Kelet-Magyarország, 1997. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-11 / 238. szám
1997■ OKTÓBER 11., SZOMBAT 15 A jégverés után így néztek ki a csarodai házak Balázs Attila felvétele nélkül zártam az almaszezont. Mindent elmond az idei szüretről, hogy a jégverés után mindössze annyi alma maradt a fáimon, hogy néhány óra alatt egyedül le tudtam szedni — int az immár kopasz gyümölcsfák felé. Érthető, hogy a daróci atyafinak a nemrég felemelt ár sem volt elég vonzó ahhoz, hogy a legközelebbi léüzemig fuvaroztassa a nejlonzsákokba gyűjtött kevéske almát, így aztán könnyű szívvel adta el a gyümölcs mázsáját 1800 forintért annak, akinek „megéri” elvinni (s ezt az akciót a bukszája meg is engedi, és az akadozó átvételek miatti kényszerszünet idejére tárolókapacitása is van!) néhány kilométerre, ahol az alkalmi felvásárló néhány fillérrel húsz forint felett is kap majd a lének való portéka kilójáért. Ifj. Tári Károly a faluban a viszonylag nagyobb földterületen gazdálkodók közé tartozik. Nagyhalászban élő testvérével közösen több hektárt vetettek be a határban kukoricával, zabbal, napraforgóval és búzával. Az aratás utáni leltáruk nekik is meglehetősen szomorú képet mutat, a ’97- es esztendőt ők sem az agráraranyévek között emlegetik majd. — A kukorica még valahogy kiheverte a jégverést, de az összesen 35 hektáros búzatáblák közül mindössze 7-8 hektárt volt érdemes learatni — sommázza idei reményeik odaveszését a gazdálkodó felesége. Megtudom, hogy zabból származó, persze nem tiszta bevételt idén 600 ezer forintra kalkulálták, ezzel szemben mindössze szűk 90 ezer forint jött össze. Nem jártak jobban a napraforgóval sem, hiszen ahhoz képest, hogy az étolaj-alapanyag termesztéséhez 800 ezer forintos hiteltámogatást vettek igénybe, végül a bevételi oldalon alig 600 ezer forintot jegyezhettek. (Ezt is úgy sikerült produkálni, hogy a feleség gelénesi származású, s az ottani földdarabjukat elkerülte a természeti csapás.) Igaz, a jégverésen kívül a napraforgót idén mindenféle más betegség is megtámadta. — Némi öröm az ürömben — mondja a fiatalasszony —, hogy saját kombájnunk van, mert elgondolni sem merem, hogy miként zárjuk az évet, ha a költségeinkhez még a bérkombájnolás hektáronkénti 7 ezer forintját is hozzá kellett volna tenni. ▼ ♦ T Jég, dupla whiskyvel! — fojtja a bűvös italba bánatát Charlie. De mi lesz azok bújával, akiknek whiskyre nem futja, meg különben is: egy életre elegük lett a jégből?! Kovács Bertalan Meglehetősen magasan állt már a hold, fényében a postakocsi haladt arra, tűnt el. Gyenge szél kerekedett minden irányból, érezni lehetett az árokban is, és a közelben zúgni kezdett az erdő. És akkor már senki sem akart olyan nagyon egyedül lenni. „Hol vagytok?” „Gyertek már!” „Mindenki ide!” „Mit bujkálsz, ne szamárkodj már!” „Nem láttátok, már elment a posta!” „Ugyan? Már elment?” „Hát persze, amíg aludtál, elment.” „Még hogy én aludtam? Ilyet ne mesélj.” „Csak ne beszélj, látni rajtad.” „No de, kérlek!” „Gyerünk!” Futottunk, egymáshoz közelebb most már, némelyek kéz a kézben, fejünket nem emelhettük elég magasra, mert lefelé vezetett az út. Valaki indián csatakiáltást hallatott és a lábunkban olyan galoppozhatnék bujkált, mint még soha, mikor ugrottunk, csípőből emelt minket a szél is. Semmi fel nem tartóztathatott volna; úgy