Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-02 / 179. szám

MAGÁNVÉLEMÉNY Dohánypénz N yugatról keletre tart a do­hány—olvashattuk nem­rég az egyik országos lap­ban. A cikk arról szólt, hogy mivel nyugaton egyre szigorúb­ban tiltják és üldözik a dohányzást, — az egészségügyi biztosítók egyenesen negatív diszkriminációt alkalmaznak a cigarettázókkal szemben, a munkálta­tók pedig fel sem veszik, de minden­képp hátrább teszik a rangsorban a do­hányzókat — a nagy cigarettagyártó cégek, hogy mentsék profitjukat, pén­züket, mindinkább a keleti országok­ba húzódnak vissza. Ott tesznek meg mindent azért, hogy elterjesszék ezt a bizonyítottan káros szokást, hogy nö­veljék az eladást, vele együtt természe­tesen bevételüket is. Nincs nehéz dolguk az ügyben érdekelteknek. Sajnos, hazánkban e területen igen szomorú a helyzet, a dohányzás egyre jobban terjed, a ha­lálozási okokat rangsoroló mutatók­ban az előkelő helyek között szere­pel. Ma már nemcsak a férfiak, hanem a nők is komoly dohányosok, a kor­határ is egyre lejjebb kerül. Régen csak a gimnáziumok vécéjéből szállt a füst, ma már az általános iskolák némelyikéről is elmondható ugyanez. Gond az, hogy az efféle passzióból szerzett betegségek gyógyítása egyre többe kerül, s az egyéni élvezetből származó károsodások megszünteté­se hatalmas állami pénzeket emészt. E felismerés Amerikában megtörtént, megtörténtek az ellensúlyozást szol­gáló lépések is. Egy minapi hír hallatán úgy tűnik, mozdul valami végre hazánkban is. A népjóléti miniszter ugyanis a napok­ban bejelentette: tárgyalásokat kezde­ményez a magyarországi dohánygyár­tókkal annak érdekében, hogy adó­zás utáni nyereségük egy részét fizes­sék be az egészségügyi alapba. Ha úgy tetszik, járuljanak hozzá azon beteg­ségek gyógyításához, melyeket nagy reklámmal hirdetett termékeikkel okoznak. Talán nem tippelünk rosszul ha azt gondoljuk, ötlete hallatán nem kezd­tek örömujjongásba az érintett do­hánygyárosok. Érthető a bosszúsá­guk, hiszen a lépés azt jelentené, nem csak nyugaton, hanem keleten is csök­ken az egyébként busás dohánypénz, a haszon. Az egyik angol-amerikai cég képvi­selője máris reagált, s frappánsnak, de megvalósíthatatlannak tartotta a miniszteri ötletet. Ha jól értelmeztem szavait, fizetnének az egészségügyi alapba, ha cserébe csökkenthetnék a Magyarországon forgalmazott do­hányáruk adótartamát. Frappáns ötlet ez is, de nekem a mi­niszteré sokkal jobban tetszik. Úgy gondolom, ha a dúsgazdag Ameriká­ban vezethettek be a cigaretta ellen szigorú szankciókat, megtehetjük ugyanezt mi is. Legfeljebb majd oldjuk a szigort, ha nálunk is el­jön Ameri­ka... AKTUÁLIS INTERJÚNK Rendszerváltó levéltárak Az emberek rájöttek: ügyeik megoldása szepontjából fontos hely a miénk Kállai János mmmw*"' * &' ■' -< 8 SHi mSSm Porlepte iratkötegek, széthullásnak indult papírhalmazok garmadája, zegzugos polc- rendszer, penészedő fóliánsok, dohszag; homályos helyiségekben görnyedten ókum- láló kutatók. A laikusban talán ilyesféle kép dereng fel a szó hallatán: levéltár. A valóság persze — mint álta­lában — egészen más. A Sza- bolcs-Szatmár-Bereg Megyei Le­gozati források felhasználásáig mindennel foglalkoznak. O Milyen a személyi és tárgyi, működés­beli feltételrendszerük f A más jellegű, több­irányú tevékenységhez hozzáigazodtak-e a körülmények? — A többletmunkához