Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-12 / 161. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete tárlat Vaján születtek Sütő P. Rozália: Gyermekkori emlék R eprezentatív kiállítással zárta kapuit a közelmúltban a IV. Vajai Nemzetközi Művésztelep. A kéthetes alkotói együttléten tizennégy festő, grafikus vett részt Erdélyből, a Kárpátaljáról, Németországból — és természetesen hazánkból. A témával, ihletforrással bőségesen szolgáló, gyönyörű, históriás hangulatokat idéző környezet a művészeket igencsak inspirálta; ennek is köszönhető, hogy az idei bemutató az eddigi legmagasabb színvonalú kompozíciókkal fogadja a látogatókat. Felvonulnak a legkülönbözőbb technikák, teret kapnak a hagyományos és vadonatúj műfajok, egyszerre van jelen a realizmusban gyökerező közérthetőség, valamint az elvontabb befogadói attitűdöt feltételező ábrázolásmód. Azalk otótelep hagyományaihoz tartozik: a meghívottak két-két, a múzeum galériájának adományozott művűkkel „adóznak” a szíves vendéglátásért, az egyre jobb munkafeltételekért. H. Németh Katalin: Kis titkok ,— A tüdő Dumitrescu Edit Ibolya: Hajdú motívum Martyn Péter felvételei Kincses tiszaháti lankán Magyarországon évente alig tucatnyi mozifilm készül, áldhatja hát a sorsot az a csa! >at, amelyiknek megadatik a filmforgatás ehetősége. Vagy inkább a csodája, hiszen egy kisebb csodának is beillik az, miként lesz az „isteni szikrából” film; amíg életre kelnek a szereplők, amíg valósággá válik a forgatókönyv. A csodának persze stációi vannak. Maga a forgatókönyvírás egyáltalán nem látványos, legfeljebb hangos, már amikor vitába keverednek az alkotók. Sokkal izgalmasabb a helyszínkeresés: hóna alatt a kész forgatókönyvvel elindul a csapat, hogy megtalálja, s kiválassza a forgatókönyvírók által megálmodott házakat, portákat, tájakat. A napokban nálunk, fent Szatmárban is kóborolt egy ilyen csapat: mint a télen lapunkban is beszámoltunk róla, készülőiéiben egy forgatókönyv, amely egy szatmári, határ menti faluba viszi el a majdani nézőt. Hogyan változik meg szinte egyik pillanatról a másikra ez a különös, tiszta, zárt világ a rendszerváltást követő zűrzavaros időkben — egy mondattal talán így lehetne összefoglalni a szerteágazó történetet. Azt mondják, a Tiszahát megismeréséhez egy élet is kevés talán. yy Nos, a Rózsa vére című forgatókönyv általános elismerést aratott a szakmai berkekben, a megvalósításához szükséges összegek nagyobbik része is az alkotók rendelkezésére áll. Elindulhatott hát az imént említett csapat, hogy feltérképezze a Tisza- hátat, az Erdőhátat, a Paládokat: Zsig- mond Dezső rendező, Bucsek Tibor operatőr, Szollár Ferenc gyártásvezető, Veér Károly díszlettervező és társíró..., mindent összevetve több száz filmmel, kis- és nagy- játékfilmmel a hátuk mögött. Zsigmond és Veér lassan húsz éve már, hogy járja Szatmárt, Bereget, de tudják, a Tiszabát megismeréséhez egy élet is kevés talán. Mert nem elég csak azt tudni, hogy a tiszakóródi kertekben mikor vágták ki a legöregebb diófát, vagy hogy a paládi határban hány hektárt vitt el a víz; azt is tudni illik, Szim Andrásnak, Szatmár talán leghíresebb juhászának Kömörőben meg lehet-e már inni a pálinkát a műtétje után, Molnár Jóska bátyánknak miért száradt ki az istvándi házát övező fenyvesben az egyik ezüstfenyő, vagy hogy a sonkádi Kosa Sándor Szöcske nevű kutyája mikor kergette meg legutóbb a szomszéd macskáját. Tiszabecs még ma is az ország egyik leghangulatosabb települése. 