Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-19 / 193. szám
KOPPANYT István vezére, Ve(n)cellin ölte meg. Holttestét a győztes felnégyeltette. István Koppány népét szolgaságra vetette, s arra kötelezte, nogy a pannonhalmi apátság számára tizedet fizessen Reprodukciók a Királyok könyvéből ontosan a világ közepén álltam. Nemrég hagytuk el a tiltott várost, ahol a régi kínai császárok intézték annak idején a birodalom ügyes bajos dolgait. Onnan jöttünk ide, az ég templomába, mely épületegyüttes amúgy sem mindennapi látványában még meglepőbb volt, hogy itt határozta meg nem tudom hányadik Ming a világ közepét. Szelíd emelkedő tetején takaros kört raktak ki szépen faragott sziklakövekből annak idején. Maga a nevezetes hely kísértetiesen emlékeztetett egy nagyobb malomkőre. Miként azelőtt milliónyi turista, magam is odaálltam, később pedig a társaság valamennyi tagja. Természetesen fény- képezkedtünk. Én is meg vagyok örökítve. A képen a színlelt könnyedség mögött jól látszik valami megilletődöttség. Igen, nagyon a hely hatása alatt voltam. Ott és akkor arra gondoltam, hogy nálunk csak János vitéz vette a bátorságot magának, átugorva a hegyet, völgyet, folyót és óceánt, hogy globális térben elhelyezze magát, és lelógassa a lábát a világ végén. Álltam, mindenki engem nézett. Tele volt turistával a kör alakú kőkorláttal szegett terecske, és mindenki a világ közepét nézte, benne pedig engem. Utána sorra került valamennyi ottlévő, és mindannyiunk tekintetében iáttam, érzik a pillanat varázsát. Tényleg csak pillanatig tartott az egész, ám most visszagondolva látom, mennyi minden futott át az agyamon akkor. Számos emberével fonódott össze a tekintetem, mégis magányosnak éreztem magam. Magányosnak mindaddig, amíg le nem léptem a malomkőről és ismét elvegyültem, feloldódtam a többiek társaságában. Hatalmas eső kerekedett. Egy pagoda óvó tetőszárnyai alatt nekitámaszkodtam az ott időző kősárkánynak, tekintetem végigfuttattam a barátságtalan felhőkkel fedett horizonton. Megpróbáltam végigmondani magamban az utolsó magyar király, Ferenc József teljes titulusát. Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyarország apostoli királya... aztán van még Ráma, Ladoméria... Megakadtam, de nem is folytattam. Reménytelen dolog, el kell majd ismét olvasni. Hanem ez az isten kegyelméből, ez itt valahogy más jelentőséget nyert. A kínai császári dinasztiák alattvalóinak nem kellett az égre tekinteni, ha koronás főik eredetére gondoltak. A tiltott város tízméteres vörös falai mögött lakott az isten. A császár. Ahogy Sanyi, az egykori magyarországi katonai attasé, mostani tolmácsunk elmesélte, legalább ötezer éves az uralkodásnak ez a módja. A hatalmas birodalom szuperelit rétege ezen idő alatt szinte ki se mozdult itteni magányából, mondta az általunk magyarított nevű, kortalan arcú vezetőnk. Végül is az istenek csak koptatnák rejtélyes mivoltukat, ha minduntalan feltűnnének a földi halandók között. Még ugyanazon a délutánon alkalmam nyílt letekinteni a Nagy Fal mellvédjéről is. A hegyek között völgyek között kanyargó monumentális építmény tövéből már Európába vezet az út. Idáig jött Marco Póló a selyem úton, ha igaz... Állítólag nem jutott tovább Belső-Mongóliánál. Vagy az ujgur autonóm tartománynál, melynek lakói, ugyancsak állítólag, az ősiségben rokonaink volnának. Ellenük is épült a gigantikus védvonal, és talán ennek a ténynek is köszönhető, hogy csúcsos süvegű, kiálló járomcsontú, ritkás szakállú eleink nyugatnak fordították alacsony termetű, szilaj pusztai lovaik kantárszárát. Láttam Kínában ilyen arcberendezéseket, viselői hasonlítottak a mi kunjainkhoz. Azokhoz az emberekhez, akik otthon leginkább megőrizték ősi embertani vonásainkat. Akiket az Árpád-házi királyok még az állam- alapítás és a kereszténység felvétele után is népünk kebelére emeltek, lettek légyen bár akkor már csak pusztai lovas néptöredékek. Mennyire más kultúra, más tér- és időélmény. Megemésztetlenül kavarogtak bennem a látottak, hallottak, tapasztaltak. Hosszú a repülőút Pekingből a birodalmon, Mongólián, Szibérián, az Uralon és a nagy orosz fél Európán át hazáig. Nekem egy nap, őseinknek több ezer esztendő. Zúgnak a motorok, alul mint a csiga, mászik a táj. Elakadnak a beszélgetések, szétrajzanak a gondolatok. Történelmünk kora hajnala jár az eszekben. Vajon miért ragadunk le folyton a Kárpát-medence határainál, és miért csak Európával mérjük magunkat össze? Most látom csak, hogy a hunok nyilai és a tatárjárás között a keleti népeknek volt egy sikeres csatája is, a magyarjárás. Végül is az egyetlen ázsiai nép vagyunk Európában, amely győzött, megmaradt, és ittmaradt. Igaz, hogy mára már feloldódtunk az új hazában és az itt talált népekben, de rokonaink ott vannak azon a földrészen, ahol a puskapor, a papír és a rakéta évezredes találmány. Ulánbátor a jobb szárny alatt, riaszt fel révületemből a kapitány. Innen nyergeitek tehát Dzsingisz hordái, pillantok