Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19 / 167. szám
1997• JÚLIUS 19., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Magyar írónak lenni Kárpátalján Bállá László előadás közben a nyíregyházi tanárképző főiskolán Martyn Péter felvétele Méltató sorok a most hetvenéves Bulla Lászlóról A fiatal tanító kapcsolatát He- lénnel senki sem nézte jó szemmel. A lány apja, a volt malomtulajdonos sem. Válságos idők, rájuk ki tudja mi vár, nem lehet jó vége ennek a szerelemnek. A tanügyi hatóságok végképp ellene voltak. Választás elé állították: Vagy szakít a zsidó lánnyal, vagy elveszti az állását. Szakított. Formálisan. Csak éjjelente találkoztak, az ilyenkor már néptelen malomban. Régi tulajdonosától elvették, de Helénék még ott laktak az udvarában, kulcsuk is maradt a malomépülethez. Hát oda húzódtak be ők ketten a sötétség leple alatt. S ha eddig szerelmük nem lépte át a testiség határát, most az a bizonyos tiltottgyümölcs-szindróma mindkettejüket erre ösztönözte. Egyesülésükben volt valami kísérteties. Ott, a hatalmas, most mozdulatlan, a beáradó holdfényben fantomfehér sziták között, az ugyancsak ijesztően fehérlő, lisztes padlóra terített pokrócon... Vadul estek egymásnak, mert úgy érezték ezzel valamiképp bosszút állnak azokon, akik ezt az ocsmány tilalmat kitalálták, s ez a szeretkezésükbe lopott valami felsőfokú gyönyört. Közben a tanító némi borzongással gondolt rá, hogy amit tesz, azt most a törvény fajgyalá- zásnak nevezi és szigorúan bünteti. Faj- gyalázás! Két ember szereti egymást! Azután bejöttek az országba a németek, megszületett a sárgacsillag-rende- let, s amikor Helén e szégyenfolttal megjelölt blúzát vetette le éjjel a malom padlójára, a holdfényben ez a sárga villanás mintha százszoros erővel, vakítóan lövellt volna a tanító szemébe, ettől megbolondult, megbokrosodott, megfeledkezett az óvatosságról. Helén teherbe esett. Mikor ez nyilvánvalóvá vált, mindketten megrémültek. Ebben a világban! Mitévők legyenek? Csak megszabadulni tőle valahogy...! Kellene keresni valami bátor bábát, aki vállalkoznék rá... De óriási kockázat! És ha ehelyett följelenti? Kutatni kezdenek, hogy kitől... Vártak. Majd csak lesz valami. Lett. Hírül vették: a zsidókat másnap elszállítják, deportálják. Helént ebben az állapotában. Majd megőrültek... Utolsó éjszaka megint találkoztak a malomban. És úgyis mindegy, megpróbáltak egymás testével vigasztalódni, de ez csak valami siralmas vergődés volt. Azután búcsú. Örökre? Helén Reggel már csendőrök álltak a zsidó házak előtt. Senki sem mehetett be. De még nem történt semmi. A tanító főnökének, az iskolaigazgatónak pedig épp nevenapja volt. Délutánra meghívta fiatal kollégáját. Mit tehetett? Elment. Visszautasítani halálos sértés. És a jövője... Aprósütemény, bor. A tanító erőt vesz magán, diskurálni próbál. Az igazgató újabb kancsót hoz, elmegy az ablak előtt. Kipillant. — Épp most viszik őket... Hallni is a szekérkocogást. A tanító nem mer felállni, az ablakhoz lépni, csak elképzeli, hogy az igazgatói lakás előtt épp elhalad a Malmosékat vivő szekér, rajta Helén, méhében... igen, méh ében... azzal... És talán most épp az ablakra emeli a szemét... — Ezt kóstold meg, hétéves muskotály! — szólt az igazgató, és töltött. — Nos, fenékig! A z elmúlt évtizedek során a kisebbségi magyar irodalmak jelentős része — az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági — folyamatosan beépült a magyar irodalmi köztudatba. A „Hatodik Síp”, a kárpátaljai magyar irodalom, amely mind lehetőségeiben, mind hagyományaiban a legszerényebb ága az egyetemes magyar irodalomnak, csak az utóbbi két évtizedben vált széles körűen is ismertebbé, és került be egyetemes nemzeti irodalmunk szellemi vérkeringésébe. Ebben nem kis szerepe volt, van a 70 éves Bállá László munkásságának. Neve egybe forrott az egyetemes magyar irodalom „kárpátaljai sípjának” megszervezésével és létrejöttével, fejlődésével és gazdagodásával. Jelentős, sokszínű, sokarcú és sokoldalú írói egyéniség, a kárpátaljai magyarság legnagyobb publicitású