99 Ha mindezeket nem tudja az ember, nem tud semmit Szatmárról. De ehhez nem illik a rohanás. Ki kell szállni az autóból, nyakunkba kell venni az utcákat. S a kertek alatt kanyargó dű- lőutakat. Meg kell próbálni egy kicsit szatmárivá is válni. Ez esetben még a Szatmárt gyakran járót is érhetik meglepetések. Például Tiszabecsen. Tiszabecset még ma is a határállomásáról és a porodjáról ismerik, ahonnan minden évben elindul a Nemzetközi Tisza-tú- ra mezőnye. Ám Becs sokkal több ennél, Becs még ma is az ország egyik leghangulatosabb települése. Persze nem a mai központja, amely sajnos semmiben sem különbözik az átlag magyar falu központjától, hanem a régi főutcája, amely ma a szerény Kisutca nevet viseli. Ez a szűk, kanyargó utcácska még most is híven őrzi a régi, nyolcvan-száz évvel ezelőtti tiszaháti falvak hangulatát. Ha nem látjuk azt a pár kockaházat, meg a parabolaantennákat, akár a két világháború között is érezheti magát az ember. Pláne, ha betéved mondjuk Horváth Andor portájára! A gyönyörű, rédelyes ház, a vele szemben felhúzott kamra, nyári konyha, a verem, s lent a gazdasági épületek, a termését lassan már potyogtató eper- és meggyfák, meg a ház előtt lugasnak felfuttatott szőlő, mely az itt megszokott, hamvaskék, édes illatú Izabella... egy tájtervezéssel is foglalkozó építész se tudná har- monikusabban megtervezni. A gazda, Horváth Andor önérzetes és akkurátus ember, aki szereti a dolgokat maga irányítani. Ázt ő nemigen tűri el, hogy gaz verje fel a portát, vagy hogy éhesen visítsanak az ólban a disznók, a kertje pedig maga a gyönyörűség. Ám mielőtt szemrevételeznénk, menjünk be a házba, mert hűvös ez a nyár, még megtalálnak fázni az urak. Az „urak” persze cseppet sem fáznak, különösen, hogy megkóstolják a kristálytiszta szilvát. Kristálytiszta szilva nevű gyümölcs persze nincsen, pálinka annál inkább. Horváth Andor ezt az „annál inkább” szilvóriumot tette az asztalra. És önt még egy pohárral. Ne árválkodjon egymagában az a féldecinyi. Aztán jöhet a kert. A milotai dió világhírű, de a Tiszahá- ton mindenki tudja, miként lehet felbőszíteni a büszke milotaikat: A milotai dió Csecsén, meg Becsen terem. Mit mondjunk...? A becsi Kisutca kertjeit járva igazat kell adnunk a falubosszantóknak. Hatalmas, megszámlálhatatlanul sok diófa tornyoso- dik az olyan mezítlábas gyümölcsfák, mint a szilva-, alma-, körtefák fölé, csak azt nem érti az ember, miként takarítja be a gazda ^ Mutat néhány dióverő husángot, a többit pedig leveri majd a varjú, a csóka, yy azokról a magas fákról a termést. Nem olyan ördöngős munka az, néz fel az égnek Horváth Andor. Mutat néhány dióverő husángot, a többit pedig, mondja a világ legtermészetesebb hangján, leveri majd a varjú, a csóka. — És ki fogja felszedni? — állunk meg a kert szépen lekaszált füvén. IVAN BUNYIN: A „ Szaratov ” gőzösön Alkonyaikor futó májusi eső suhogott az ablakok előtt. A ragyás képű tisztiszolga, aki a konyhában a bádoglámpa fényénél teázott, a falon ketyegő órára nézett, felállt, és esetlenül — hogy ne csikorogjon új csizmájával — besomfordált a sötét dolgozószobába, s odalépett a pam- laghoz: — Nagyságos uram, kilenc múlt... A tiszt ijedten felnyitotta a szemét: — Mi az? Kilenc múlt? Lehetetlen... — Gyújts lámpát, és siess konflisért. De gyprs legyen... És kiment, hogy átöltözködjék, megmosakodjék. Hideg vizet locsolt fejére, rövid, göndör haját kölnivízzel