lendületbe jöttünk, hogy előzéskor is nyugodtan keresztbe fonhattuk volna a karunk, körülnézhettünk volna. A Vad-patak hídján megálltunk; akik előreszaladtak, visszafordultak. Odalent kövekhez-gyökerekhez loccsant a víz, úgy, mintha nem is lenne késő este már. Semmi oka nem volt, hogy fel ne szökkenjen valaki a híd korlátjára. Messze, bokrok mögül, vasúti szerelvény bukkant elő, a fülkék kivilágítva mind, az ablakokat bizonyára leereszthették. Egyikünk énekelni kezdett valami útszéli nótát, de mindnyájan énekelni akartunk. Sokkal gyorsabban énekeltünk, mint ahogy a vonat haladt, és a karunkat is lengettük, mert a hangunk nem volt elég, zűrzavar lett a sok hangból, jóleső zűrzavar. Ha a hangunk másokéval összevegyül, olyan ez, mintha horogra kerültünk volna. így énekeltünk, hátunkban az erdő, fülünkben a távoli utazók. A felnőttek ébren voltak még a faluban, az anyák vetették az ágyat éjszakára. Nagyon elment az idő. Megcsókoltam a mellettem álló fiút, a három legközeleb- binek csak úgy kezet nyújtottam, majd elindultam futva vissza az úton, senki sem kiáltott utánam. Az első keresztútnál, ahol már nem láthattak, bekanyarodtam, és dű- lőutakon visszarohantam újra az erdőbe. A város felé igyekeztem, dél felé; a város felé, amelyről így beszéltek a falunkban: — Ott élnek csak emberek! Képzeljétek, nem alusznak! — És miért nem? — Mert nem fáradnak el. — És miért nem? — Mert bolondok. — És a bolondok nem fáradnak el? — Hogy fáradhatnának el a bolondok! Tandori Dezső fordítása (A modem próza világhírű mesterének művei néhány évtizede még tabunak számítottak hazánk irodalompolitikai berkeiben. Franz Kafka (1883-1924) látásmódja, stílusa, novelláinak, regényeinek talányszerűsége sohasem kínáltak könnyű „befogadást” az olvasónak. Szemelvényünk a szerző korai alkotásai közé tartozik; közel kilencven éve, valamikor 1908 táján született. Megjelent 1973-ban, az Elbeszélések című kötetben.) MÚZSA Dubóczky Krisztina versei Álom-malom Megteremtette, megette, — föltámadt. Azóta várok, és hiszem • az ébredést. De a cseppfolyós évek lassan összeállnak álmaimban, s a vízszakok nem forognak tovább. Ha Spenótzölden bámultál rám. Lehajoltam óvatosan hozzád, majd lassan megcsókoltalak. Átváltoztál. Most már te hajolsz le hozzám. Én Kicsit fáznak a szavak a rámszorult csöndben; radartalanul kóválygok a szellemtelen téren. Talpamra ragad nedves fejed, ahogy egy elázott újságból kedvesen vigyorogsz rám. Irigyellek. Életed testtelen, s az álmok kinyitják kezem. Sorsunk felcserélhetetlen. Didergünk emlékeinkben. Megszentelve Egy éjjel elrepültem hozzád. Kéken lebegtél otthonodban. Beengedtél. Leültem melléd. Azóta sohasem alszom. Mindig látom a fényt. A halál nem átkozza el a mocskot. Tegnap Tegnap meghaltam. Nem temettél el. Ezért most kikelek koporsómból és a nyakadra ülök. Szeretnék még egyszer — utoljára — szemérmetlenül szeretkezni veled. Aztán megölnélek. Te pokolra jutnál, én a mennybe. Kedvesem, ma már ott akasztják a hóhérokat. (Nő költő, költőnő. ígéret. Huszonhárom éves. Kemecsén született. Ott járt iskolába, majd a nagykállói kétnyelvű gimnáziumba került. Jelenleg a debreceni tudományegyetemen tanul. Magyar-német szakos. Verseket ír. Szokatlanokat. Még keveset publikált. Kötete nincs. ígéret, mint mod- ottuk. Beteljesíthető.) Harasztosi Pál illusztrációja
