Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13 / 214. szám
14 íSapKeiet • A AM hétvégi melléklete TÁRHAT Érembiennálé Sebestyén Sándor munkái A magyar érememművészet seregszemléje, az Országos Érembiennálé (amelyet most XI. alkalommal rendeznek a Soproni Lábasházban) egyidős a Nyíregyháza-Sóstói Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotóteleppel. Az 1977 óta kétévenként megrendezett tárlaton az idén 79 kiállító 301 alkotása szerepel. Harminckét művész a kiállítók közül egyszer-két- szer volt tagja a Sóstói művésztelep- nek, többségük díjat is nyert Nyíregyházán. A tárlaton tíz díjat adtak ki. A Fe- renczy Béni díjat a kiállítás fődíját Bu- dahelyi Tibor kapta. Rajta kívül még Fritz Mihály, Meszes Tóth Gyula, Szabó Iván, Tornay Endre András és Várnagy Ildikó kapott díjat a Sóstón valaha jártak közül, Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrászművész mellett, aki a rendező bizottság díját nyerte el. A kiállításon Nagy Lajos Imre szobrászművész vesz részt két éremmel még megyénk művészei közül. A Nyíregyháza-Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelep nagyszerű munkáját a fenti tények is bizonyítják. Nagy Lajos Imre munkája Lekvárfőzés idején Mátészalka (KM) — A csengeri Szent Ist- ván-napi megyei ünnepségre siető notabi- litásokat, a Szatmárba érkező turistákat, sőt a benzinszagú, üzletelő sebeseket is a személyautó megnyitott ablakain át, a rek- kenő melegben már Győrtelek táján napjainkban is megcsapja az érő szilva illata. Aki valaha is magába szívta, soha nem feledi! Magam jó harminc évvel ezelőtt éreztem, egy fárasztó néprajzi gyűjtőút során, a Szamos közepén, a hidason, Panyola alatt, miközben a faluból a locsogó vízre a páhogó szél zsoltárokat éneklők hangját hozta. „Te benned bíztunk...” a faluban virrasztó volt és mindenütt főzték a lekvárt! A szatmári szilva (lat. Prunus domestica) ma is fogalom, vetekszik a boszniaival, még ha ideig-óráig az alma, újabban a meggy feledteti is velünk. Fajtái közt számon tartják a kék, vagy ismertebben Macs- katökűt, ez csak pálinkának való, ehhez hasonló a Boldogasszonyszilva is. Míg a Lotyó vagy másképpen Fosószilva bőven adja a pálinkát is, de minden avatott szil- vórium ismerője tudja, hogy az igazi a penyigei, jobban mondva a nemtudom szilva. Fájának törzse világosszürke, lombozata ritkásabb rokonaiénál. Á termő gallyak vége vereses árnyalatú. Gyümölcse tojásdad, kétszer akkora, mint a többi fajtáé, színe is hamvasabb. Lekvárnak és aszalásra is kitűnő. Sajnos az utóbbi időben sokat kivágtak, hol ezért, hol azért. Újabban cseprentéről megint szaporítják. A legszebb gyümölcsösök az árterekben, holtmedrek partjain, halványok mellett, csirittyás helyeken vannak. A lankák a Szamos teljes hosszában, a meghúzott trianoni határoktól függetlenül mindenütt keskeny parcellákra oszlanak. A keskenyebb végeik a folyó partjáig érnek, ahol sűrű bozótos, mint élő kerítés védi a víz felől. Általában három sor gyümölcsfa áll a parcellákon, melyből kettő szilva, egy sor alma, néhány dió és körtefa társaságában. Szamosszegen a szilvafákat a folyó tekerü- leteibe ültették, mivel ott szántani nem tudtak. A fagyökér megfogta a partot is, s így nem szakadt bele a folyóba. Az itteni szilva nagyobb szemű és jobb ízű, mivel a levegő párásabb. a faültetés cseprentérül történt. Az öreg fák gyökereiről sarjadt hajtásokat nevezik így. Az ültetést a nagyapák végezték unokáik segítségével. Az ültetőgödörbe helyezett töves cseprentét az unoka fogta, miközben a nagyapa meggázolta a gödörbe visszarakott földet. ^ A szedésben a