Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19 / 167. szám
1997■ JULIUS 19., SZOMBAT □ A gyerekek a világon mindenütt egyformák A szerző felvétele Néhány utcával arrébb, Nagy Ferencék- nél épp egy kis izgatottságra toppanunk be. Akkor érkezett az írás, hogy a hároméves legkisebb, egyébként makkegészségesnek látszó, de tüdőverőér-szűkületben szenvedő gyereket Pestre kell kórházba vinni. Egyelőre kivizsgálásra... Papucs, köntös (ebben az alapítvány fog segíteni), fogkefe és pénz (de honnan?). Sok. Kellene. A gyerek fél, azt mondja, nem megy fel, mert ő ott meg fog halni. Ők annyiban szerencsések, hogy az apának van munkahelye, az anya főállásban gondoskodik a családról, de azért így sem könnyű a háromszobás ház rezsijének kifizetése hónapról hónapra. Együtt számoljuk össze a bevételeket és a kiadásokat. A legutóbbi villanyszámla 4300, majdnem kilencezer az OTP-részlet... Gyakorlatilag élni hat darab ezres marad havonta. A nagymama érkezik meg a szomszédból. Kiderül, ő sem nagyon tud nekik adni. Négy lánya van, az, akinél járunk, 31 éves, szívbeteg. Amikor utoljára terhes lett, el akarta vetetni. De mégsem tette. Kockáztatott. A nagyobbik fiú nem lát az egyik szemére, behordják Nyíregyházára egy héten egyszer speciális iskolába. A nagylányt most vették fel szakmunkásképzőbe. Félti a család, hogy nem tudnak majd lépés tartani az osztálytársak szüleivel. De a kamasz ezt szerintem már megszokta. Az öt gyerek számára hat kisebb kenyeret vesznek naponta és kellene legalább négy liter tej — de csak egy, legfeljebb kettő, jut. Tanulni itt is lehet, praktikát: ha az ember a legolcsóbb vajjal összekeveri a májkrémet, sokkal kiadósabb, többfelé lehet osztani. De arra nincs módszer, hogy a far-hátból készített pörköltből a munkából hazatérő férjnek is maradjon. Legfeljebb ha a szaftja jut. — Nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen — mondja a kapuban a nagyi mintegy a „viszontlátásra” helyett és egy kicsit összefoglalásul. Miközben a göröngyös komorói mellékutca felett madárfütty váltakozik száraz csenddel. Pedig az új szandál van a lábamon. Amikor bekopogtam az ajtón, nem jött válasz. Laura nem jött ajtót nyitni. De hol van Laura? Biztosan nem kopogtam elég erősen. Aztán azt gondoltam, talán beteg, és benyitottam. Kinyitottam az ajtót, beléptem, de senki nem fordult hátra. A taBalázs Attila illusztrációja nítónő a táblára írt, a tanulók lemásolták a füzetbe, egészen a padomig mentem, de senki nem nézett hátra, sem Júlia, sem Ka- tia, aki pedig olyan mint egy sajtkukac, sem Hélene, akinek egy percre nem áll be a szája. Senki nem vont kérdőre: „Elkéstél”. Nem kaptam intőt. A padom csupasz volt, ezen meglepődtem, sem a füzetem, sem a toliam nem volt rajta, erre kértem egy lapot Júliától, de ő nem válaszolt. Megszólalt a csengő. A tanítónő intett, mi pedig mind kimentünk a folyosóra, már az udvaron voltunk, kergetőztünk, aztán röplabdázni akartunk. Én egyszer sem kaptam labdát. Elszomorodtam. Odébbmentem a lépcsőhöz, a nap erősen tűzött rám, akkor megfordultam. Megfordultam, és magam köré pillantottam, a földre, a falra, a szandálomra, a lábamra. Azt hittem, nem jól látok. Hogy pihentessem a szemem, az udvaron álló napsütötte hársfákra néztem, aztán újra magam köré pillantottam. Nem vetettem árnyékot. Nem volt árnyékom, és megértettem. Egy teherautó közeledett a tűző napon, s én a kerekek felé futottam. Nem ért hozzám. Hamar, nagyon hamar, csak egy alvadt vértócsa maradt belőlem az országúton. Fehér Katalin fordítása (Svájc többnyelvű irodalmáról viszonylag keveset tudunk. Szemelvényként publikált novellánk szerzője az alpesi országban élő Jacques Chessex francia nyelven ír. A kislány című, különös atmoszféráját novellája épp húsz éve jelent meg Párizsban a Paroles de la petite morte című kötetében. Az Európa Könyvkiadó korábban igen népszerű, évenként kiadott antológiája 1980- ban közölte az írást Fehér Katalin fordításában.) MÚZSA Oláh András versei vallomás lélegzeted vagyok arcod csöndje álomba billenő fejed alatt szétszórt üvegcserép szavak sarjadnak tekintetedben — lélekig gyökerező vetések psalmus közénk feszül a csönd — üres kagylók tengere — csillagok hínárja burjánzik: rácsok mögött röpköd a sző a hold arcát pír futja be távolból halk moraj: vérző szárnyú madár dalol — köszörűn sikolt így a kés távolodunk amikor a szavak iránytűi kibicsaklanak megalvadnak a hangok s buja csönd telepszik közénk volt-nyomunkat fölissza a sötét a bensőnkben kongó üresség — lépések nélkül távolodunk — s a tévedés helye már felderíthetetlen fáj nagyon hosszú az út tudom s üres az iszákom porlepte köpenyem a szélnek kitárom szavad ha utolér s megkarcol: fáj nagyon magamat én mégis szemedbe álmodom feketék a hantok csöndjük sír a fákon megvérzett vágyaim víz tükrébe zárom megváltott hét sebem túléli halálom de ha csönd takar be én már azt se bánom (A mátészalkai tanár-költő válogatott verseinek kötete — Álarc a csönd címmel — a közelmúltban jelent meg. A szerző a nyolcvanas évek második felétől publikál rendszeresen; gyűjteményes könyve az elmúlt évtized poétái termésének legjavát kínálja az olvasónak.) Harasztosi Pál illusztrációja
