Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-18 / 244. szám

Napkelet • A hit világa

1997. OKTÓBER 18 ., SZOMBAT

Hasznos

öregség

Nagyszüleink korosztálya az arany ábécét megtanulta az iskolában, így bizonyára ezt a kis versikét is:

Vén emberből csúfot ne tégy,

inkább szolgálatára légy.

Gondolj arra, hogy majd egyszer

Te magad is megöregszel!

Ha viszont a Biblia az időseknek kijáró tisztelettel kapcsolatban csak annyit tartalmazna, hogy korukért, dolgos életükért, gazdag élettapasztalatukért illik őket tisztelni, nem lenne több egy illemkódexnél. Sokszor nincs is súlya ennek az indoklásnak. Vannak idős emberek, akiket nem látunk dolgozni, mert talán még meg sem voltunk a világon, amikor erejük teljében voltak. Élettapasztalatuk sem mond nekünk sokat: mintha más nyelven beszélnének, más világban élnének. Generációs távolságok vannak közöttünk. Idős koruk meg egyre kevesebb tekintélyt parancsol, ha látjuk a vele járó nyomorúságokat: beszűkül az életterük és érdeklődéskörük, romlik a látásuk, hallásuk, járásuk csoszogóssá válik, az egykori délceg testtartás már a görnyedtség jeleit mutatja, a valamikor éles hang pedig nehezen érthető suttogássá szelídül.

Hányszor mondják, hogy csak addig érdemes élni, amíg az ember dolgozni tud, aztán már csak teherré, haszontalanná válik. Környezetük sokszor valóban így éli meg és érezteti velük ezt a nem könnyen elfogadható valóságot. És nincs tisztelet, nincs megbecsülés, a legtöbbször még a közvetlenül utánunk következő nemzedék részéről sem.

Ezzel szemben a Szentírás számtalan hasznos és áldott életű idős emberről tud. Hadd említsünk most meg kettőt közülük. Simeon az egyik, az aggastyán, aki az Úr Jézusnak a templomban való bemutatásakor a kicsiny gyermekben felismerte a megígért üdvözítőt. Anna a másik, aki ugyanakkor bizonyságot tesz róla mindazoknak, akik a megváltást vár- ják.

Két koros ember. Aligha képesek már dolgozni és mégsem fölöslegesek, mégsem haszontalanok. Szolgálatban, feszült várakozással telik az életük. Anna böjtöléssel és imádkozással szolgál éjjel és nappal. Micsoda aktív tevékenység. Biztatás ez minden elkeseredett, magát haszontalannak érző idős ember számára. Lehet ugyan, hogy a mindennapi munkából már nem tudja a részét kivenni, de míg várakozás hatja át az életét, míg tud imádsággal szolgálni és tud bizonyságot tenni a benne lévő reménységről, mindenképpen hasznos és nem csak az Úrnak, hanem a környezetének is.

Megszégyenítés ez a fiataloknak is, akik sokszor azt hiszik, hogy övék a világ (mellesleg ez nem csak a mai fiatalokra vonatkozik). íme, Isten a fizikai munkára már képtelen, de benne bízó, megöregedett gyermekeit milyen hasznos öregséggel áldja meg. Nem csak lelkes fiatalokra, életerős, mozgékony, tevékeny emberekre bízza az evangéliumot: igényt tart az el- fáradtakra is:xerejüket megújítja, reménységüket táplálja, bizonyságtételüket megáldja.

A gyermek Jézusból a legtöbbet ez a két öreg ismerte fel és mondta el. Amit láttak, a hit szemével látták, így lettek nagyon fontos hirdetői annak, hogy az üdvösséget az Isten az Úr Jézus Krisztusban készíttette el. Jó lenne, ha a családunkban, gyülekezetünkben, környezetünkben élő idős emberekre egyre inkább úgy tudnánk tekinteni, hogy Isten kezében értékes eszközök, s tudnánk személyükben az őket szerető és szolgálatukra igényt tartó Istent tisztelni.

Balogh Tihamér,

esperes

A honfoglalók hitvilága

A pogányok keresztény hitre térítése Vajk koronázása után vett lendületet

A 10. század magyarjai — nagyon kevés kivételtől eltekintve — pogányok voltak. Ez nem hitetlent jelent, csak azt, hogy másban hisz, mint a keresztény. A pogány felfogás valószínűleg sohasem alkotott a világról kerek összképet, nem adott minden jelenségre kiterjedő magyarázatot, tehát eleve töredékes, szakadozott volt. Ráadásul az idő múlása és a kereszténység elterjedése ennek a világképnek legtöbb elemét veszni hagyta, illetve tudatosan felejtésre ítélte. Ezért a

10. századi magyarok hitvilágáról csak különböző időkből származó apró mozaikokat ismerünk.

