Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-02 / 179. szám
1997- AUGUSZTUS 2., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete A hajdani professzo A város vezetéséhez értelmiségiek kellenek A nyíregyházi evangélikus egyháztanács, amelynek tagjai a városvezetőségnek is tagjai, 1806. augusztus 20-i ülésén határozatot hozott egy igényesebb középtanoda alapítására. Célja, hogy ezzel „talpkövét vethesse meg a magasabb tudományos ké- peztetésnek” olyan tudományokkal, „amint azt az idő javallja”. Ez a bizonyos korszerű igény a latin nyelvű iskoláztatás. Elemi iskoláinknak osztálylétszáma — ugyanabban a tanteremben — többnyire százon felüli: ott minőségi oktatásról nem lehet szó. Ráadásul sem előírás, sem általános igény nincs arra, hogy a latin szerepeljen ebben az elemi ismereteket nyújtó iskolában. Viszont azok a gyerekek, akik csak az ilyen nagy létszámú osztályban értek el a 10-11 éves korig, nem is voltak alkalmasak a gimnáziumi tanulmányok elkezdésére. Az 1806-ban alapított professzori iskolának pedagógusa akadémiai vagy egyetemi végzettséggel rendelkezik: ezért is érthető az elnevezés. Ebbe az iskolába, I—IV. évfolyamában összesen 35-42 tanuló járhatott. Ez a helybeli központi iskolának mindössze kb. 5 százaléka és (természetesen) csak fiúk. Tehát válogatott diákokkal, lényegesen jobb körülmények között folyhat és folyik is a tanítás. Lám, ezzel az „emelt szintű” formával elődeink elitképzést kívántak bevezetni. Bölcsen rájöttek arra, hogy immár nem elég egy városi közösség vezetéséhez a „józan paraszti ész”, hanem — mint az idő javallja — szakembereknek, értelmiségieknek kell a városiasodé, polgárosodó Nyíregyháza élére állni. Ide neveljük hát fiainkat; menjenek magasabb iskolákba, de már itt készülhessenek fel az ottani helytállásra. Ezért, talán a manapság már nem ismeretlen „nulladik évfolyam” szerepét kapta ez az iskolaféleségünk, amelyik egyébként a reformátusoknak úgynevezett partikuláris iskoláiban már régebben folyt, az evangélikus közösségekben azonban nem. A módszer — mint mindenütt máshol — a katonás, „oktatólagos” képzési forma, a magoltatás, a kórusban tanítás. Ez vonatkozik mindenre: nyelv, nyelvtan, földrajz, bibliai történetek körében egyaránt: főleg úgynevezett tanversikékbe foglalva. Oly mértékben, hogyha álmukból verik is fel a nebulókat, azoknak akkor is azonnal mondaniuk kell, „akár a vízfolyás”. A professzor akkor elégedett, ha a diák „elszavalja” a penzumot, akkor ő „primae classis” = jeles; ha kevésbé jól, vagy egyáltalában nem tudja, akkor fenyeget az elégtelen, az osztályismétlés, a kibukás. Manapság ezen már mosolyog nemcsak a szakember, hanem a diák is; ne bonyolódjunk bele az elemzésébe, csak annak örüljünk, hogy ezek a módszerek már talán az idősebbeknek sem ismerősek. De ennek a professzori iskolának a korában minden kollégiumban (gimnáziumban) ez az egyedül üdvözítő és követett eljárás. Hajdan Bessenyei, majd másfél évszázad múlva Móricz Zsigmond is ez elől a tanítási módszer elől szökött meg Patakról, és nekik volt igazuk, mondhatjuk már manapság. Akkoriban az alaptankönyv a másfél ezer éves Donatus-féle grammatika, a földrajzi és bibliai történeteket illetően pedig a Hübner Johann sokadik kiadású könyve a XVIII. század elejétől. Ez utóbbi a közembernek teljesen elegendő; ami abban nincs, azzal már nem is érdemes foglalkozni... Levéltárunkban a professzori iskola fél évszázados működésének utolsó 15 évéből fennmaradtak az osztálykönyvek nyilvántartásai, néhány még az 1852-beli betiltás utáni évekből is, 1840-1855 között. Ez alatt az idő alatt összesen az I. évfolyamot 