Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19 / 167. szám
TÁRLAT Művésztelepi munkák Milada Othová: Vacsora M egyeszékhelyünk egyik kiemelkedő fontosságú, rangos képzőművészeti eseményévé lett az évek során a sóstói Nemzetközi Eremmű- vész és Kisplasztikái Alkotótelep terméséből összeállított zárókiállítás. A tárlat — melynek anyagából lapunk korábbi számában már közöltünk „szemelvényeket” — július 20-ig (hétfő kivételével naponta 10-től 18 óráig — még megtekinthető a nyíregyházi Városi Galériában. Mostani válogatásunkban Zsemlye Ildikó budapesti, Milada Othová prágai és Anne Marie Burns angliai (St. Albans) szobrászművészek munkáiból mutatunk be néhányat. Anne Marie Burns: Madár ÜL Milada Othová: Rovar Zsemlye Ildikó: Tó H. Elek Emil felvételei Napkelet • A KM hétvégi melléklete Komorói keserédes Még szerencse, hogy a környéken van egy utolsó szalmaszál Szőke Judit Engedjen meg az olvasó már rögtön az elején egy kis személyeskedést (bár biztosan sokan egyetértenek velem): mit nem adnék, ha nekem a köztársasági elnök olyat írna, hogy „a magafajta csillagszemű nők tartják mozgásban a világot.” Mert bizony saját (ha nem is csillag, de barna) szememmel láttam Göncz Árpád egyik, a fogalmazásból ítélve személyesen írt levelét, benne ezt a gondolat-virágot, melyet Komoróra Szabó Ferencnének címzett, válaszolva annak egyik kérelmére (a másik hűséges levelező és támogató partner a köz- társasági elnök úr felesége). Az illető asszony hozta létre és dinamizálja a komorói Utolsó Szalmaszál Alapítványt (ő a kuratórium elnöke), mely a szabványszöveg szerint „a szociálisan hátrányos helyzetű családok megsegítését tűzte ki célul az országnak azon a területén, ahol bőven van tennivaló”. A környező települések önkormányzatainak segítségével keresik fel az önhibájukon kívül mindennapi kenyérgondokkal küszködő családokat és élelmet, ruhaneműt szereznek számukra. Csillagszem és szabványszöveg... Tekintet, életteher és panasz arrafelé is sokféle van. Párás, kéklő a nyári nap délelőttje, szinte fojt a virágillat. Szabóné miközben kísérőnek szegődött, útban a pártfogoltak felé, elmondta, hogy a feltérképezést követően mindig a legrászorultabbakkal kezdik. Záhony környéke, Tiszabezdéd, el egészen Fehérgyarmatig, a Felső-Tisza vidéke, nemegyszer Kárpátalja — ez az a térség, melyről le sem veszik a szemüket. Pénzt, guruló forintokat nem adnak — az a biztos, a természetbeni juttatás. Az odakerül, ahová szánták. Meleg étel lesz belőle a kisiskolásoknak (sokaknak ez jelenti a napi betevő falatot), ruhaneművé, tankönyvvé, füzetté válik, fedezi az elmaradt villanyszámlát, a vízdíjat, az OTP-hátra- lékot. Akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, önszántukból nemigen jönnek se- gítéget kérni, úgyhogy fel kell kutatni őket. Az alapítványnak sokat jelentett az említetteken kívül a Soros Alapítvány, a Matáv, a Papp-Ker Kft., a Béres Rt. adakozása, néha a tengerentúlról is érkezik dollár. Ebben a szférában nem vezet sehová a különben ma bevett, divatos módszer, a pályázat. A krízishelyzetben lévők között ^ Az anyuka hónap közben szól: nem tudok fizetni, ebédidőben tessék félreültetni... .55 tömegével vannak írástudatlanok, szellemi fogyatékosok. Hozzájuk, akikhez a legjobban kellene, nem