Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-11 / 238. szám
m n T Hr ____________________________ TÁRLAT Radó György szobrai Kuruc fej A mátészalkai Szatmári Múzeumban a napokban nyílt meg — és e hónap végéig látogatható — a romániai Maros- vásrhelyről fél évszázada — szüleivel együtt—áttelepült (jelenleg Budapesten élő) Radó György szobrász gyűjteményes tárlata. Az alkotó közel négy évtizedet töltött fegyveres testületek szolgálatában — tízet a határőrségnél, huszonhetet a rendőrségénél —, s jobbára csak nyugdíjazását követően kezdhetett foglalkozni azzal, amire szunnyadó tehetsége valójában predesztinálta: a kőszobrászattal. Az egyik legnehezebben megmunkálható matériát választotta kompozíciói anyagául. A kő nehezen „engedelmeskedik ” á kalapácsnak, vésőnek; ' egy-egy szobor létrehozása akár évekig is elhúzódhat. Radó György viszont mindössze két éve adta fejét a szobrászkodásra, ennek ellenére meglepően bőséges termést tud felmutatni: portrékat, egész alakos figurákat, murális dísztárgyakat. Első—közönség előtti—bemutatkozása idén augusztusban volt Érden, második tárlatának a szálkái múzeum adott otthont. Kodály Zoltán Vízhordó nő Elek Emil felvételei Napkelet • A KM hétvégi melléklete Jég — nem dupla whiskyvel Még a polgári védelemtől kapott műanyag fólia árát is meg kell téríteni Mostanság már csak a pepitamintásra, sakktáblára emlékeztető foltozott palatetős házak látványa emlékeztet a nyári nagy beregi jégverésre, amelynek során az égi áldás — azaz a várt jótékony eső — helyett itt-ott öklömnyi jégdarabokká dermedt víz jelezte az embernek a természet erejét és szeszélyét. Házak váltak hosszabb-rövidebb időre lakhatatlanná, de az almáskertek és a földi, mezei javak betakarításának reményében bevetett parcellák sem ígértek bő aratást a tulajdonosoknak. A természeti katasztrófával egy időben pusztított az évszázad árvize az öreg kontinens nyugati felén, de a lengyeleket, a cseheket, a románokat sem kímélte a folyók áradása. Az árvíz kapcsán tapasztalható nagy — egyébként valóban példaértékű — szolidaritás közepette, a saját bajunkkal talán a jogosan elvárhatónál is kevesebbet törődtünk, mintha a jégverés, no meg a természeti csapás okozta kár csupán a bizosítók és állampolgárok belügye lett volna. Azt talán felesleges is mondani, kevés ilyen „belügyet” kellett elintézni a biztosító társaságoknak, ugyanis igen kevesen látták értelmét annak, hogy javaikat biztosítsák, ámbár az is lehet, egész egyszerűen nem futotta házakkal, s még kevésbé a mezőgazdasági terményekkel kapcsolatos ^ Nekem sikerült az új áránál lényegesen olcsóbb használt palát venni. kockázat áttestálására. (Mindez akkor fut át az agyamon, amikor az októberi — hirtelen jött, s talán nem is remélt — vénasszonyok nyarában Bereg felé haladva átérek a naményi Tisza-hídon, s egészen véletlenül az autórádió hangszórójából Charlie is a jégről énekel. Igaz, ezt a jeget a dal hőse dupla whiskyvel „hígítja”, hogy aztán az így nyert nedűvel enyhítse bánatát.) A nevének elhallgatását kérő beregdaró- ci nő is bánatos volt a nyáron, bár mint mondja, ő a szerencsétlenség szerencsései közé tartozik — ha ugyan ebben a helyzetben létezik ilyen kategória —, hiszen a fiatalasszony ekképpen fogalmaz: — Nekem volt biztosításom a házra, s fizetett is a biztosító. Igaz, nem túl nagy összeget, de hál’ istennek sikerült az új áránál lényegesen olcsóbban (10 forintért a majdnem 100 forint helyett darabját!) használt palát vennem. így aztán viszonylag hamar lekerült a fekete fólia a háztetőről. Apropó, fólia! A polgári védelem annak idején, amint az e szervezettől el is várható, rögtön a bajba jutott falvak, illetve az itt élő emberek segítségére