A pogány világfelfogásról a legteljesebb képet az a krónikás hagyományozta ránk, aki a Vata vezette 1046. évi, keresztényellenes megmozdulásról azt írta le: az egész magyarság ördögi sugallatra követelte, hogy pogány vallás szerint élhessen, lerombolhassa a templomokat, bálványokat tisztelhessen; elsőként Vata szentelte magát a démonoknak, leborotvál- tatta a fejét, és pogány szokás szerint három varkocsot hagyott csak meg; Vata buzdítására az egész nép a démonoknak adta át magát, lóhúst kezdett enni.

Az itt emlegetett démonok valójában szellemek, „akik” mindenben és mindenkiben otthonra lelhettek. Szent László király 1092. évi törvénykönyvének egyik cikkelye egy ökör fizetésére kötelezte azokat, akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoztak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat vittek. A hitük szerint mindenütt jelen levő, haragvó szellemeket próbálták meg ekképpen kiengesztelni. Amikor 954-ben a mai Franciaország területén kalandozó magyarok vezérének, Bulcsúnak az ellenség fogságába esett uno- kaöccsét lefejezték, a fej visszaszerzéséért Bulcsú semmilyen áldozattól nem riadt vissza, nem akarta ugyanis, hogy a fejben lakozó szellem idegen kezekbe kerülve rontást hozzon rájuk. E szellemhittel lehet kapcsolatos, hogy a 926-ban a mai Svájc területén szörnyethalt két magyar harcos holttestét társaik azon nyomban elégették. (Aligha független a pogány magyar hitvilágtól, hogy bár hosszú évtizedekig tartottak a magyar kalandozások, azok útvonalán magyar sírok gyakorlatilag nincsenek!)

A honfoglalás előtt mohamedán forrás

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése KM-archív felvétel

azt írta a magyarokról, hogy tűzimádók. A tűz valóságos tiszteletére mutat, hogy egyetlen, a portyázó hadjáratokból behozott nemesfémtárgyat sem ismerünk, mindegyiket beolvasztották, azaz a tűz révén megtisztították, s új vereteket készítettek.

A bálványok tisztelete nyer igazolást a 10. századi magyarok régészeti hagyatékában is, hiszen állatok amulettként viselt darabkái — amelyeknek varázserőt, bajelhárító jelleget tulajdonítottak — gyakran fordulnak elő a sírokban. Ez azon a hiedelmen alapult, hogy szellemek állatokban is lakozhatnak. Ezzel kapcsolatos, hogy családok, nemzetségek kiváló tulajdonságokkal rendelkező állatoktól származtatták magukat (a magyarok eredetmondájuk szerint szarvastól, az Árpádok dinasztiája egy sólyomféle ragadozómadártól, a turultól).

Vata fia Jánosról azt jegyezte fel a krónika, hogy apja szokását követve sok varázslót, javasasszonyt és jóst gyűjtött maga köré, akik varázsigéket mondtak. Ézek a pogány hitvilág „papjai”, táltosok vagy sámánok voltak. A pogány felfogás szerint ők ismerték a szellemeket, közvetítettek az e világ és a túlvilág között, ők járhatták csak be a különböző világokat magában foglaló életfát (világfát), a népmesék égig érő fáját. A 10. századi magyarok túlvilághitére az a leírás mutat, amely szerint Lél vezér azért csapta agyon kürtjével a német császárt, hogy az őt szolgálja a másvilágon. A magyarok hiedelme szerint ugyanis — fűzte hozzá a keresztény krónikás — azok, akiket megöltek, meggyilkolóiknak fognak a másvilágon szolgálni. A hitvilág ezen eleme adja magyarázatát annak, hogy miért öltek meg a magyarok a 10. században oly töméntelen embert kalandozó hadjárataik során. E felfogás szerint a gyilkosság éppen nem bűn, hanem a túlvilági jólét, gazdagság záloga.

A túlvilág hitéről tanúskodnak a sírok is, ahová az emberrel együtt lovat temettek el; ennek húsát fogyasztották el a halotti toron, vagyis a lóhús evése szorosan összefüggött a pogány temetkezéssel. Az elhunyt mellé ételt-italt és fegyvert tettek, hogy a túlvilágon semmiben se szenvedjen hiányt, nehogy rontó szellemként visszajárjon az evilágba, és ártson az élőknek. A halotti áldozatokkal ennek kívánták elejét venni.

Bár a magyaroknak voltak ugyan mohamedán és zsidó vallású alávetettjeik és keresztény foglyaik, de ők nem követték ezeket hitükben. Először Gyula — a vezér — hozott magával 950 táján ortodox (görög hitű) püspököt Konstantinápolyból, majd Géza alatt és az ő szorgalmazására vette kezdetét a nyugati (latin rítusú) kereszténység térhódítása; a pannonhalmi apátság és a veszprémi püspökség alapítása kapcsolható Géza utolsó éveihez. Áz új vallás eleinte csak e törzsfői udvarokban szűk körben terjedt el, a pogány magyarok tömegeinek keresztény hitre térítése Vajk (Szent István) koronázása után vett nagyobb lendületet.