írója és költője. Az 1950-es évek elejétől van jelen a magyar irodalomban. A múló évtizedek során közel félszáz önálló kötete jelent meg. Az irodalomnak és az irodalmiság- nak szinte minden műfajában és műformájában otthonosan mozog. Költőként és prózaíróként, műfordítóként és kritikusként, művészettörténészként és tankönyv- szerzőként, újságíróként és riporterként egyaránt jelentős művészi, írói tevékenység áll mögötte. Jól ismerhetik őt lapunk olvasói is, hiszen novellával, remek tárcáival évtizedek óta jelen van a Kelet-Ma- gyarország hasábjain. Bállá László 1927. július 23-án született, a ma Szlováikához tartozó Pálócon református prédikátorok, előkönyörgő kántortanítók, községi jegyzők ivadékaként és rokonaként. Ősei és a család kiterjedt rokonsága révén, velük és általuk, az egykori Szepességtől Máramaro- sig hét vármegyét vallhat szülőföldjének. Iskoláit Kassán, Ungváron és Kisvárdán végezte, 1946-ban pedig kalandos határátlépés után Pécsett tett rendkívüli magyar-latin szakos tanári vizsgát. Majd hazatérve szülőföldjére képzőművészeti tanulmányokat folytatott az Erdélyi Béla szervezte kérészéletű Ungvári Képzőművészeti Főiskolán. Szobrásznak készült, de hamarosan újságíró lett. 1947 nyarától az ukrán nyelvű Kárpáti Igaz Szót fordította magyar nyelvre. (Egy évtizeden át a magyar nyelvű lap az ukrán nyelvű tükörfordítása volt.) Az 1950-es években volt hírlapíró és szerkesztő, tankönyvkiadói lektor és vezető, sőt egyetemi tanár is az 1960-as évek elején. 1965-től a már önállóan szerkesztett magyar nyelvű Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője lett. E funkciójából ment nyugdíjba 1987 nyarán 60 éves korában. Azóta számos más közéleti tevékenység és szereplés mellett elsősorban az irodalomnak él. Első verseskötete, a Zengj hangosabban! ma már irodalomtörténeti dokumentum, amely nyitánya volt Kárpátalján a magyar irodalom megjelenésének és elindulásának a szovjet rendszer labirintusaiban, és amellyel a szerző a magyar nyelvű megszólalás fontosságára hívta fel a gyéren és bátortalanul, de már gyülekező alkotótársak figyelmét. Első füzetét még három lírai kötet (Kitárom karom, Rohanó évek sodrában, nyári lányok) követte, majd az 1960-as évekkel kezdődően fő műformája már a széppróza, a regény, a novella és a szépirodalmi riport művelése lett. Igen jelentős műfordítói tevékenysége, elsősorban az ukrán orosz költők (Csillagírás) tolmácsolása. Az 1970-es években drámákkal (Lüktető napok, Influenza) is kísérletezett. Gondolt a felnövekvő nemzedékre is, több gyermekvers-kötet (Kip-kop kalapács, Tapsi-titok, Nevető csillagok) szerzője is. Az 1960/70-es évek széppróza-köteteiben (Meddő felhők, Parázs a hóban, A világóra ketyegése, Visszapillantó tükör) a korabeli társadalom problémáinak és ellentmondásainak középpontjában, az 1980-as évek legjobb írásaiban (Totális fényben, A legfőbb parancs, Sosemvolt repülések emléke, Az utolsó század) pedig már inkább az etikai, az erkölcsii problémák, az emberi magatartások individuálisabb helyzetei, a nemzetiségi léthelyzet, a történetiség hangsúlyozott szempontjai, a „legfőbb parancs” a megmaradásra és a megújulásra kerültek ábrázolásának előterébe. Bállá László regényírói munkássága nyugdíjba vonulása után — szabadulva a hivatali munkától és a kötöttségektől, persze a rendszerváltás következtében is — A végtelenben találkoznak című regényfolyamának eddig megjelent köteteiben (Azt büntetni, ki szeret, A nagy semmi, A végtelenben találkoznak, Borbélyműhely a vakhoz, Ároni áldás) teljesedett ki. Monumentális vállalkozása (további kötetek megjelenése várható) önéletrajzi elemekkel át meg átszőve, a kárpátaljai magyarság Trianon utáni stációiból, a tragikus történelmi és társadalmi sorsfordulatokból építkezik. Az író a történelmi periódusokat, a gyakori államvál^ásokat felidézve a kárpátaljai lateiner értelmiség spektusából konkrét tényszerűséggel a dokumentum és a fikció egységében eleveníti meg a kárpátaljai magyarság kálváriáját, a kisebbségi magyar sors tragikus szituációit, az idegen hatalmak, a