Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-19 / 193. szám
Napkelet • A KM ünnepi melléklete 1997. AUGUSZTUS 19., KEDD Cséplés a kombájnvilág előtt Farkas József Manapság ha az autósember csak visítva tud a szatmári utakon egy-egy cammogó kombájnt megelőzni, már halvány fogalma sincs arról, hogy emberöltőnyi idő előtt, a cséplőgépes világban milyen módozatai voltak a learatott búza, gabona ki- cséplésének. A gabonamagoknak a kalászból történő kiverése, a paraszti munka ugyanolyan nehéz feladata volt, mint maga az aratás. A legegyszerűbb dörzsölő és verő eljárások mellett az emberi erővel történő cséplés, az állati erőt igénylő nyomtatás, a kézi és lóhajtású cséplőgépek, a vontatott és magánjáró gőz és motoros cséplők, más és más munkamódozatokat kívántak meg. A legegyszerűbb az volt, amikor a tarlókon csokorba szedett búzafejeket a gyűjtögetők a földek végén, a mezsgyefák árnyékában kötényükbe kézzel kimorzsolták. Ha több csomó gyűlt össze — talán az összerakott keresztekből is került bele néhány marokkal — hazasiettek a zsákmánnyal és otthon a tornác letapasztott fődjén lábbal kitaposták. Méginkább szaporább volt, ha egy-egy hazahozott kévét az asszonyok bottal, vagy mosósúlyokkal vertek ki. Az így nyert szemet cserélték el aztán kősóért, tejescsuporért, lek- városszilkéért a szatmári falvakat felkereső vándorárusokkal. Az Európa-szerte ismert és századokon át használt cséphadaró, mint a kézi cséplés eszköze Szatmárban is általános volt. A csép szavunk valószínűen délszláv eredetű, bár a XII. században Csépes személynév alakban ismert Mátészalkán és környékén, de megyeszerte napjainkban is jóhangzású elterjedt családnév. Ezen nem veszélytelen munkaeszköznek van nyele, ez a csép rúd- ja melynél kézbe fogják, nyaklója ez a rúd végére erősített bőrtok, mely a nyél végén körbe foroghat, ezt a hadaróval egy karika köti össze. Á hadaró a nyaklóra erősített bot, mely a nyakló segítségével a nyél körül forog használat közben és sújtva üt. A kézi cséplés Szatmár-szerte a parasztudvar épületékességében a hat-nyolc fiókos csűrökben zajlott, olykor karácsonyig is! A csűr piacát egész évben taposták, ide állt be a szekér is, ezért talaját a csépléshez elő kellett készíteni. Az asszonyok marhatrágyával kevert híg sarat készítettek és egy vesszőseprű segítségével az egyenletesre döngölt szérűt elkenték, elsimították. Erre a sima, tiszta talajra ágyaztak az oda ál- longatott kévéknek. Majd elkezdődött a cséplés, melyet leginkább hárman végeztek ritmikusan, sőt kőtára verték az életet. így a szem a földön maradt, a törek és a szalma felülre került, melyet görbefogú, szérűgereblyével és favillával a szérűn kívülre húzták. A szemnyerés szarvasmarhával, vagy lóval végző folyamatát nyomtatásnak mondjuk. A szó a finnugor nyom szótőre mutat, bár a Biblia legrégibb szövegeiben is előfordul és a Károlyi Gáspár Bibliában (Mózes V. 25:4) „Ne kösd be az ökörnek száját, mikor nyomtat!” arra utal, hogy a magyarságnál is kiemelkedő szerepe volta nyomtatásban a szarvasmarhának. A cséplés gépesítése a szatmári parasztság életében is korszakalkotó változást hozott, annál is inkább, mert hosszú időn át egyetlen gép volt gazdálkodásában, melyet ismert. Az első lóhajtású cséplőgépet még összetörik a cséplőmunkások, attól tartva hogy elveszi kenyerüket. A kézzel hajtott cséplőgépek — embernyúzónak mondták — az úgynegépekkel egyszerre jelennek meg. A tüzesgépek a nagybirtokon, a járgányosok a kisgazdaságokban. A háború után (1914-18) jelennek meg Szatmárban a magánjáró gőzgépek és azok a traktorok, melyek a csépléshez és a cséplőszekrény vontatásához az erőt szolgáltatják. A szatmári porták csűrjeiben bevontatták a cséplőgépet és a csűrfiókokban felhalmozott kévéket innen adogatták fel a gép dobjára, majd a beetetett élet tö- rekjét és szalmáját a hátsó csűrkapun ki- hordták, a szemet pedig zsákokban tárolták, vagy a hombárokba öntözték. Ez a cséplési forma — minden tiltás ellenére — ugyanis sok volt a csűrökben keletkezett tűz, egészen a téesz-világ kezdetéig általános volt Szatmár-szerte is. A fenti cséplési módot alkalmazták a Mátészalka környéki gazdák is, azzal a különbséggel, hogy itt leginkább félereszek voltak a csűrök helyett és így a cséplőgépet ezen építmények mellé tudták állítani... Amikor anyai nagyapám udvarában Mátészalkán (Gróf Vay utca 57. sz., ma Móricz Zsigmond utca) a második háború előtt 1940-ben be- húzatták a féleresz elé a cséplőgépet Smidu Sándor bandagazda első dolga volt, hogy megtapogassa a kévéket, meg is emelte a kezeü- gyében lévőket. A kazalrakók a kert felé vették az irányt, hogy a szalma helyét megszemléljék — valójában a búzával érő körtefát keresték. A pelyvahordók a törek helyét hagyták jóvá, miközben összekapkodtak néhány tojást a pelyvásban. A zsákosok a kamara felé óda- logtak egy kis könnyen jött avas szalonna reményében. Nyüzsgött a sok ember az udvaron, 18-20 fő, de ahogy beindult a masina, egy szempillantás alatt mindenki a helyén termett. Néhány perc múlva már nagyapám csillogó szemmel csorgatta egyik markából a másikba a gépből a zsákokba hulló szemeket, miközben néhányat fogai között is megropogtatott. Amikor a gép az utolsó kévét is elverte, a szíjat lehajították és megkezdődött a sze- delőzködés, majd a szomszéd portára való húzatás. Előtte mindenki megkapta a pálinkaporcióját, amit a jó termésre, meg a gazda egészségére felhörpintettek. Adná a Teremtő, hogy ebben a vizes esztendőben is hörpinthetnénk legalább egy közepes termésre, de méginkább a mai kombájnvilág nehezen mutatkozó jobb búzaértékesítési kilátásaira. Komorói hagyományteremtők A komorói asszonykórus körében a legifjabb utánpótlás (középen) Martyn Péter felvétele A tákosi asszony annak idején, a Repülj páva! mozgalom fénykorában egy ország- nyi néppel ismertette meg — ha netán még nem ismerte volna — a Látod, édesanyám kezdetű szépséges népdalt. Azóta nemcsak a szivárványszín farktollú pávamadár röptének íve lankadt alább, de mintha a spontánul verbuválódó dalosközösségek száma is csökkent volna kies kis hazánkban. Ezért is tettünk örömmel eleget a szíves invitálásnak, nevezetesen Czakóné Béres Éva többször és nyomatékosan megismételt hívásának: ellátogattunk Komoróra, hogy megtudjuk, miként tevékenykedik napjainkban egy falusi énekegyüttes. — 1981-ben alakultunk — kezdi a múltidézést Jászai Bélátié, Irénke. Csigatészta- csinálás közben pattant ki az ötlet: kellene egy jóhangú, színpadképes csapat. Az alapítók közül ma is többen aktív tagjai a közösségünknek: Kiss Istvánná, Király Bélá- né, Mikla Istvánná, Kozák Bertalanná, Pa- lágyi Istvánná. Kezdetben a szakmai segítséget Komolai Sándorné ének szakos tanárnő adta; ő tanította