jutnak el a felhívások, értelmezhetetlenek a határidők. Száz család életén könnyítettek eddig. Biciklivel járták az utcákat, így keresték fel a periférián tengődőket, mára azonban szolgálatba állt egy Suzuki, melyet Göncz Árpád közbenjárásával a Magyar Fejlesztési Bank ajánlott fel az alapítványnak. Jó a kapcsolat a helyi iskola igazgatónőjével, ő gyűjti a jelzéseket, kik azok a „ki- szédülős” gyerekek, akiknek az anyukája hónap közben szól: nem tudok fizetni, ebédidőben tessék félreültetni! S akkor jön az utolsó szalmaszál, s az idegen adományozók pénzéből jóllakatják a kicsit. S elhangzik a bűvös mondat: mától ebédelhettek, a néni kifizette a csekket. A Népjóléti Minisztériumhoz már elment a pályázat a következő tanévbeli ebédek kifizetésére. Van egy asszony, meséli, úgy néz ki, mint a nyúzott macska, aki sok gyerekkel kétszintes lakásban lakik, nyakában a mérhetetlen, az élethelyzet megváltozása miatt luxusnak tekinthető kölcsönnel — a férje elhagyta, a házat sem eladni, sem fenntartani nem tudja. Egyik napról a másikra élnek, de képtelenek ötről a hatra menni. Első vendéglátónk, bár sokkal többnek látszik, alig múlt negyvenéves. Lerí az arcáról, hogy soha nem is élt meg jobb időt és sokat szokott sírni. A férje még akkor lett öngyilkos, amikor még heten laktak az egyszobás, életveszélyes házban. Az új otthonról még laikus szem sem gondolná, hogy csak tavaly épült. Az öt kicsire megkapták a szocpolt, a vállalkozó-építő saját zsebre kihasználta a helyzetüket. Ismerős, ugye? Ez a két és fél szobás ház egyike azoknak a bizonyos, elhíresült szocpo- losoknak. Az, hogy a lakhatási engedélyt íróasztal mellől adták ki, biztos. Fűtőtest csak az egyik szobában volt. A tartó falak máris végigrepedve... Miközben lassan, vontatottan beszél, néha körülnéz, ki látja. Pedig nem minden ember rejtőzködik a panaszos pillanatokban. Ő szemérmes. Majdnem gyermeki. Szégyell valamit talán? Suttog, mintha . Az emelt családi pótlék 28 ezer forint. Az OTP 6700. Fizetik a több mint ezer forintos tv-díjat az éppenhogycsak működő készülékre, óvoda, víz, villanyszámla. Hogy mit esznek, miből élnek? Van kert, de falun sem könnyű — kénytelen venni a városi háziasszonyfülem a célzást. Drága a permetszer, állatot sem éri már meg tartani, sokba kerül a takarmány. Azért retekből vetett négyfélét. Szerencse, hogy rendes a boltos, van hitel, így hiába nélkülöznek sokat, valahogy mindig „sikerül át- ugorni az időt...” Hús kiporciózva, egy héten egyszer ha jut a gyerekek tányérjára. Arra például nem emlékszik, túrót mikor láttak. Babot ültet mindig bőven, azt lehet a legsokoldalúbban felhasználható. Törve, garnírung- nak, de jó az magában is. Főzve. Egyszerre négy levél tésztát gyúr: kettőből káposztás lesz (megterem hátul), kettőből meg grí- zes (lekvár nélkül). A nagyfiú 19 éves, valami szembetegsége van, gyengén látó, munkanélküli. Az asz- szony ment volna dolgozni, takarítani, de hozzávágták: minek magának fizetés, van miből élnie, ott a sok családi pótlék, abból meg kell tudni lenni. Hát, igen, valóban. Még javában tart a nyár, de már azon Az öt gyerek számára hat kisebb kenyeret vesznek naponta és kellene legalább négy liter tej. yy gondolkodik, miből lesz tüzelő, hogyan fogja a pénzt rá „oldalra