Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13 / 214. szám
Társadalom és kultúra 1997. szeptember 13. Innen nézvést Volt, aki azt mondta, a cím rossz zöngéjű, kedvezőtlen képzettársításokat ébreszthet az olvasóban. Mások azzal érveltek, igenis, a peremen élünk, s a tényt rögzítjük, amikor ezzel az elnevezéssel indítjuk útjára az Észak- Magyarország, a Hajdú-bihari Napló és a Kelet-Magyarország új, regionális, társadalmi-kulturális mellékletét. Nos, mi az utóbbiakkal tartottunk, de nem érjük be a tényrögzítéssel. Vállaljuk ezt a helyzetet, ezt a tudatot, és szembenézünk mindazzal, amit ez jelent. Ameddig így ellátunk, ami a horizontunkba fér, az lesz majd benne a Peremben. Mint itt a Glóbusz, amelyen éppen ott vagyunk, ahol - innen nézvést. Az Észak-Magyarország, a Hajdú-bihari Napló és a Kelet-Magyarország melléklete Egyik külképviseletünk kereskedelmi titkárának 1996-ban döntő szerepe lett abban, hogy egy számítógép-alkatrészeket gyártó amerikai óriáscég úgy válasszon: új közép- kelet-európai üzemét Magyarországon építi fel. A hatalmas beruházás előkészítésével a fiatal közgazdászt bízták meg, aki a lehetséges helyszínek között - mivel elszármazottként segíteni akart volna a városnak - Debrecent is megjelölte. A tulajdonosok végigjárták a kiszemelt településeket, de a szállítási nehézségek és a szakmérnöki gárda hiánya miatt elvetették ezt a javaslatot. A gyár már épül, 1997 februárjában megkezdi működését - az M1-es autópálya mellett, Tatabányán. ^3 túri Gábor ___________ A posztkommunista kelet-európai országokban 1990-ben végbement rendszerváltozás drámai módon érintette a térség gazdasági szerkezetét és teljesítőképességét. Magyarországon a kelet-európai piacok összeomlásával, a tulajdonváltással, a termelés hirtelen visszaesésével megnövekedtek a régi, elavult, gazdasági szerkezetből következő foglalkoztatási gondok, az északkeleti peremen válságövezetek jöttek lémé, és kiéleződtek az életszínvonal földrajzi különbségei. Jóllehet az ország a nemzetközi töke számára a legvonzóbb célpontnak bizonyult, az évek során beáramló nyolc- milliárd dollárnyi beruházás túlnyomó többsége Budapestre, illetve Eszaknyugat-Du- nántúlra irányult, létrehozva ezzel a Budapest—Bécs tengelyt. Vészes méreteket öltött az ország gazdasági kettészakadásának veszélye, ám míg az ún. szocializmus évei alatt az egyenlőtlenségek az infrastrukturális fejlettségben és a közszolgáltatásokban nyü- vánultak meg. a kilencvenes évek második felében a piacgazdaságban való részvétel képessége, a szakképzettség, az újító- és újat befogadó készség, valamint a polgári hagyományok megléte vagy azok hiánya lett a vízválasztó. Válságövezetek Ez a gyorsan kibontakozó folyamat nemcsak a leszakadás kilátásával szembe került északkelet-magyarországi régiót, hanem a politikusokat, az ország vezetőit is felkészületlenül érte. A korábbi központosított településfejlesztési politikát a kiegyenlítés és a hatékonyság ellentmondása jellemezte; a paternalista állam óriási összegeket áldozott a veszteséget termelő nehézipar (benne a borsodi nagyüzemek) fenntartására, a keletmagyarországi területen pedig a nagyüzemi mezőgazdasági termelés konjunktúrája és a tsz-ek nem mezőgazdasági tevékenysége teremtette meg a felzárkózás illúziókeltő lehetőséget, miközben fokozatosan csökkent az ország gazdasági teljesítőképessége. A változás évében, 1990-ben még nem lehetett előre tudni, hogy melyik régió mennyire alkalmas a modem piacgazdaság működtetésére, a nemzeti és a nemzetközi együttműködésre, de hamarosan világossá vált, hogy az átalakulás nyomán kibontakozó válság a legsúlyosabban az északkelet- és délnyugat-magyarországi peremvidéket, valamint az Alföld egyes területeit, benne a bihari térséget érinti. E vidék lakói azóta egyre kétségbeesettebben szembesülnek a tőkehiány, a növekvő munkanélküliség, a szegénység és a kömyezetpusztulás lehangoló jelenségeivel, a kilátástalanság nyomasztó érzésével. Nincs olyan ország, ahol ne volnának területi egyenlőtlenségek, és nincs két ország, ahol egyformán próbálnák meg orvosolni azokat. A magyar regionális politika fő célja az 1990-et megelőző években a ki- egyenlítés, az elmaradottság felszámolása, s nem a fejleszthető tevékenységek támogatása volt, amit központosított újraelosztással, automatikusan, elsősorban az iparra összpontosítva, a nemzeti össztermék 0,05 ezrelékének közvetlen felhasználásával, a megyei tanácsok meghatározó közreműködésével igyekezett