nedvesítette, megfésülte, s újra belenézett a tükörbe: arca üde volt, szeme csillogott; egytől hatig népes tiszti társaságban villásreggelizett, otthon egy pillanat alatt elnyomta az álom, ahogy több órai szüntelen ivás, dohányzás, nevetgélés és fecsegés után szokott lenni, de most kitűnően érezte magát. Az előszobában a legény átnyújtotta kardját, sapkáját és vékony nyári köpenyét, kitárta a külső ajtót — könnyedén beugrott a konflisba, és kissé rekedten elkiáltotta magát: — Lódulj szaporán! Egy rubel üti a markod! A fák sűrű, olajoszöld lombja alatt az utcalámpák derűs fénye viliózott, a nedves nyárfák üde, fűszeres illatot árasztottak, a ló száguldott, patkói piros szikrákat csiholtak. Minden pompás volt: a zöld lomb, az utcalámpák s a közelgő találka, meg a cigaretta íze, amelyre futtában sikerült rágyújtania. Minden egyetlen boldog érzéssé olvadt össze benne. Az ajtót egy kicsiny, igen züllött külsejű szobalány nyitotta ki; ringva járt hegyes sarkú cipőjében. A tiszt gyorsan ledobta köpenyét, lecsatolta kardját, a tükörasztalra hajította sapkáját, kissé felfésülte a haját, majd sarkantyúit pengetve, bement a kicsiny s a sok budoár-bútordarabtól zsúfolt szobába. Nyomban belépett a nő is, szintén ringva járt hátul kivágott cipőjében, rózsállott meztelen sarka; magas volt, hajlékony vállig felhasított, lebegő ujjú, szűk és tarka pongyolájában szürke kígyóhoz hasonlított. A férfi megcsókolta a bal kezét, s összevágta a sarkát: — Az Istenért, bocsáss meg: önhibámon kívül késtem... A nő sudár termetének fölényével végignézett a férfi apró csigás, rövid hajának nedves fényén, csillogó szemén, s megérezte a belőle áradó szeszszagot. — Régóta ismerjük mi ezt a hibát... És leült a selyempuffra, bal kezével megfogta jobb karját, a könyöke alatt, s magasra emelve tartotta cigarettáját; lábát egymásra tette, és pongyolája oldalsó kivágásából kivillant a combja. — Képzeld, micsoda história történt... — Képzelem, képzelem... — Nos, jól van, ha nem akarod hallgatni, hát nem kell... Ma esti programunk: akarsz elmenni a Kereskedő-parkba? Ott ma valami „Japán éjszaka” megy. Tudod, lampionok, a színpadon gésák, „a szépségemért első díjat nyertem...” A nő a fejét rázta: — Nem kell semmilyen program. Ma itthon maradok. — Ahogy akarod. Ez sem rossz. A nő végigtekintett a szobán: — Kedves barátom, ez az utolsó találkánk. A férfi vidáman elképedt: — Hogyhogy az utolsó?-Úgy. A férfi szeme még vidámabban csillogott. — Már megbocsáss, ez mulatságos! — Én egy cseppet sem tartom mulatságosnak. — Nagyszerű. De mégis szeretném tudni, mit jelent ez a talány? Mi a szösz ütött beléd... mint őrmesterünk mondja. — Hogy mit mondanak az őrmesterek, ez engem édeskeveset érdekel. És az igazat megvallva, nem egészen értem, minek örülsz. — Örülök, mint mindig, ha látlak. — Ez nagyon kedves, de most nem nagyon helyénvaló. — De hát az ördögbe is, még mindig egy kukkot se értek belőle! Mi történt? — Az történt, amit már rég meg kellett volna mondanom neked. Visszamegyek hozzá. Szakításunk tévedés volt. — Szent Habakuk! De hát komolyan beszélsz? — Halálos komolyan. Rút bűnt követtem el vele szemben. De ő hajlandó mindent megbocsátani, elfelejteni. — Mics-csoda nagylelkűség! — Ne komédiázzál! Még a nagyböjt alatt találkoztam vele... — Vagyis előttem titokban, és folytatva... — Mit folytatva? Értem, de úgyis mindegy... Találkoztam vele — és persze titokban, mert nem akartam szenvedést okoz-