jobbára megvan­nak a feltételeink. A levéltári hálózatot a leépítések eddig még nem érintették; egy véltárban is, melynek vezetőjét annak apropóján kerestük meg, hogy művelődési és közoktatási miniszterünk egyik legutóbbi nyilatkozatában az iratőrző he­lyek veszélyeztetettségéről, a se­gítségnyújtás sürgető szükséges­ségéről beszélt. Dr. Nagy Ferenc — eredeti foglalkozását tekintve ma- gyar-történelem-filozófia szakos tanár — 1990 októbere óta ve­zeti nagymúltú megyei közintéz­ményünket. Kutatóhely-vezető, igazgatóhelyettes, majd az igaz­gatói szék — levéltári pályafu­tásának etapjai. — Éppen akkor kerültem ide, amikor hazánkban a gyökeres társadalmi, politikiaf, gazdasá­gi változások zajlottak, s mind erőteljesebben bontakoztak ki. A rendszerváltás — a jogszolgál­tatás szervei mellett — a levél­tárakat — mint közintézménye­ket — érintette a legmarkánsab­ban. Az itt folytatott munka alapjait mozgatták meg a vál­tozások. Az új éra új feladato­kat szabott. Rövid időn belül olyan törvénysorok fogalmazód­tak meg, léptek hatályba, me­lyek átprogramozták tevékeny­ségi területeinket. Elég, ha csu­pán az első és második kárpót­lási törvényre utalok, a földtör­vényre, a hadigondozási jogsza­bályra. O A levéltárakról — gondolom — azért is tudott korábban viszonylag keveset a közvélemény, mert az alapfunkciók gya­korlása (pl. a megőrzés) nem látványos, nem különösebben élet- és emberközeli. A változások mennyire módosították az el­sődleges feladatellátás színvonalát? .77 Évente kb. háromezer állampolgár fordul hozzánk ügyes-bajos dolgaival. ....... ■»■•nu" m»»—mm­— Az említett újdonságok természetesen nem csökkentették hagyományos, primér feladatainkat. Vagyis: alapfunkcióként lát­juk el a hozzánk kerülő írásos anyagok tu­dományos rendezését, oly módon, hogy az iratok használhatók legyenek. — Az ügyfélforgalmunk az említett vál­tozások következtében megtízszereződött. Kétségtelen: néha úgy érzem, mintha ez már az elsődleges feladatteljesítésünket veszélyeztetné. Az emberek rájöttek: ügye­ik kezelése, megoldása szempontjából na­gyon fontos intézmény a levéltár. Tőlünk igazolást kaphatnak pl. földterületük tu­lajdonviszonyáról, a téesztagság időtarta­máról, a hadifogságban töltött évekről, az elhurcoltatásról, hadiárvaságról. Évente kb. háromezer állampolgár fordul hozzánk ügyes-bajos dolgaival. — Megduplázódott a kutatók száma. Korábban 190 volt a nálunk búvárkodó, most 430. A családfa-kereséstől a szakdol­a hiányzó dologiakat. Aztán vannak különböző pályázatok; velük is lehet pénzt szerezni. Három kiadványunk ennek köszönhetően látott napvilágot, még né­gyet tervezünk megjelentetni az idén. Nyolc pályázattal egymilliónál többet nyer­tünk. — De, hangsúlyozom, a helyzetünk mindezzel együtt is kritikus. Elmondom, miért. Az 1995-ös, új levéltári törvény nem harminc, hanem ti­zenöt évben írja elő az iratok le­véltárba kerülésének idejét. Te­hát: az 1982 előtt keletkezett anyagok mindegyikének már bent kellene lennie! Megyénkben az utolsó nagy „begyűjtés” 1965 és 70 között volt. Az 1970-től 82-ig keletkezett iratok — 228 település anyaga! — zömükben még kint vannak. Felmértük, hogy ez mennyi. Körülbelül 1700 iratfolyóméter. És ebben még nincs benne a megyei és a nyíregyházi méterszám. Összesen 2000 üres iratfolyóméternek kel­lene még lennie a Megyei Levél­tárban! Ezzel