megvalósítani. Ez a politika elenyésző hatással volt a fejlesztésekre, és mindössze a népesség 4 százalékát érintette. A fejlődés új irányát - öt év átmeneti időszakát követően - az 1996. márciusában életbe lépett területfejlesztési törvény jelölte ki. Ennek célja a szerkezetátalakítás, a piac negatív hatásainak mérséklése és az innováció ösztönzése, immár nem az elmaradott, hanem a problematikus térségekben. Finanszírozásának módja decentralizált, ösztönzésének formája mérlegelő, végrehajtásának meghatározó elemei az 1996-ban létrejött megyei területfejlesztési tanácsok, kedvezményezett ágazatai a feldolgozóipar, az üzleti szolgáltatások és az innováció. Ez a politika várhatóan a népesség 29 százalékát érinti, és a nemzeti össztermék 0,3-0,5 százalékára tarthat igényt. A területpolitikában egészen a legutóbbi időkig túlzott szerepet kaptak a jóléti jellegű, a háztartásokat segítő szolgáltatások (víz, gáz bevezetése, utak, járdák építése), és kevés szó esett a legfontosabbról: a települések versenyképessé tételéről, az ezt ösztönző szerkezeti és szervezeti fejlesztésekről. Ebben része volt annak, hogy a rendszerváltozást megelőzően sem volt és azóta sincs a magyar kormányoknak átfogó regionális elképzelésük. A váltógazdaság, a négyéves ciklikusság miatt a politika nem érdeklődik a hosszú távú társadalmi célok iránt, hiányzott és hiányzik az a nemzeti területfejlesztési stratégia, amely a konkrét lépéseket meghatározó alapelveket megfogalmazná. Ezért történhetett meg, hogy miközben a társulási szerződés 1993-as aláírását követően az Európai Unió PHARE- programja keretében, majd kormányzati kezdeményezésre milliárdok áramlottak a térségbe helyzetfeltáró és fejlesztési tervekre, az eszközök hozzárendelése nélkül ezek kevés hasznosítható eredményt hoztak, s a térségben élőknek inkább gyakran részérdekeket szolgáló, az összefonódások hálójába kerülő erőfeszítésnek látszottak. A borsodi válságkezelés például döntő mértékben a kohászatot célozta meg, miközben a kommunikáció fejlesztésére és a szerkezet- átalakításra a kelleténél jóval kevesebb figyelem jutott. Ugyancsak kérdéses, hogy kilőlek az érdekeit szolgálta Szabolcsban az a hatalmas beton szeméttelepítő, amelyről már felépítése pillanatában mindenki tudta, hogy elavult megoldás. Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék lakóit valószínűleg az országos átlagot meghaladó mértékben foglalkoztatja, hogy az új, nyugat-európai mércével is korszerűnek mondható területfejlesztési törvény milyen hatással lesz életük alakulására. A három megye helyzete természetesen nem azonos. Míg a válságrégiónak minősülő Borsod az elavult iparszerkezet átalakításával, a munkanélküliséggel és a mezőgazdasági termelés korszerűsítésével, Szabolcs pedig korábbi agrárprofiljának módosításával és a leányvállalatok leépülése nyomán keletkezett munkahelyteremtés gondjával küszködik, a gazdasági szélsőségektől viszonylag mentes Hajdút Debrecen dinamikus adottságainak hasznosítása, a kistérségekben rejlő lehetőségek kiaknázása és Bihar felzárkóztatása foglalkoztatja. Kelet-Európa a kilencvenes években a társadalom- és gazdaságépítés új téziseivel és frazeológiájával ismerkedik. A mai kánon szerint a fejlett gazdaság fő telepítő tényezője az emberi tudás. Egy település versenyképességét a természeti erőforrások, a földrajzi fekvés és a humán erőforrások befolyásolják, a siker záloga legfőképpen az iskolázott, az új iránt fogékony, alkalmazkodókész és igényes lakosság, no meg a vonzó településszerkezet. Ennek már régóta tudatában vannak Nyugat-Európában, ahol a gazdaság a hetvenes években új fejlődési szakaszba lépett, amelyet a helyi erőforrások felértékelődése, a kontinentális és világgazdasági Ä folyamatokba való bekapcsolódás, a terme- *lés dekoncentrációja és a döntéshozatal koncentrációja jellemzett. A regionalitás elve az Európai Közösség, majd az Európai Unió működésének meghatározó iránya lett. Decentralizáció A vidék önállósodása a rendszerváltozással Magyarországon is megkezdődött. Megváltoztak a a gazdasági élet szereplői, létrejöttek a helyi döntésekre épülő gazdaságok, amelyek azonban továbbra is erősen függenek az államtól és a külföldi vállalati központoktól. Hiába növelte meg az új önkormányzati törvény is a helyi testületek döntési jogkörét, azok pénzügyi függősége nem enyhült. Az ország eredményes regionális politikája és területfejlesztési stratégiája ezért csakis a földrajzi decentralizáció elvén nyugodhat Mivel ezek a