család minden tagja részt vesz, de igen elterjedt az egymásnak nyújtott segítség is. A termőre fordult szilvásokat gondozni kell. Ősszel a fák legtövét felássák, az alját kaszálják évente kétszer. Tavasszal a fák sűrvéből ritkítanak, a száraz ágakat lefűrészelik, letakarítják, lehernyózzák. Ha keveset teremnek a fák, az öregek szerint köveket kell az ágaikra kötni. A második kaszálást szilvaérés előttre teszik, hogy a fák alja tiszta legyen. A szilvaverésben, szedésben a család minden tagja részt vesz, de igen elterjedt az egymásnak nyújtott segítség is. Ezt mondják kalákának. A szedés reggelén szekérre rakják a szilva verő rudakat, kosakarat, kádakat, teknőket, manapság a paloló deszkát, a ponyvákat is és kimennek a lankára a szilvásba. Először feltakarítják a fák alját, a hullót cefréskádakba szedik, majd könnyű, erős rudakkal a fákról a szilvát mostanság már ponyvákra, kiterített nejlonra verik, ahonnan kosarakba rakják, majd a ferdére állított szőrös, gyalulatlan palolódeszkán végigeresztik, miközben a súlyosabb, ép szemek a deszka aljához helyezett kosárba gurulnak, a hibás szemek pedig a deszkán a levelekkel együtt visszamaradnak. A deszkán maradt kivicsadt szemeket az aprókkal együtt a cefréskádba teszik, míg a kosarakban lévőkből a legszebb, legérettebb szemeket kiszedik, ebből lesz az aszalt szilva. A lekvárfőzés a katlan elkészítésével kezdődik, nagysága az üstétől függ. Öblösebb üstnek kell katlant építeni. A katlant vályogból sártapasztással kör alakúra és méter magasra készítik úgy, hogy az üst pontosan belepászoljon. Csak rézüstben fő ízletes lekvár, melynek az alját, mielőtt ráhelyeznék a katlanra, be kell tapasztani sárral. A sárkészítés szakértelmet igényel. Egy kosár agyagos földet meglocsolnak vízzel, amikor megpuhul, tesznek bele pelyvát, egy marék sót, két marék fahamut, búzakorpát, majd az egészet kézzel kidolgozzák, mint a kenyértésztát a teknőben. A felfordított üstöt először bekenik tojásfehérjével és azután simítják rá az ujjnyi vastag sarat. Ez védi meg a fővő lekvárt az oda- kozmálástól. Az üst belüljét is megkenik szalonnabőrrel, így a belehelyezett vitorla, a lekvár kavarása közben könnyebben forog. A vitorlának van négy levélkéje, állványa, rúdja, melynek segítségével forgatják az üstben a szerkezetet. Ha még a szedés napján hozzákezdenek a főzéshez, a teknőben lévő szilvát kétszer hideg vízben jól átmossák, majd cserépszűrőtálba szedik, ahol a víz lecsorog róla. Majd megkezdik a ciberézést. A megmosott szilvából annyit tesznek az üstbe, amennyi belefér, állandó kavarás közben felfőzik, majd bádogcsuporral a cibererostára szedik, amelyet teknőre fektetnek. Fakanállal a meleg ciberét a rostán áttörik a teknőbe, míg a visszamaradó magot vedér- be szedik a disznóknak. Négy üst áttört ciANTON PAVXOVICS CSEHOV: Vány a esete a görög nyelvvel Ványa Otyepeljov, mielőtt elindult a görög nyelvvizsgára, áhítatosan végigcsókolta a falon függő szentképeket. Gyomra ka- vargott, szíve körül jeges dermedtséget érzett; s ez a szív hol vadul kalimpált, hol pedig összeszorult a bizonytalanság rettenetes érzésétől. Mi lesz ma vele? Hármast kap vagy kettest? Hatszor is odament a mamájához, hogy megáldassa magát, és közvetlenül indulás előtt nénikéjét is megkérte, imádkozzék érte. A gimnáziumba menet két kopejkát adott a koldusnak, merő számításból, azt remélve, hogy ezzel a két kopejkával megválthatja tudatlanságát, és Isten majd elintézi, hogy ne számneveket, ne azt a sok tesszarakontát meg ok- tokajdekát kérdezzék tőle. Későn, négy óra után tért vissza az iskolából. Szobájába