szemben a szabad kapacitásunk 50-100 m! A vész- tartalék. Több tízmillió forintból lehetne valamit enyhíteni a sú­lyos helyzeten, de pénz nincs. — Pedig nekünk még nem is rosszak a körülményeink! Gáz­fűtés, hideg-meleg vizes szolgál­tatás, rácsos és riasztós vagyon­védelem, Salgó-polcos berende­zés, nyugalmas kutatószobák. Pincékben elhelyezett, veszélyez­tetett irataink nincsenek, nem fe­nyeget a gombásodás, penésze­dés, a vizesedés. Csak a raktá­rozás, a befogadóképesség kor­látozottsága — ezzel nem tudunk mihez kezdeni! O Eszerint: nincs megoldás? Marad a krízishelyzet? — A szakminisztériumnak kel­lene olyan pénzügyi alapot lét­rehoznia, melyből azokat a megyei önkor­mányzatokat támogatná, melyek saját mil­lióik mellé kérnék a központi segítséget. A kettőből talán javítani lehetne a raktá­rozási állapotokon. ft t mmmmm 77 Büszkén mondom: kilenc tudományos dolgozónk van; heten doktori dm birtokosai. tt ................ .......... JS — Kényszerhelyzetben vagyunk. Erre csupán egy példát! Gávavencsellőről nem­rég szakszerűen „megrendezett” iratokat hoztak — volna! — be; el kellett utasíta­nom őket, mondván, legfeljebb jövőre tu­dom fogadni az anyagot. És nem ők vol­tak az elsők, akik így jártak. — Jelenleg a levéltári kollektívánkat hu­szonnégyen alkotjuk. Büszkén mondom: kilenc tudományos dolgozónk van; heten doktori cím birtokosai. Tízen — érettsé­givel, plusz féléves levéltárosi tanulmá­nyokkal a hátuk mögött — kezelői mun­kakörben dolgoznak. Pillanatnyilag 5500 iratfolyóméter áll a rendelkezésünkre. Eh­hez még egy adat, hogy érzékeltessem a robbanásszerű igénynövekedést: az utób­bi másfél évben az őrzött iratfolyóméte­rünk egy kilométernyivel növekedett! Úgy­hogy, azt gondolom, a fentiekből kitűnt: a levéltárak gondjait, feltételrendszerét im­már szokványos módon mérni, minősíteni nem lehet, mint ahogyan a bajok tüneti vagy rutinszerű kezelése sem mutathat megbízható kiutat. Dr. Nagy Ferenc levéltárigazgató: Büszkén mondom, kilenc tu­dományos dolgozónk van; heten doktori cím birtokosai Balázs Attila felvétele fővel csupán az idén kellett csökkenteni a foglalkoztatottak számát. A megyei önkor­mányzat mindent megtett lehetséges fejlő­désünkért. Az utóbbi öt esztendőben 10 millió forintot fordítottak ránk. Új raktá­runk létesült Nyírtelek-Varjúlaposon; a ré­git kétmillióért felújították. Számítógépet, mikrobuszt, fénymásolót kaptunk; reno­válták a központi helyiségeinket. De, mind­ezzel együtt is: rendkívüli helyzetben va­gyunk. — A feltételrendszer javítására tett eddi­gi erőfeszítések nem elegendőek. Ennek egyik oka: a költségvetésben megmutatko­zó aránytalanság. A dologi kiadásokra for­dítható pénzünk folymatosan mérséklődik: az összköltségvetés hét százalékát teszi ki jelenleg; ez 1,8 millió forint. Ebből Több tízmillió forintból lehetne valamit enyhíteni a súlyos helyzeten, _______de pénz nincs. yj kell(ene) állnunk: a víz-, a gáz, a villany-, a telefon-, a másolópapír, a benzinköltsé­geket, és még sok mást. Nem megy! Ha sa­ját bevételeink nem lennének, nem tudom, hová jutnánk. CJ A szolgáltatásokért — feltételezem — fizetniük kell az állampolgároknak. A sa­ját bevételeket ezen kívül miként lehet nö­velni? — Az önkormányzatoknak segítünk ira­taik rendezésében; ezért pénzbeli támoga­tást kapunk tőlük, amivel pótolni tudjuk

Next

/
Thumbnails
Contents