191, a másodikat 116, a harmadikat 54, a negyediket 15 diák tanulta végig. Általában a III. évfolyam lezárása után „váltottak” iskolát, mentek feljebb Lőcsére, Igló- ra, Eperjesre, ritkábban Debrecenbe vagy Sárospatakra, hogy eljuthassanak az érettségiig, esetleg még tovább is. Akik pedig itthon maradtak, hasznosíthatták fejlett fogalmazási készségüket, latin tudásukat a helybeli közigazgatási törvénykezési, ügyvédi praxis kisegítő munkaköreiben. így magyarázható, hogy fél évszázadon át hasznosan működött, élet: igény volt rá s meg is felelt ennek 1852-ig. A Bach-kor- szakban megvonták ugyanis működési engedélyét, mert nem törték középtanodai fokon az osztatlan tanítást, továbbá az egyes tárgyakat szakosított nevelőknek kellett (volna) tanítani. Az így keletkezett többletköltséget már nem bírta az egyház költségvetése. Az egyház és a város vezető családjainak 10-13 éves fiai a diákok. Presbiterek, bíróságot, szenátorságot viselt családfők, papok, tanítók, kézművesek, kereskedők neveit olvashatjuk a „szülők” rovatban. Olykor az anya nevénél figyelhetünk fel az ismerten igényesebb családi környezetre. Ebbe a fejlettebb oktatási formát követő „tagozatba” más vallásúak is járnak. Például a református tisztviselő Porkoláb, Szesztay család, a kereskedő Török família gyerekei nevét találjuk az anyakönyvekben; a Vay, Erdőhegyi földbirtokosdzsentrik közül is néhányat. Katolikus tisztségviselők közül a Velenczeyek, Virányiak, ill. Frank doktor gyerekei. A szabadságharc utáni időben már néhány izraelita fiú is itt tanul, az első éppen a Sza- mueli-családból. Mivel a professzori iskola nem volt képes követni az osztrák iskolákra kötelező gimnáziumi tantervet, a kaput hivatalosan be kellett zárnia. Megmaradt azonban szépen gyarapodott könyvtára. Ezt gondosan leltárba vették, s amikor — a nehéz idők elmúltával — 1861-ben már kifogástalan körülmények között megnyílhatott az algimnázium, a mai evangélikus Kossuth gimnázium fiatalabb őse, az egész gyűjteményt akkor odatelepítették. így ünnepelhette tavaly jogosan az iskola — lényegében alapításának — 190. évfordulóját nagyszabású diáktalálkozó és ünnepség rendezésével. Dombos asztag zsufftetővel A z életnek (búza, rozs) a szatmári falvak határaiból való haza- szállítását a gazdaporták szérűire, csűrjeibe, rakodóira, félereszeibe hordásnak mondják. Ideje (az időjárástól függően) augusztus elejétől Szent István napig, augusztus 20-ig tartott. Aratás után kb. két hét múlva került rá sor, amikor az élet már jó száraz lett, de még a kalászokban lévő szemek nem peregtek. A hordást emberemlékezet óta tehénszekérrel, ritkábban lószekérrel végezték. A hordáshoz a szekeret előkészítették, a tengelyvégeket amiken a kerekek forogtak szekérkenőccsel, amit a falubeli zsidószatócs árult, jó vastagon megkenték, felrakták az ódalrudakat, feltették a két csapófát és a hordóköteleket is. Ha jó volt a mezei út, a szekér és az állatok is bírták, 8-10 keresztet, 150-180 kévét is felraktak egyszerre, ha sár volt, vagy ellősek voltak a tehenek, csak 5-6 keresztet, 90-110 kévét raktak. A hordás előtti napon a lovak jó abrakot (szemes tengerit), a tehenek első kaszálású szénát, korpás, krumplis moslékot kaptak. Az asztag helyét eltakarították, ha csűrbe hordtak a csűrfiókokat kiseperték, ha félereszbe került az élet az ott lévő szénát az építmény hátuljába hordták. A gazda szólt a segítségeknek előző vasárnap templom után, azért még a hordást megelőző este újra szólatott. Ügy kellett intézni, hogy egy nap megmenjen a munka akárhány kereszt is volt, mert az asztagot éjszakára nem lehetett fedetlenül hagyni. Hajnal három órakor indultak, az első szekér a keresztek mellé állt úgy, hogy az adogató háttal kerüljön a szélnek, így a szél is segített a kévék feladásánál. Amikor a keresztek a szekérre kerültek, a hordókötelekkel a keresztrudakhoz kötötték a rakományt. Az otthon maradt asztagrakók (ez a tevékenység külön tudományt igényelt) tavalyi szalmával megágyaztak az asztag- nak, és várták az első szekeret. A segítségben szorgoskodó emberek száma attól függött, hogy mennyi volta termés és milyen messziről kellett behordani. 