Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-12 / 161. szám
1997■ JULIUS 12., SZOMBAT Most először komorul el pillanatig házigazdánk tekintete. — Sajnos..., sajnos egyedül vagyunk. A fiunk Olaszországba szegődött el, Sienná- ban dolgozik. Már nősülhetne..., hogy jönnének az unokák. De ne keseregjünk! Lesz még ezen az udvaron gyermekkacagás. És nem csak a filmjükben, mert persze maguké lesz egy hétig! Csak a fákat, a bokrokat ne bántsák! Lelkűk van e tájon a fáknak, a bokroknak is. De nem csak a kertben, az udvaron nőtteknek. A határban lévőknek, a vadon nevelkedetteknek is. Ezek kedvéért azonban le kell térnünk az aszfaltról. A kocsiját féltő, sima kőburkolathoz szokott ember ma már ritkán vállalja a földu- takkal járó kockázatot, pláne ha sohasem járt még arra. Vannak azonban tájak, melyek megérik a kockázatot. A kisari Uszturó például mindenképp. A falutól a Tisza gátján haladunk végig, hogy aztán vagy három kilométer után lekanyarodjunk a gátról, s a dzsungelgyümölcsösön át közelítsük meg a Tiszát. Már az odáig vezető út is megéri a zötykölődést, pedig az igazi meglepetés még csak ezután jön. Baloldalt eddig szokványos szántóföldek mara- doztak el a töltés alatt, az uszturói kanyart elhagyva azonban hirtelen ott is fák tűnnek fel. S micsoda fák! Óriásira nőtt diófák, metszőollót, permetszert sosem látott szilvások. Odébb pedig valóságos dióerdő... De innen aztán már gyalog kell menni tovább. Megint szilva- és dióligetek jönnek vegyesen, egy kis tisztáson pedig fehérre meszelt, nádtetős épület. Mint a mesében... De ez itt nem mese, ez itt egy valóságos aszaló. Nemrég építette a kisari Szarka Zsigmondi. •Nyolcvanéves korában! A szerző felvétele Az aszaló most is működik, Zsiga bátyánk pedig nyolcvanhat esztendős, és ma is gazdálkodik rendületlenül. Otthon, a portán, és kint, a lankán. Ami egyébként meg van a falutól vagy nyolc kilométer, ezeken az utakon még autóval is sok, nem hogy biciklivel. Márpedig Szarka Zsig- mondnak nincsen autója. Ha volna pénze, akkor sem igen költené rá. Venne belőle inkább egy jó fejős tehenet. — Azért itt érzem magam a legjobban — mutat körbe a birodalmán. — Nem fél egyedül a határban? Suta, csikorgó a kérdés, a válasz azonban így is keserűen őszinte. — Bár annyi bajunk lenne, amennyit itt bántják az embert. Kár, hogy a szavakat nem rögzíti a fénykép. S kár hogy csak ritkán jutunk el a tiszai lankákra, a portákra. És akkor is rohanunk. Hová..:? ni neked —, és akkor mindjárt rájöttem, hogy mindig szerettem őt. A férfi összecsípte a szemét, cigarettája szopókáját rágta: — Vagyis a pénzét, ugye? — Nem gazdagabb nálad. És mit számít nekem a ti pénzetek! Ha akarnám... — Bocsáss meg, így csak kokottok beszélnek. — Hát mi vagyok én, ha nem kokott? Talán a magam pénzéből élek, s nem a tiédből? A férfi hadarva dünnyögte a szokott tiszti mondókát: — Szerelemnél nem számít a pénz. — De hát én szeretem őt! — Tehát én csupán ideig-óráig tartó játék, gondűző mulatság voltam számodra? Vagyonos kitartóid egyike? — Nagyon jól tudod, hogy egyáltalán nem voltál mulatság, sem játék. Hát igen: kitartott vagyok — de mégis aljasság, hogy felhánytorgatod. — Lassabban a testtel! Válogassa meg a kifejezéseit, ahogyan a franciák mondják! Balázs Attila illusztrációja — Magának is azt tanácsolom, tartsa magát ehhez a szabályhoz. Egyszóval... A tiszt felállt. Újra elöntötte a mindenre elszántság hulláma, amely akkor hatalmasodott el rajta, mikor a bérkocsin ide száguldott; fel- alá járkált a szobában, igyekezett összeszedni gondolatait, még mindig nem hitte el azt a képtelenséget, azt a váratlan eseményt, amely egyszerre szertefoszlatta a mai estéről szőtt örömteljes reményeit. — Ismét megkérdem: nem tréfa ez? A nő lehunyta a szemét és tagadólag megrázta rég kialudt cigarettáját. A férfi elgondolkozott, újra