be a dalokat. Aki pedig felfedezett bennünket, nem volt más, mint Danes Lajos tanár úr. Első műsorunk az Ajaki nótázás címet kapta. Ez talán azért tűnhet picit különösnek, merthogy: miért ajaki, miért nem komorói a „hangos névjegy”. — Egyszerű a magyarázat — kapcsolódik a beszélgetésbe Ficsóri Pálné. — Jóllehet Komorót már az 1200-as évben „jegyzik” mint települést, errefelé históriai emlékek nemigen akadnak, nincs néphagyomány, ennélfogva népdaíkincsünk sincs. (A tanteremben, ahol a próbákat szokták tartani, az egybegyűlt asszonyok fellépő viselete arról árulkodik: ez nem a matyó vidék, de még csak nem is az ajaki ruhaékességek világa. Tetszetős, csinos a „komorói öltözék”, de hogy ősi lenne, azt senki se merné állítani. Az 1470 lakosú Komorón még a családnevek sem mutatnak valamiféle dinasztikus permanenciát. Nagy volt e tájon a mozgás: ki- és beköltözők, divatszóval élve — erős migráció évszázadokon át. — Mai napig abból élünk a színpadon, amivel Danes Lajos elindított bennünket — teszi hozzá az elhangzottakhoz Balogh Jánosné óvodapedagógus. — Ő állította össze a Hét népdalcsokor című kiadványt, a repertoárunkba ebből merítünk. Szakmailag nemigen lehet belekötni! Zömében alföldi és nyírségi népdalokkal lépünk fel. — Nemrég országos továbbképzésen vettem részt — jegyzi meg Jászainé, aki a művészeti vezetői tisztet tölti be a kórusnál. — Tagjaink között többen ének-zenei képzettséggel rendelkeznek (óvodapedagógusok, tanítónők), a kottát valamennyien ismerjük, rendben van a szintetizátoros kíséret dolga, úgyhogy: muzikálisan helyén van minden. Az eredményeink sem lebecsülendők. A negyedik országos aranyminősítésünket nemrég szereztük meg; eddig másféle „osztályzatunk” még nem volt! 1995-ben felvették a kórusunkat a Vass Lajos Népzenei Szövetségbe. 1996-ban országos verseny döntőjében szerepeltünk; a második helyen végzett öt csapat közé kerültünk. Tarpán, ahol minden évben indulunk a megyei versenyen, az idén különdí- jat kaptunk. Másodszor is sikerünk volt a Bogácson (Heves megye) megrendezett Nemzetközi Dalos Találkozón. Elkísért bennünket Boros István polgármester úr is, aki maximálisan támogatja a munkánkat. Neki köszönhetjük — sok más segítségen kívül — az új „egyenruhánkat”. (A fellépésekről már esett ugyan szó, de néhány alkalmi szereplés említése még idekívánkozik. A református templomban tavaly karácsonykor bensőséges hangulatú, szép koncertet adtak a komorói asszonyok. Most pedig új templomuk szeptember 7-én esedékes szentelési ünnepségére készülnek. Egyházi énekeket, gregorián dallamokat tanulnak. Kórusként ők fognak előénekelni a gyülekezetnek. A püspök üdvözlése és a Teremtő lélek című opuszokat gyakorolják a kora esti próbákon.) — Körülbelül harmincán alkotjuk a kórust — mondja mintegy összegzésként a vezető. — Tizenöten a felnőtt karban énekelünk, az ifjúsági népdalkörünkben tizenhármán képviselik az utánpótlást. Balogh Anikó pl. már a saját nevelésünk. — Hogy kik vagyunk foglalkozásunk szerint? Van köztünk jó pár tanító, tanár, óvodapedagógus, dajka, többen a MÁV dolgozói (nyugdíjasai), de postai alkalmazott, téesz-dolgozó szintén akad. Persze, ennek különösebb jelentősége nincs, mert amikor dalra zendítünk, csak egy számít: a közös éneklés öröme. Azt hiszem, ha ebből valamennyit át tudunk sugározni a közönségünkre, már nem fáradoztunk hiába.