tenni”. Nem rémlik az ideje, mikor vettek új ruhát. Mindig az adományból, vagy a szomszédoktól kapnak — nekik az jut, amit más már nem hord. Rossz a mosógép, ami egyébként is ütött-kopott, s bedöglött a Szara- tov. — Mitől félnek a legjobban? — kérdem. — Attól, hogy valamelyikünk beteg lesz — jön a válasz a fáradt, keserű gombszem tulajdonosától. Bizony, bizony, akkor aztán összeroppan „a kényes egyensúly”. JACQUES CHESSEX: A kislány Ma reggel, amikor végigmentem a tó partján, belegázoltam a homokba, de nem lett piszkos a szandálom, a homok nem csiklandozott. Azután belelógattam a lábam a vízbe, de nem lett vizes. Az országút szélén mentem. Autók jöttek, ez emlékeztetett valamire, nem tudom, mire. törtem a fejem, de nem jutott eszembe. Át akartam menni a másik oldalra, integettem, de már későn, mindegy, nekiiramodtam, egy teherautó robogott felém, futottam, de utolért, furán keresztülment rajtam, de nem fájt. Nem éreztem fájdalmat. A nap vakítóan sütött. Nem volt melegem. A napba néztem, de nem hunytam be a szemem. Azon az ösvényen mentem, amelyik a magasabban fekvő kis rétre vezet, és szokásom szerint azzal szórakoztam, hogy rugdostam a földet, de furcsa, ma reggel a kövek nem gurultak odébb. Virágot akartam vinni az iskolába. Az út- szélen nagy margaréták virultak, a tanító néni szereti a margarétát, az asztalára szokta tenni őket egy konzervdobozba, én pedig gyönyörködtem bennük a leghátulsó pádból. Átmásztam a töltésen, a rétre mentem, a margaréták a derekamig értek. Le akartam szakítani egyet, azután egy másikat, de furcsa, nem tudtam letépni a virágokat, sem gyökerestül kihúzni, üres kézzel jöttem el a rétről. A nap a szemembe sütött, de én belenéztem. Fura ma a nap. A fenyves melletti keresztúthoz érve, megpillantottam a mókust, és megörültem. Valahányszor észrevesz, villámgyorsan felkúszik egy fára, s hallom, ahogy belevájja a körmét a fa törzsébe. Ma reggel meg sem moccant, ott maradt az út közepén, fejét felszegve a távolba nézett. Már alaposan elkéstem, siettem, a pillangók keresztülszálltak rajtam, a bögölyök nem telepedtek a karomra. Már régen megszólalhatott a kilencórás csengő. A dombok csillogtak. A háztetők most is piroslottak. Szaladni próbáltam, de furcsa, egyre gyorsabban suhantam az aszfalt fölött. Éppen rá akartam fordulni az iskolához vezető útra, amikor megláttam a mamát, ahogy a főépületből kilép, és az igazgató támogatja, még fenn álltak a lépcső tetején, feléje futottam, furcsa, az én piros bőr iskolatáskám meg a kézimunkakosárkám volt a kezébe. Eléje futottam, nem féltem az igazgatótól, de ahogy közelebb értem, láttam, hogy a mama sír. Hozzáléptem, megfogtam a kezét, hiába, hiába, nem mozdult, nem szólt hozzám, egyre csak sírt, meghúztam a karját, úgy tett, mintha semmit sem érezne, nem látna engem. Könnyes szemmel magyarázott az igazgatónak. Szóltam neki, megrántottam a blúza ujját, azét, amelyiket együtt vettünk Evianban, tudod, amikor hazafelé jövet két hattyút láttunk felszállni, de hiába, nem válaszolt, lement a lépcsőn, egyedül maradtam az ajtó előtt, azután beléptem a folyosóra, féltem, hogy összeszid az igazgató, amiért elkéstem. Siettem a lépcsőházban. Milyen csend van! Tekintet, önhibán kívüli életteher és panasz arrafelé is sokféle van.