rágyújtott, és megint rágcsálta a szopókát, s tagoltan mondta: — No és te azt hiszed, hogy én csak úgy odaadom neki a te kezedet, a lábadat, hogy ő fogja csókolni ezt a térdet, amelyet tegnap még én csókoltam? Ä nő felvonta a szemöldökét: — Mégsem vagyok tárgy, kedves barátom, amelyet oda lehet adni vagy nem adni. És milyen jogon... A férfi sietve a hamutartóba ejtette cigarettáját, és előrehajolva, egy kicsiny, síkos tarkafoltos browiningot húzott elő nadrágja hátsó zsebéből, s meglóbálta a tenyerén: — Ez az én jogom. A nő rásandított, s unottan elmosolyodott: — Nem szeretem a melodrámákat. És szenvtelenül, hangosan kiszólt: — Szonya, hozza be Pavel Szergejevics köpenyét. — Mi a-az? — Semmi. Maga részeg. Menjen! — Ez az utolsó szava? — Az utolsó. Felállt, és megigazította pongyolája kivágását. A férfi vidám eltökéltséggel lépett hozzá: — Vigyázzon, nehogy valóban az utolsó legyen! — Részeg ripacs — mondta a nő megvetően, és hosszú ujjaival haját igazgatva kifelé indult. A tiszt azonban olyan erősen ragadta meg a csupasz alsókarját, hogy a nő teste ívben meghajolt — hirtelen hátrafordult, szeme még jobban szétfutott, és ütésre lendítette karját. A férfi ügyesen félrehajolt, kajánul elfintorította arcát, és lőtt. Ugyanannak az évnek december hónapjában, a kereskedelmi flotta „Szaratov” nevű gőzöse az Indiai-óceánon Vlagyivosztok felé tartott. A hajó orrában kifeszített ponyva alatt megrekedt a forró levegő, tikkasztó félhomály volt, csillogtak visszatükröződő vízcseppek; s az izzó ponyva alatt derékig meztelen rabok ültek vagy hevertek a fedélzeten: félig leborotvált fejük félelmetes volt, fehér vitorlavászon nadrágot viseltek, lábuk csupasz, bokájukon bilincsgyűrű. Mint valamennyi, ő is derékig meztelen volt, sovány felsőteste barnára sült. Csak a fél fején sötétlett kurtára nyírt haj, rég nem borotvált, beesett arcát vöröses-fekete kemény szakáll borította, szeme lázasan csillogott. A korlátra támaszkodott, merőn nézte a magas hajófal tövében, mélyen lent tovasikló, tarajos sötétkék hullámokat, és olykor-olykor beléköpött. 1944. május 16. MÚZSA Nagy László versei Bánatot váltunk Bánatot váltunk szerelemre, apadj le szívem ijedelme, ne esedezz boldatlan estért, világossággal jön, ki megtért. Akit oly sokszor megdaloltál viharból jövő liliomszál, piros liliom, nem fehérlő, letörni nem tudta a ménkő. Tekintetemtől megszelídül, szívzuhogástól földre szédül, szemeit ájultan behúmja, szeretni kell újra, meg újra. Te sem vagy fehérebb Érzem halántékom kék ütőerének ugrálását, belső dörgését a vérnek. Kint levél se csattan, a világ elhallgat, vadmadár a szívem, valakiért jajgat. Bolygó szemeimmel keseredek érted, ideszívlak hozzám, gyújtva megidézlek. Én lélekzek benned, élsz bennem, te bátor, vagyunk mi egymásnak fölvirágzott sátor. Te sem vagy fehérebb, te sem vagy ártatlan, édes elszánásban nem vagyok páratlan. Szerelem, arannyal befújt hársfa-teknő, rengess minket, födj be tüzes bárányfelhő! Egy csillag halála Egy csillag halálba fut világok a farka alatt égbeli pávakakas tördeli a holdsugarat zuhanását csak ez a szív hallotta jaj csillagok élek gyönyörűn a halál ragyogó fia vagyok Én fekszem itt Én fekszem itt a kihűlt földön: eleven kincse még a nyárnak, vétkek s rossz jelek rohamozva édes húsomra idejárnak. Igazán s végleg téged várlak, érdes tüllben gyere lassúdan, horzsolj végig s hagyj itt örökre izzó kikerics-koszorúban. (Jövőre lesz húsz éve, hogy nincs már közöttünk a gyémántszavú költő, Nagy László, akire minden év júliusában, születésnapja táján emlékezünk. A Veszprém megyei Felsőiszká- zon látta meg a napvilágot 1925-ben, hogy aztán itthagyjon bennünket 1978-ban — örökös árvaságra. Szemelvényeinket a negyedszázada — második kiadásban — megjelent Arccal a tengernek című gyűjteményes kötetéből választottuk.)