le az égett barna sivatagra, a kopár hegyekre. A hódításairól olvastam valahol, hogy a lei- gázott népekből rabolt rabszolganők miatt vesztek el. A harcosok, a mongol dzsi- gitek nemzették gyermekeiket, de az anyjuk nyelvét tanulták meg a kicsinyek. így olvadt el a véren szerzett birodalom. Valahogy így gyűjthettük mi csokorba kalandos vándorlásainkon a fél világ nyelveinek szavait. És talán csak a nyelvtanunk maradt meg annak, amitől más európai nép fiai elborzadva hátrálnak és képtelenek megtanulni. Még szerencse, hogy aki anyja emlőin szívja magába annak gyönyörű katedrálissá nemesül e nyelv. Varsó-Krakkó-Magas-Tátra... Már a kertek alatt döcög velünk a kisebb, helyi járatú propelleres gép. Szétszéledőben lévő bárányfelhők szegélyezik utunkat. A Visztula és a magas bércek között nem találok tájékozódási pontokat. Egyszer Moszkvába menet pontosan be tudtam határolni Vereckét. De itt és most alattunk a Mazuri tóhátság. Vajon Adelheid lengyel királylány, vagy Sarolt volt Szent István királyunk anyja? És miért bizonytalan ebben az ügyben némely történeti forrás? Mert itt, Európában valamint bibliánk bölcsőjében Salamon király óta egy az intelem, az anya biztos, az apa... talán. Alacsonyan repülünk, szedik a lábukat alattunk a dombok, a szántóföldek, az erdők. Meghitten ölelem magamhoz a látványt. A Tátrát egy tekintettel körbe lehet fonni. Vajon nem volt bezártságérzésük eleinknek a Kárpát-medencében? Felvidék, Csák Máté földje... Nemcsak a hely kicsi, az idő is borzasztóan rövid lehetett az államalapító számára. A kereszténység nem lehetett közelibb rabszolgatartó, nemzetiségi közösségben élő, istenségeit saját szokásaiból, saját arcára formáló őseinknek, mint számomra az elmúlt néhány napban a kínai kultúra. Nekem Shang Chin, azaz Sanyi fordította a Ming sírok feliratait, eleinknek ugyancsak tolmács fordított, hogy a Bajorországból jött papok segítségével megkeresztelkedjenek. Olyan is lehetett az, minősítené az eredményt valamikori nagyapám szókimondó egyszerűségével. Maradtak is fenn források arról, hogy méjg a főemberek is áldoztak a régi hitnek. Ám az első ezredforduló előtti hét törzs népének Szent István alatt már hét szentje lett. Első királyunk örökösének pedig szilárd keresztény állama, melyet Szilveszter pápa koronája fogad a száznyelvű, apró országokkal szabdalt Európába. Pontosan érezni a teret, ahol haladunk, biztos mozdulatokkal reagálni a gépet megmegdobó légörvényekre, felhőben haladva is tudni merre a cél, vakon is a kormányon tartani a kezet. Egy csoport ember életét markunkban tudva megcélozni egy pántlikányi betoncsíkot, percek alatt dimenziót cserélni. A fél világ átszelésének szédítő élménye, a repülés részegítő szabadságélménye után ismét lábához szokatni a világutazókat, iszonyú felelősség. Feltűnik a Dunakanyar, kis makkocska ka- lapocskája az esztergomi főszékesegyház kupolája. Nagy kört tesz a repülő. Ott az Országház... mögötte a Bazilika, a társszékesegyház kupolája. Alattunk Magyarország, Szent István ezeréves országa. Még három év és valóban kitelik az ezredév. Tengernyi idő egy embernek, nyúlfarknyi egy nemzetnek. Láttam a kínaiak nyugalmát, amivel tudomásul veszik az idő múlását, vagy inkább tudomást sem vesznek róla. Ötezer évbe már belefér az időtlenség, egy fél ázsiányi országot már érdemes lefalazni a másik feléről. A mi államunk alapítójának minderre kevés időt és teret hagyott az itt megtalált Istene. Gyorsan alkalmasint, kegyetlenül cselekedve kellett országot gründolnia. Idevalósi hitet, és törvényt adott a népének, amiként a mongolok rabszolgalányai saját nyelvüket a hódítók gyermekeinek. Itt élünk hát 997 esztendős államunkban, keresztény nép, a keresztény Európában, valahogy mégis külön. Magányosan? Rokonok nélkül, változó barátokkal, de konok kitartással. Kezdetek óta olyan életerővel, amely többre elég a túlélésnél. Megkönnyebbült zsivaj nyugtázza a gumik felsivitását, Ferihegy betonját. Itthon vagyok. Abban az országban, ahol az első király még levágatta a tolvaj kezét, amelynek határait egykor három tenger nyaldosta, manapság pedig Európába igyekszik. Mintha nem volna ezer éve ott... Egy országban, amelynek rövid, ezeréves története gazdagabb volt eseményekben, mint Kínáé, ahol jártam, ötezer év alatt. Álltam egy nappal előbb a világ közepén, és elkezdtem merengeni a világ dolgairól, és mivel jobb dolgom nem volt a fél világ átrepülése közben, hát folytattam hazáigHársfavirág illata keveredett a forró betonon a kerozinéval, emlékeim pedig az itthoni valósággal. A SZENT KORONA a történeti hagyomány szerint már I. István király fejét is illette, melyet új kaukázusi lelet látszik igazolni. Más kutatók szerint első uralkodónkat más koronával avatták királlyá, s a Szent Koronát később illesztették össze A KÖZÉPKORI festészetben a templomalapítókat az általuk alapított templom kicsinyített másával ábrázolták. Itt Istvánt és Gizellát látjuk Ezer év magány ESIK SÁNDOR /V