Kristó Gyula

Kishutái (rém)emlók, 1997

„Egy kevés idő még és nincs gonosz, nézed a helyét és nincsen ott!”

Zsoltár 37,10

Még vígan ropogott a tábortűz, amikor a hold felkúszott az égre a kishutái hegyek mögött és a fák között kedves bújócskát játszott velünk, szinte felelgetve vidám, Istent dicsérő énekünkre: „Szorongat a Sátán, de Te velem vagy, hű Szabadítom aki el nem hagy!”, de ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk éjszaka.

Lassan elcsendesedett a tábor. Amikor végre mind a huszonnyolcán ágyba kerülhettünk, már éjfél is elmúlt. A feleségem már aludt, mi még a kilencéves kislányommal a fent idézett 37. zsoltár 10. versére figyeltünk, azután együtt imádkoztunk. Ebben a pillanatban valami leírhatatlan szörnyű zaj hallatszott az ajtó felől. A gyerekek riadtan rezzentek össze, néhá- nyan a fiúk közül rémületükben igyekeztek az ajtót becsukni.

Úgy, ahogy voltam, pizsamában és papucsban rohantam oda. Kint három fiatalember ordítozott, rugdosva és ököllel ütve a bejárati ajtónkat. Borzalmas, brutális káromkodások ömlöttek ki szájukon, obszcén szavak kíséretében, majd ami még rettentőbb volt, egyes szám első személyben beszéltek a Sátánról.

Szinte egymást múlták felül a pokoli or- dítozásban és azzal fenyegettek, hogy ránk gyújtják a házat. Idő sem volt gondolkodni, a helyzetet átlátva csak egyet tehettem, kértem a gyerekeket, hogy hívják telefonon a rendőrséget és kimentem közéjük megtudni, miért e váratlan „megtiszteltetés” részükről. Szavaik az alkohol hatásától alig voltak érthetőek, valahogy azért kivettem, hogy közülünk valakit meg akarnak verni. Csak egy járt a fejemben, el kell őket távolítani az ajtóból. Ézért javasoltam nekik, hogy beszéljük meg a kapunk kívül és az Úr irgalmába ajánlottam életemet. Körülvettek. Még annyi időm maradt, hogy bemutatkozzam. Elmondtam, hogy református lelkész vagyok és egy egyházi csoporttal jöttem ide pihenni Kishutára. Elmondtam azt is, hogy meghallgatom őket, miben segíthetek. Előlegben még azt is megtettem, hogy ha valaki esetleg közülünk megbántotta volna őket, akkor én kérek bocsánatot.

Bent a házban leírhatatlan volt a kép: félelem, reszketés, hangos sírás fogadott. Láttam a kislányomat, aki feleségem karjaiban egész testében remegett és hangosan azért könyörgött, hogy még egyszer élve láthassa édesapját. Éppen próbáltam megnyugtatni őket, hogy amint látják még élek és nem esett semmi bajom, amikor látogatóink már ismét betörték a kaput és mind a hárman újra ott teremtek az ajtónkban. Minden kezdődhetett tehát elölről.

Az ijedelem akkor hágott a tetőpontjára amikor közülük az egyik befejelte az ablakot. Nem tehettem mást, ismét kimentem a már teljesen megvadult emberek közé. Még egyszer megpróbáltam szót érteni velük. Láttam, hogy a tettesnek nagyon vérzik a homloka, felajánlottam, hogy bekötözöm. Ekkor ellökött a nyitott ajtón án, berontott az egyik szobába. A másik kettő is bejött utána, de mivel nem találták azt, akit kerestek, ordítva, mocskos káromkodások közepette mindenkibe belekötöttek. Valahogy sikerült őket kituszkolni az ajtón.

Ebben a pillanatban érkezett meg a rendőrség Sátoraljaújhelyről és tetten érték őket. Hazug adatokat diktáltak be, amit később megbánva tettüket korrigáltak. Fél óra múlva amikor odamentem a rendőrkocsihoz, már csupa vér volt a feje. Egy papírzsebkendőt adtam át neki, amit szó nélkül vett el, de már nem mert rám nézni.

Ezen az éjszakán is megtapasztaltuk, hogy az Új Jézus itt volt velünk és lecsendesítette ezt az életveszélyesen háborgó kishutái tengert is. Tamara e szörnyű vihar után, mintha mi sem történt volna, békésen tudott elaludni. Úgy gondolom, hogy ezen az éjszakán ő volt a legbátrabb közöttünk, mert érezhetően ő vette legkomolyabban Jézus mindenkor érvényes szavait: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek!”

Trencsényi László, református lelkész