150-180 kereszt 4-5 asztagrakó embert kívánt, kezükre 4-5 szekér hordhatta, két-két emberrel az életet. Az asztag nagysága attól függött, hány keresztet raktak bele. Ahány kereszt volt, annyi kévét raktak le körbe az asztag fenekébe. Amikor a búza kétharmada benne volt az asztagban, kezdték összébb venni, majd jó dombosra kibélelték és megkezdték a zsuff rakását. A zsuff- ba a kévék fejjel voltak kifelé és lejtősen álltak, hogy a víz könnyen leperegjen, ha esőt kap az asztag. Szalmával nem szívesen fedték. Csak akkor, ha nem maradt elég kéve, elszámították magukat, vagy nem sikerült a zsuffolás. A szalmafedés ha esőt kapott, nehezen száradt és alatta a búza kicsírázott. Az asztagba 200 keresztnél többet nem tettek, építettek be, így magassága 7-8 méter, átmérője 6-7 méter volt. A hordáshoz és az asztagépítéshez három és négyágú vasvillákat használtak. A rövidebb ágú villa könnyebben járta a kévét és így jobban szerették. A háromágú, hosszú nyelű villát a kéveadogatók használták. Amikor befejezték az asztagrakást, hosszú rétolyán jöttek le a tetejéről. Az első háború óta (1914) már lógerek- be, közös rakodókra is hordtak a szatmári gazdák. A Iógerbe búzát nem hordtak, azt otthon csépeltette el mindenki. Ha hordás közben megeredt az eső, az odakészített szalmával vastagon befedték, ha volt idő, be is zsuffolták az asztagot. Az eső után a szalmát lehányták, vagy a vizes kévéket leszedték és állingatva megszárították. Ha a félig megrakott asztag megázott, azt mondták, hogy medvét fogott. Ha hordás után esős idő köszöntött be, az asztagot körülárkolták, nehogy a víz aláfolyjon. A víztől ugyanis bepenyészedik az asztag. A megrakott asztag mellé hordókban vizet készítettek, csapófát és csáklyát állítottak. Szélvihar ellen lekötötték, leginkább összekötött póznákat tettek rajta keresztül, ha más nem volt, megjárta a zöld tökinda is. Éjszakánként a gazda kutyájával együtt az asztag tövében szunyókált, őrizte a jövő évi kenyérnekvalót. Ha elügyet- lenkedték az asztag építését és az féloldalas lett, a dőlés felől drugárokkal megtámogatták. A beázott asztagok cséplését nem szívesen vállalta a gépész, mivel a vizes kévétől a gép megfúlt, amikor a kévét az etetőbe eresztették a cséplőgép dobján. A hordás napján a bőséges früstök és az estebéd pálinkaporcióval a gazda házánál zajlott közösen. Ebédre öreg kakast vágtak, libával és kacsával együtt. Akik segédkeztek a hordásnál, rendszerint azoknak a feleségeik segítettek a főzésnél-sütés- nél. Mindenkit beleszámítva húsz embernél többre kellett számítani a hordás során a kosztolásnál. Az ebédhez egy kemence kalácsot is sütöttek. Leginkább simát, tú- rósbélest, mákos és diós kalácsot készítettek. A munka utáni közös étkezés csendben, szinte szótlanul ment végbe, hisz mindenki lélekörömmel gondolt az elkövetkező jövő esztendőre, melynek az életalapja, a kenyérnekvaló, már fedél alatt volt. Farkas József Mára megváltoztak a formák, de a lényeg ugyanaz Balázs Attila felvétele A professzori iskola. A Luther-haz deli sarka helyen állt Archív felvétel ||l3fgöcsy József