nagypolitika csapdáiban vergődő emberi sorsokat. Az elmúlt évtizedekben sokan keresték a „kárpátaljaiság” jegyeit a térség egyre gazdagodó irodalmában. Bállá László regény- ciklusa nemcsak e jegyek hordozója, hanem gyökereiben és indítékaiban, cselekményében és mondandóiban szinte totálisan „kárpátaljai”. A regényekben elbeszélt sokszínű életélményben és ismeretanyagban a kárpátaljai magyarság önismerete és helyzettisztázó identitástudata integrálódik és fogalmazódik meg. Bállá László regényciklusának darabjai abba a sorba tartoznak, amelyet a kisebbségi magyar irodalmak jeles képviselői Sütő Andrástól Dobos Lászlón át az emlékíró Páskándi Gézáig vagy éppen Bálint Tibor nagyszabású regényvállalkozásai (Zokogó majom, Bábel tornya stb.) jelentenek a határon túlra szakított „nemzettestek” históriájának átfogó intenzitású megelevenítésében és megörökítésében. Bállá László hetvenéves. Köszöntjük Őt, és gratulálunk eddigi sikereihez. További munkásságához pedig erőt és jó egészséget kívánunk életének e fontos állomásán. Pál György A keretben szereplő írásokat Bállá László tárcái közül választottuk. A rendezővel okvetlenül beszélni kellett. Születőben volt kapcsolatuk egy testvérintézménnyel, s én ezt közvetítettem. De egész nap hiába kerestem, és másnap reggel már indult a vonatom. Ezért szántam rá magam, hogy este, előadás közben megpróbálom kihívatni. Eléggé soká kerestem a szolgálati bejáratot, ahonnan majd elérhetem (szinte észrevétlen keskeny ajtó az épületnek a portállal átellenes oldalán), s akibe belépésem után belebotlottam, természetesen a portás volt. Állt a kis előcsarnokban elhelyezett asztalkája mellett, és vezényelt. Igen. Vele szemben a falon hangszóró, a színpadról közvetít. Tudnia kell, hol tart az előadás, tájékoztatást kérhetnek tőle, ő meg (azt hiszi, még mindig egyedül van) magaféledten dirigálja a muzsikát. Mégpedig — ezt csodálkozva láttam — nem csupán ütemesen hadonászik a kezével, pontos karmesteri mozdulatokkal ad dirigensi utasításokat a hangszórónak. Hogy odabenn mit játszanak, még nem tudom (nem néztem meg a plakátot), csak azt hallom, hogy valami olasz „bel canto” árad a hangosbeszélőből. Mikor megszólítom, nem jön zavarba, hogy ilyen furcsa elfoglaltságon fogtam rajta. Nagyon készséges. Sajnos, most a rendezőt nem hívhatja ki, csak szünetben. Azaz... — odafigyel a zenére — úgy tíz perc múlva. Persze, persze, épp most kezdődik az első felvonás fináléja. Nagy gusztussal és igen elégedett arccal tesz még néhány vezénylő mozdulatot, s most már a fináléról én is fölismerem az operát: „Lammermoori Lucia. ” Donizetti. Jó magas, ősz hajú, idős férfi. Megint a zenére figyel (pedig már hányadszor hallhatja), de engem érdekelni kezd a személye. Szóbaelegyedek vele. — Ért a zenéhez? — Nem. — Nem? Mi a szakmája? — Tudja Isten... Olyan asztalos féle. Negyven évig színpadi munkás voltam, de mióta megöregedtem, itt vagyok, a portán. — A kottát ismeri? — Nem. — De vezényelni tudna? — Hát... meg kellene próbálni. Mindenesetre vagy húsz opera zenéje itt van a fejemben. A zenekar elhallgat. Most mehet le odabenn a függöny. A portás telefonon szól az ügyelőnek: küldjék ki a rendezőt. Az egész szünetben az egyik irodahelyiségben tárgyalunk, kissé beleszaladunk a második felvonásba is. A rendező elnézést kér — a színpad közelében kell lennie, meglehetősen régi produkció felújítása megy, állandóan szükség van rá. Kifelé menet ismét elhaladok a portás mellett. Most az asztalnál ül, nem vezényel (bizonyára csak különösen kedvelt helyeknél kapja el a láz); elmélyülten, mélázó tekintettel figyel. Kezet nyújtok (már kedves ismerősömnek tekintem), katonásan fölpattan, bokázik. Ahogy kilépek a bejárati ajtón, nem csupán Donizetti mozgalmas, temperamentumos zenéjének a hangélménye kísér, egy kellemes képet is magammal viszek. Egy ember, akinek a művészet ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő formában vált lénye elválaszthatatlan részévé. Valahányszor a Lammermoori Luciát hallom majd, az ő személyével fogom összekötni. Lammermoori Lucia
