánk. Mert — ne adja isten! — már nem lesz diófás, szilvás Tisza-gát, zsúpfedelű házacskák, nem lesz gémeskút, elalszik örökre a délibáb is. Kár lenne, ha még képet sem tudnánk róluk hagyni utódainknak. Kállai János HIRDETÉS Nyugodtan gondoljon • •• ff • f a jovojere Életünk delelőjén túljutva hamar eljön az idő, amikor egy lombos fa védelmet nyújtó árnyékában gondtalanul szeretnénk élvezni a nyugodt pihenést. HY PO Ny ugdíjpénztár ♦ kiemelten magas fedezeti alap (97%) ♦ letétkezelés a HYPO-BANK-on keresztül ♦ befektetési tanácsadás a HYPO-Securities-en keresztül További információ a 301-5169-es telefonszámon.
