Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28 / 149. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Jankovics Mária képei Japán lány ~V" TT ülötiös hangulatú, szemet- 1/ szívet gyönyörködtető alko- tások az Ungváron 1962- ben született Jankovics Mária selyemfestményei, melyeket nemrég állított ki a nyíregyházi Hotel Central galériájában. A magát iparművésznek aposztrofáló szerző 1982-ben végezte el az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolát, ahol kerámia szakos képesítést szerzett. Ezt követően két évig dolgozott: dísztárgyakat készített. A Lembergi Iparművészeti Főiskola textil tagozatán 1989-ben diplomázott. Akkoriban kezdte komolyabban foglalkoztatni, érdekelni a selyemfestés mint a képzőművészet egyik legizgalmasabb „leágazása”. Tevékenykedett a reklámszakmában is. 1991 -tőia Tiszadobi Nemzetközi Ökumenikus Tábor egyik kézműves csoportját vezeti. Számos alkotása készült a szépséges Andrássy kastélyban. Flóra Muzsika Elek Emil felvételei Művészparadicsom Vaján A baktai erdőn áthúzva, láthatók a néhány perce kifáradt, de alapos károkat okozott forgószél tombolásának nyomai. Derékba tört fák, földhöz simított bokrok, cserjék, ág-bogas gallygubancok — akárha karácsonyfadíszek lógnának a harsogó zöld akácokon, tölgyeken, nyíreken. Nyár van. A rekkenő fülledtséget enyhítette ugyan a zivatar, de mikorra a vajai várkastélyhoz érünk, szinte teljesen száraz úton gurulunk. Várnak bennünket a negyedik alkalommal egybehívott Nemzetközi Művésztelep gazdái: Molnár Sándor múzeumigazgató és Madarassy György, az alkotótábor művészeti vezetője — mint tréfásan megjegyzi (amúgy köszönésképpen) : Madarassy, a vár ura! (Négy éve Gaál András Csíkszeredái festőművész a vajai alkotóházban létekor kezdeményezte az együttléti formát, az alko^ Az anyagi fedezet előteremtése a kezdetektől központi, de nem megoldhatatlan problémánk, yy tótábor megszervezését. 1994-ben még ő, az utóbbi években Madarassy verbuválta, irányította a művészcsoportot. Meghívásos rendszerű a dolog, aminek többféle magyarázata van. Az egyik szerint: így lehet tervezni hosszabb távon az alkotói tematikát, a másik verzió viszont azt sugallja: így lehet elkerülni a „megcsontosodott kollektívák” kialakulását, garantálni az újabb művészek bevonásával a dinamizmust, a sokszínűséget.) — Fokozatosan valósítjuk meg, amit évekre előre megterveztünk — mondja Gyuri. — Az idén pl. tudtunk venni két újabb festőállványt, most már három ilyen aíkalmatiosságot birtoklunk. — Az anyagi fedezet előteremtése a kezdetektől központi — de egyáltalán nem megoldhatatlan — problémánk — jegyzi meg Sándor. Először két forrásból meríthettünk: a helyi önkormányzat és a múzeum baráti körének a támogatásából. Az idén a megyei közgyűlés is gálánsán mellénk állt a forintjaival. ^ Két itt készült munkáját mindenki nálunk hagyja, a múzeum képtárában. yy (Megtudom: 1994-ben a tábor önköltsége 300 ezer Ft volt. Ezért a pénzért akkor 12 grafikus, festő, szobrász kapott két héten át szállást, teljes napi ellátást, az alkotáshoz szükséges helyiséget, anyagokat, plusz hatezer forint ösztöndíjat. Akárhogy csűrjük-csavarjuk: olcsó az egész. Adódik a kérdés: a mai árviszonyok között sem sokkal többe kerülő alkotótelepet hogyan lehet ilyen kevésből működtetni? Nyilvánvaló: a költségcsökkentő tételekkel; mint pl.: az iskola termeit ingyen bocsátják a művészek rendelkezésére; az étkeztetést a suli-menzán meg lehet oldani; a kis kastélyban a szállást ingyen