döntések a kialakult gazdasági pozíciók módosítását és az erőforrások elosztásának új mechanizmusát feltételezik, a területi modernizáció nem mehet végbe az alapelvek alkotmányos biztosítékai nélkül. Ez a hatalmi erővonalak és politikai alku függvénye, amely választásonként módosulhat. Az elmaradott északkeleti térségek felzárkózásának igazi esélyét ezért hosszabb távon az ország európai integrációja és az abból következő regionális politika normatíváinak érvényesülése teremtheti meg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Magyarországon a legjobban a válságövezetek érdekeltek az Európai Unióhoz történő csatlakozásban. Gazdaságossági számítások szerint az Európai Unió. keleti bővítésével alapvetően módosulnak a közösség belső támogatási rendszerének arányai, Portugália például teljes egészében kikerül a hátrányos besorolásból, ami azal jár, hogy a felzárkóztatásra szánt összegek legnagyobb része a csatlakozó új országokat illeti majd meg. A támogatások odaítélése négy közös elv szerint történik. A koncentráció kívánalma alapján a legfontosabb területeken együtt kell felhasználni a különböző alapokból származó forrásokat. A programközpontú megközelítés középtávú regionális fejlesztési programok készítését írja elő a különálló projektek helyett. A partnerség értelmében az előkészítésben, a döntésben és a megvalósításban megoszlik a felelősség az EU Bizottsága, a nemzeti kormányok és a helyi szervek között. Végül a hozzájárulás elve azt jelenti, hogy az EU-támogatás csak kiegészítő lehet, a program finanszírozásából a nemzeti kormánynak is ki kell vennie a részét. Ha figyelembe vesszük az EU által meghatározott hat célkitűzést - amelyek között van az elmaradt régiók fejlődése és szerkezeti alkalmazkodása, a hanyatló iparú térségek átalakítása, a munkanélküliség leküzdése, a munkaeröpiaci alkalmazkodás elősegítése, a vidéki körzetek fejlesztése és az alacsony népsűrűségű területek támogatása - láthatjuk, hogy azok közvetlenül alkalmazhatók Magyarország északkeleti peremére, és csatlakozásunk esetén megfelelő garanciát nyújtanak arra, hogy e megyék felzárkózása nemcsak vágy, hanem a távolabbi jövőben megcélozható realitás lehet. Sokakat foglalkoztató nagy kérdés azonban, hogy mivel határvidékről van szó, mi történik akkor, ha majdan itt húzódnak Európa keleti határai. Szlovákia, Ukrajna és Románia határos részei ugyancsak fejletlen zónának tekinthetők, és szegények kapcsolata ritkán gyümölcsöző. Kétségtelen, hogy e téren az ország keleti és nyugati vidékeinek kilátásai eltérőek, ám az együttműködésben jelentős szerepet játszhatnak a határsávban élő, kulturális hátterükben az anyaország szintjéhez kapcsolódó magyar közösségek. A Kárpátok-Eurorégió hatékony ténykedését ugyan politikai korlátok és anyagi nehézségek hátráltatják, de az Európai Unió határokon túlnyúló, a megyéknél nagyobb területi egységek gazdasági kooperációját szorgalmazó programjai ösztönözhetik a kapcsolatok erősítését Ahhoz azonban, hogy Magyarország elmaradott körzeteinek fejlődését megalapozó két területfejlesztési modell, a kiegyenlítő és az önerőre támaszkodó közül a jelenlegi neoliberális gazdaságpolitikával is harmonizáló utóbbi változat jusson érvényre, a legtöbbet az érintett területek polgárai, válalkozói, önkormányzatai és civil szervezetei tehetnek. Borsod és Szabolcs PHARE-segítséggel már 1996-ban elkészítette fejlesztési programját, ez Hajdúban az év végére várható. A törvény értelmében mindenütt megalakultak a megyei területfejlesztési tanácsok, amelyek egyelőre ugyan a kormányzati juttatások elosztásának olykor viharos döntései révén hallatják hangjukat, de létrejöttükkel megteremtődtek a szakmai koncentráció és a célra irányuló, új típusú gondolkodás szervezeti feltételei. A területfejlesztési törvény azonban a „fenntartható fejlődés” -nek - azaz a környezetvédelmi szempontokat is érvényesítő, a minőségi életfeltételek irányába ható tervezésnek - csak a kereteit jelölte ki. A jövőben sok múlik a helyi gazdasági élet, a közigazgatás és a tudományos műhelyek szereplőinek korszerű szemléletű, leleményes és hatékony együttműködésén. Abban, hogy az elmaradott régiók képesek-e elmozdulni a felzárkózás irányába, vagy folytatódik leszakadásuk, elsösoiban a helyi humán erőforrások mozgósításának képessége és a vállalkozói szemlélet érvényesülése, s nem az öröklött gazdasági körülmények játsszák majd a döntő szerepet A felzárkózás esélyei Valahol Magyarországon Fotó: Nagy Gábor