sietett. A padlásokra be-beleső nap sugarai útjába, s főleg az újabb esők ellen masszív, sötét fóliák kerültek a házak tetejére, egyik napról a másikra valóságosan is fekete falvak^ Eddig semmiféle központi segítséget nem kaptunk a károk helyreállításához. ^ ká lettek a beregi községek. Mára már csak kevés ház tetején maradt meg afféle szomorú mementónak a sötét lepel (a helyiek azt mondják, csak az nem javította ki a tetőt, aki nem akarta), de az akkor megsegített falvak vezetőinek mostanság picit keserű a szájízük, ha a fólia felemlítődik. — Bizony a felhasznált fólia árát nekünk, vagyis az önkormányzatnak kell lenyelnünk, azaz kifizetnünk — hallom Tóth Miklós beregdaróci polgármestertől, aki még megtoldja mondandóját: — Igaz, a mi esetünkben „mindössze” 230-250 ezer forintról van szó, ám ha ehhez hozzávesszük, hogy eddig gyakorlatilag semmiféle központi segítséget nem kaptunk a károk helyreállításához, akkor talán érthető a bosszúságunk. Ha már a polgári védelem is szegény, valaki igazán átvállalhatta volna tőlünk legalább a felhasznált fólia árát! — Csak kósza híreket hallani a komolyan károsodott önkormányzati épületek (ugyanis csak ezekre lehetett a „vis maior” keretből, vissza nem térítendő hitelt kérni) felújítására benyújtott pályázatok sorsáról — tájékoztat a kétszáz kisebb-nagyobb kárt szenvedett ház kétes dicsőségével büszkélkedhető falu első embere, akitől megtudom: a daróci önkormányzat 18 millió forintra nyújtott be pályázatot a belügyi tárcához. Eddig válasz nem érkezett. Csakúgy mint arra, a több hivatalhoz, sőt magához a miniszterelnökhöz elküldött levélre, amelyben a jégverte beregi település kéri a katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítását. Később aztán — igaz immár Csarodán — az októberi nyárban tett falulátogatásom alkalmával Lukovics Bertalan polgár- mester közli, ők a kultúrházuk felújítására megkapták a vis maiort, bár az eredetileg kért 16 millió forintnak csak a felét, s még egy községről tud, amelyik elnyerte a kért pénz egy részét. — A megyében idén 2 milliárd forintra becsülték a belvíz és a jég-, valamint viharkárok okozta mezőgazdasági károkat — magyarázza Lukovics Bertalan —, de mint halljuk, az illetékes tárcától a térségbe utalt 300 millió forintot teljes egészében a belvíztől különösen sújtott területeken élők kapták. Nem a rétköziektől, felső-szabolcsiaktól irigyeljük persze a pénzt, hanem magunkat sajnáljuk, hogy egy fillért nem kaptunk belőle, s más keretből sem. Beregdarócon a falu egyik almatermesztője (vannak jó néhányan Darócon, no meg a többi faluban is) éppen ottjártunkkor adta le, vagy ahogyan ő mondja „szabadult meg” kertje idei gyümölcsétől, amelyek idén aligha érdemelték volna ki az egykori büszkén hangoztatott titulust: Szabolcs aranya. A csak léalma-minőségű, de egyébként pirospozsgás gyümölcsök után kerek 20 ezer(!) forintot kasszírozott. — Szép kis „lé”, ugye?! — mondja keserédes mosollyal szája szegletében. Egyetértőleg bólintok, különösen, mikor kiderül, hogy ehhez a te^ Komolyabb anyagi veszteség és haszon nélkül zártam az almaszezont. kintélyesnek éppen nem mondható summához pontosan harminc(!) ereje teljében lévő fa termése juttatta hozzá. — Csak azért nem vagyok bosszúsabb, mert az idén nem futotta annyiszor permetezésre, mint amennyit eredetileg beterveztem, így a munkámat nem számítva komolyabb anyagi veszteség nélkül, igaz haszon FRANZ KAFKA: Gyerekek az országúton Hallom a kert rácskerítése előtt elhaladó kocsikat, néha látom is őket az enyhén imbolygó lombréseken át. Hogy recsegett-ro- pogott küllőik-rúdjuk fája a forró nyárban. Munkások jöttek a mezőkről és nevettek, gyalázatosán. Ott ültem kis