adja a nagyközségi önkormányzat. Ez utóbbiért két hétre 15 ezer Ft-ot kellene fizetni fejenként. Számoljunk csak! Ez önmagában annyi lenne, mint amennyibe a telep funkcionálta- tása került négy esztendővel ezelőtt!) — Az általános iskolában két termet alakítottunk át alkotóműhellyé — tájékoztat a művészeti vezető. — De a művészek — az idén tizennégyen — mindenütt dolgoznak, ahol csak lehet: a szabadban, a Tisza partján, a közeli-távolabbi településeken, a szobájukban. Mindenki oda megy, ahová a kedve tartja, egyáltalán nem várfogságszerű az életünk! — Hogy miért éri meg nekünk, a múzeumnak, Vajának a táboroztatás terheit vállalni? — teszi fel a kérdést mintegy önmagának a múzeum főnöke. — Nos, nézzük nagyon praktikus szempontok szerint! Két itt készült munkáját mindenki nálunk hagyja; a múzeum képtárában maradó festmények, grafikák, plasztikák eszmei és monetáris értéke messze meghaladja azt a ráfordítást, ameny- nyit a művészek itt tartózkodására fordítunk. Aukciókat szervezünk, értékesítjük a műveket; amelyik nem lel gazdára, őrizzük, kiállításokon szerepeltetjük. Azután: mi szeretjük a tevékenységünket a világ elé tárni. Szeretjük, ha van propagandánk. Jobbá lesz tőle a múzeum látogatottsága is. Ahol gyakran történik valami, oda jobban elmennek az emberek. Nekünk tehát létkérdésünk minden program, minden akció, minden olyan esemény, mely Vaját az érdeklődés sugarába húzhatja. A mecenatúra is megélénkül az események hatására. Nagyközségünkben mindig volt tekintélye a művészeteknek; jelenleg is vannak támogatóink, akik, ha látják, tudják, értelmes dolgok mellé állhatnak, megteszik. (Újdonsága az idei évnek: a zárókiállításon — ez tegnap volt — díjat tudtak adni. Riportunk idején minderről még kicsit ^ A faluház tárgyai egyenesen nosztalgikus hangulatba ringatják a művészeket. titkolózva szóltak az alapítók, de a legfontosabbakról értesültünk. Az elsimerés neve: Molnár Mátyás Alapítvány Művészeti Díj. Egy míves bronzplakettet „takar” az elnevezés, E. Lakatos Aranka debreceni szobrászművész munkáját. A szép plaketthez pénz is dukál: nettó harmincezer. Ja, hogy ki fedezi a pénzmagot? Nem titok: a vajai Mantar Kft. Jövőre pedig, ha az adakozók száma gyarapszik, már három díSÜTŐ ANDRÁS: Sikaszói zúzmarás levélke Itt a kék arcú sikaszói téli este megint, László. Azt kéred leveledben: írnék neked valamit róla. A lámpagyújtással kezdődő mesék idejéről. Amikor a puha röptű baglyokkal együtt a mi minden esti történetünk is fölszállt, hogy bátorságos kalandokban keresse elmaradott győzelmeinket. De hiszen magad is jól emlékszel: alig rikkantottunk egyet-kettőt a szikrázó fényben, jött máris az este, akár ez a mai. Észrevétlen bukkan föl a fehéren rohanó mélységből, ahol már csak a képzelet sejti Libán havas útját, a Pisztrángos-patak jégmadarait, s a ködbe dőlt kicsi házakat. Hogy lement a nap: borzongás veszi kézhez a gazdátlan világot. Ide-oda rebben a tekintet. Mintha semmi sem lenne már a helyén. A hóba, jégbe metszett táj váratlan megmozdult, omló házait a gomolygó völgy két látomás között újból és konokul talpra állítja. Küszködik a fagyban is Kőmíves Kelemen. A hegy hátán, hol az ölemben ültél, árnyak indulnak el szomszédolni. Nesztelen és alattomos jövés-menés kezdődik, semmi sem bizonyosan az már, aminek látszik. A róka kidugja a hegyes fejét a málnabokorból, és oly hosszan nézelődik, míg ki nem adja páráját az óvatosságban; kint felejtett sapka lesz belőle. A nyerges hátú kő ellen