ment, és csendesen lefeküdt. Beesett arca halvány volt. Kivörösödött szeme körül karikák sötétlettek. — No, mi van? Hogy ment? Hányast kaptál? — kérdezte a mamája, odalépve ágyához. Ványa pislogott, ajka legörbült és sírva fakadt. Mama elsápadt, eltátotta a száját, összecsapta a kezét. A nadrág, amelyet éppen foltozott, kiesett a kezéből. — Miért sírsz? Talán bizony nem mentél át? — kérdezte. — Meg... Megbuktam... Kettest kaptam... — Tudtam! Előre megéreztem! - szólt a mama. — Ó, uramisten. Hát hogy bukhattál meg? Miért? Melyik tárgyból? — Görögből... Mamácskám, én... Azt kérdezték, hogy van a „fero” jövő ideje, és én, „ojszomáj” helyett azt mondtam: „Opszomáj”. Aztán ... aztán... nem szabad periszpomenát írni, ha az utolsó szótag hosszú, és én... én... összezavarodtam, és elfelejtettem, hogy az az alfa itt hosszú, hát periszpomenát raktam fölébe. Aztán Ar- takszerkszov tanár úr azt mondta, soroljam fel az enklitikus partikulákat. Én felsoroltam mind, de véletlenül a névmást is belevettem... Eltévesztettem... Hát kettest adott... Szerencsétlen ember vagyok én. Egész éjjel tanultam... Egész héten át mindennap négykor keltem fel... — Nem, nem te vagy a szerencsétlen; én vagyok szerencsétlen, te komisz kölyök! Én vagyok a szerencsétlen! Nézz ide, csupa csont és bőr vagyok, te Heródes, te hóhér, t^ istencsapása! Rád költőm a pénzemet, té utolsó; hétrét görnyedek, kínlódom, szenvedek érted, és mi a köszönet? Az, hogy nem tanulsz! — Én... én tanulok. Egész éjjel... Hiszen ti is láttátok... — Kértem az Istent, küldje rám a halált, de nem küldi bűnös fejemre... Te vagy az én hóhérom! Más anyának is vannak gyerekéi, de milyen gyerekek azok! Nekem nincs több csak ez az egy, de semmi örömöm belőle, semmire sem viszi. Elverjelek? Elvernélek, de honnan vegyek hozzá erőt? Honnan vegyem az erőt, Szűzanyám? Mama eltakarta arcát blúza szegélyével, és felzokogott. Ványa bánatában összekuporodott, homlokát a falhoz szorította. Bejött a néni. — No tessék... Én megéreztem! ... — szólalt meg; mindjárt kitalálta, miről van szó. Elsápadt és összecsapta a kezét. — Egész reggel nyomta valami a szívemet... No, gondoltam, baj ér... hát úgy is lett. — Haramia, hóhér! — sápítozott a mama. — Mit szidod? — esett neki a néni, és idegesen leráncigálta fejéről kávébarna kendőjét. — Azt hiszed, ő a hibás? Te vagy a hibás, te! Minek adtad gimnáziumba? Talán nemesasszony vagy? Úri sorsra fáj a fogad? Lárifári! ... No, persze: minden bizonnyal meg is kapjátok a nemességet! Ment volna kereskedőnek, ahogy én mondtam, lett volna irodista, mint az én Kuz- jám!... Kuzja már ötszázat keres egy évben. Az ám, ötszázat... és ez nem tréfadolog! Magadat is gyötrőd meg a gyereket is avval a nagy tudományossággal, hogy a csuda vinné el! Nézd, milyen sovány, köhög is,-tizenhárom éves, és alig látszik tíznek. — Nem, Nasztyenyka, nem, édesem! Keveset vertem ezt az én kínzómat. Meg kell verni, ennyi az egész! Juj, te jezsuita, te pogány, életem megrontója — szólt a mama, és ütésre lendült a karja. — az kellene, hogy jól elverjelek, csak nincs hozzá erőm! Mindenki mondta nekem, mikor még kicsike volt: „Verd meg, csak verd meg! ” De nem fogadtam szót, én bűnös. Most aztán kínlódhatott! velem. De ^ A legszebb gyümölcsösök az árterekben, holtmedrek partjain vannak. M ^ Az üstöt leveszik a katlanról, zöld labodára teszik, melegen szilkékbe rakják. %% béréből főznek egy üst öreg lekvárt. Az öregedő lekvár kavarása nehéz munka, ilyenkor már férfi veszi át a kavarórudat. Amikor a lekvár kifőtt, az üstöt leveszik a katlanról, zöld labodára teszik, me-