hintánkon, pihentem éppen szüleim kertjének fái között. A rácson túl nem ült el a nyugtalanság. Gyerekek futólépésben, egy pillanat alatt eliramodva; gabonaszállító kocsik, a kévék tetején férfiak és nők, és körben elsötétültek a virágágyak; estefelé egy urat láttam, lassan sétált, kezében bottal, és néhány leány, ahogy karonfogva szembejött vele, köszöntötte és kitért előle, ki az út menti fűbe. Aztán madarak röppentek fel, mint a szikrák, és követtem őket tekintetemmel, láttam, hogy emelkednek lélegzetvételnyi idő alatt a magasba, míg már nem is hittem, hogy ők szállnak feljebb, hanem hogy én zuhanok és erősebben megkapaszkodtam a kötelekben, és gyengeségemben hintázni kezdtem egy kicsit. Majd egyre erőteljesebben hajtottam a hintát, amikor már hidegebb levegő járt, és a repülő madarak helyett remegő csillagok jelentek meg. Gyertyafénynél tették elém a vacsorát. Gyakran mindkét karom ott volt az asztal falapján, és fáradtan majszoltam csak a vajas kenyeret. Az erőteljesen áttört függönyök hasasodtak a meleg szélben, s olykor odakintről, arramenőben, megfogta őket valaki, hogy jobban lásson engem és beszélhessen velem. Többnyire hamar kialudt a gyertyafény, és a sötét kanócfüstben még keringtek egy darabig az össze- sereglett szúnyogok. Ha valaki kérdezett tőlem valamit az ablakon túlról, úgy néztem vissza rá, mintha a hegyeket bámulnám, vagy a puszta levegőt, és az illető sem várt különösebb választ. Majd valaki átugrott az ablakmellvéden, és jelentette, hogy a többiek már a ház előtt vannak, így aztán sóhajtva felálltam. — Nohát, miért sóhajtasz úgy? Mi történt? Valami különös, jóvátehetetlen szerencsétlenség? Kiheverhetetlen? Csakugyan minden elveszett? Nem veszett el semmi. Szaladtam ki a házból. „Hála istennek, itt vagyok végre!” „Te már mindig csak későn jössz!” „Hogy hogy én?” „Épp te, épp te, maradj otthon, ha nem akarsz velünk jönni.” „Ne gyakorolj kegyeket!” „Micsoda? Kegyeket? Mit beszélsz te meg itt?” Fejjel fúrtuk magunkat az estébe. Nem volt nappalidő és éjidő. Mellénygombjaink hamarosan úgy dörzsölődtek egymáshoz, mint a megcsikorduló fogak, majd távolságot tartva futottunk, tűz a szánkban, mint a trópusi állatok. Mint régi háborúk- beli vértesek, dobogva, mégis magasan a légben, űztük egymást a rövid utcán, majd lábunknak ugyanezzel a lendületével az országúton tovább. Olykor valamelyikünk beugrott az út menti árokba, de alig tűnt el a sötét rézsű alatt, máris odafent állt, idegenként a dűlőúton, onnan nézett le ránk. „Gyertek le már!” „Gyertek ti föl előbb!” „Hogyne, hogy aztán lelökjetek, van eszünkben. Annyit még mi is tudunk.” „Olyan gyávák vagytok inkább, nem? Gyertek csak, gyertek!” „Még hogy ti löktök le minket? Azt már megnézzük!” És támadtunk, és mellbe taszítottak minket, és végigterültünk az út menti árok füvén, önként elzuhantunk. Minden egy-hő- fokú volt, nem éreztünk se meleget, se hideget a fűben, fáradtak voltunk csak. S ahogy az ember a jobb oldalára fordult, kezét a füle alá téve, olyan jó lett volna mindjárt elaludni. Bár mindenki szeretett volna még egyszer felszökkenni, előreszegezett állal, ehelyett azonban valami mélyebb árokba hullott. Aztán keresztben előrenyújtott karral, zsibbadozó lábbal, neki a levegőnek! És földet érni bizonyára egy még mélyebb árok fenekén. Azt akartuk, hogy ennek ne legyen soha vége. Hogy egyszer majd miképp nyújtózunk az utolsó gödörben a legigazibb álomra, hogyan nyújtózik majd különösképpen a térd, erre még aligha gondolt ott bármelyikünk is, és csak feküdtünk, megsiratni valóan, betegen, hanyatt. Hunyorítottunk, ha egyik-másik fiú, csípőhöz szorított kö- nyékkel, sötét cipőtalpakkal leugrott, rajtunk keresztül a rézsűről az útra.