a forrás tájékáról, ahol a vízimal- mocskád forgott, elindul bátran, kutyaugatással szemben, és igazi szarvasként kezdi csipegetni a mogyoróvesszőt. A fehér mélységen túl pedig némán vonulnak — merre vajon? — a medvejárású havasok. — Lámpát kellene gyújtani. Jól emlékszel: ez Örökmécsesnek óhajba foglalt parancsa, hogy lehetőleg téblábolás és borzongás nélkül lépjünk át a nappalból az éjszakába. Az emlékezés messzi nádasaiból, ahol egy lőtt lábú madár miatt időzött éppen, Nagyapa is felbukkan tehát a lámpa gondjával, elnézve hosszan a kékarcút odakint az ablak alatt. — No milyen? — kérdi Örökmécses. Az ugyanolyan persze, mint tegnap is volt. A háta mögött ugyanúgy settenkedik elébb kilenc fenyőfa, mint amikor együtt néztük volt őket. Káplánszoknyás alakjuk élesen vetül a holdas égre, amely kiböjtölt csodaként ma nem fenyeget újabb viharokkal. Már el sem hinné az ember, ha nem látná: anyátlan csillagot rezegtet a Hargita felett. Ennek örvendezni kellene, én mégis azt kérdem a káplánszoknyásoktól: — Hát a gyermeket hol hagytátok? Jót nevettél volna ezen. Mintha nem tudnám, hogy amilyen közeliek ők itt a jégorgonás ablak előtt, te éppoly messze vagy most a Duna-völgyi télben, nem esik füled ügyébe a reád szabott nagyapadúdolás: Sikaszó harmatát, piros csizmád nyomát hóval lepi be a tél. Hóval lepi be ez az erdélyi nagy tél a rámátlan gumicsizmád nyomát. Bujdosódalunkban csak a hó maradt igazi. A szattyánbőr csizma meg a kordován sárga- sarkantyús, amiről csokros szegfű hullott: hamisítvány. Képzeletünk ráadása arra, ami nincs. De miközben gyufa után matatok, hogy lámpát gyújtsak, összebékíteni magamban a nagy telet a csizmahamisítványunkkal és azt mondom: így is jó volt! Narancsszeletnyi hold alatt bekalandozhattuk a kurucok hadi útjait, csodás Indiát, a mordályos kedvű Afrikát, és felruháztuk magunk az oroszlánok bátorságával. Olyannyira, hogy még tán fejünkbe is szállott a dicsősség, amelynek rossz természete, hogy az ember mindennapi kenyerét, a félelmet elhanyagolja. Csakhogy akkor: piros csizmád hólepte nyomán innen s a medveléptű hegyeken túl, a mesének agyaras veszedelmei között is sokan, vagyis ketten voltunk. Te meg én. S mi kellett ahhoz, hogy dühödt vadbika, toportyánféreg mordulására Toldi Miklósokká legyünk? Semmi egyéb: csak láthassuk egymást. Ami Sámsonnak a nagy baja volt és An- teusznak a föld érintése: az volt minekünk az egymásra pillantás. Ág reccsent a közelítő félelem lába alatt? Összenéztünk. Szinte csattogott a tekintetünk, ahogyan megpendülnek a játékos őzek agancsai a viaskodásban. Ilyenkor azt kérdeztem: — Félünk-e még? Belekiáltottad a vaddisznócsörtetéstől megszeppent erdőbe: — Ó, nem félünk! Nem félünk! Igaz, hogy közben máris fölpenderültél a tárt karú bükkfára, ahonnan bizonyga- tásod szerint jobban lehetett látni az agyaras szürkecsuhásokat. Okosan tetted. Ésszel kell az ijedelmet elkerülni. Lám, Sámson bátyád is elaludt a Delila ölében, aki azután kopacra nyírta bizony a legyőz- hetetlent. Mindez régen volt. Nem csupán a Sámson veresége: a te félelemriasztó kiáltásod is. Alig-alig hallom már a nagy télben, mit kiáltasz vissza a kiáltásomra: félünk-e még, gyermek? Csend van odakint. Meggyújtom végre a lámpát, és mintha riadalmat keltenék a fénnyel: az ablak alól szétrebbennek a káplánszoknyás fenyők. A helyükre visszafutnak, sőt, zúgni kezdenek. Amily észrevétlenül jött a kékarcú, ugyanúgy támadt föl a szél is, amely a viharnak még csak óvatos előhírnöke.
