Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28 / 149. szám
1997■ JÚNIUS 28., SZOMBAT Martyn Péter felvétele jat szeretnének átnyújtani az alkotótábor művészeinek.) A tartalmas beszélgetés mintegy pihen- tetőjeként — átmegyünk a kis kastélyba, a szállásra. A zápor éppen nekiered, úgyhogy az angolos pázsiton át futunk be az épületbe. A művészek csaknem mindegyike „odahaza” tartózkodik. Hogy kik ők? Ideje megtudni! Külön kérik, ne maradjon ki senki! Hát tessék: Micska Zoltán (Munkács), Iván Ambrus (Ungvár), Szidoruk Alexander (Ungvár), Gaál András (Csíkszereda, Sucht Nicolae (Nagybánya), Szántó András (Nagybánya), Edith Dumitrescu (Trier, Németország), Florian Alex Milan (Kolozsvár), Sütő V. Rozália (Martonvásár), Vigh István (Debrecen), Madarász Gyula (Debrecen), H. Németh Katalin (Nyíregyháza), Tőkey Péter (Nyíregyháza), Madarassy György (Nyíregyháza). — Másodjára jöttem el Vajára — említi a kiváló debreceni akvarellista, Madarász Gyula. Itt nagyon jó lehet dolgozni! Persze, ha az ember egyszer arra szánja magát, hogy akar valamit csinálni — írni, zenét szerezni, festeni —, akkor úgyis végbeviszi. Helytől függetlenül, bárhol, ahol csak alkotni lehet. Enegem egyébként szoros baráti szálak is idekötnek. Madarassy Gyurit cirka negyedszázada ismerem, de a többiekkel szintén nagyon jó a kapcsolatom. Kellemes a légkör, izgalmasak a beszélgetések, gyönyörű a környezet. Szinte minden témává lép elő, ami körülvesz. A határon túliak ittléte pedig igencsak hasznos. Erdélyben, Kárpátalján szintén működnek aalkotótelepek; akik most nálunk vendégek, viszontlátogatásra várnak bennünket. Szóval mindenkinek haszna van a vajai együttlétből. Itt a történelmi miliő megfogja a művészt; a magyar história idé- ződik meg a vár falai alatt; együtt lélegezhetünk a múlttal, inspirációt kaphatunk. Az elmélyültebb gonodolatokra is bőven jut idő. — Először vagyok Vaján — kapcsolódik a beszélgetésbe a kolozsvári Florian. — Kitűnően érzem magamat! Ha kedvem szottyan, nincs messze a Tisza, Nyíregyháza is közel. Az ellátás? Osztályon felüli! No, és a mennyiség! Nézze csak Zoli barátomat! Egészen nekigömbölyödött! Persze, valamennyiünknek az alkotás, a munka a legfontosabb. A csendéletekhez különösképpen alkalmas témák sorakoznak. A faluház tárgyai egyenesen nosztalgikus hangulatokba ringatnak... Úgy tervezem, az itteni képekből tárlatot fogunk rendezni Kolozsváron. — Ma érkeztem — mondja a „női szakasz” egyik prominense: Katalin. — Rögtön munkához láttam, most a Változó időjárás című akvarellen igazítgatok. — Elhoztam Lady baba kutyámat is magammal — mosolyog a komáromi születésű, román nevű, magyarul kitűnően beszélő Edit-Ibolya. — Nélküle ritkán utazom bárhová is. — A programunk maximálisan szabad — teszi hozzá az elhangzottakhoz Rozália. — A tiszai hajóút, illetve a nagybányai kiruccanás csak a fix, meg egy-két közös vacsora, mint pl. a mai haiászléfőzés. Egyébként a festés, rajzolás, szóval a munka tölti ki a napjainkat. (Közben már bealkonyult, s a fő szervezők elindultak a halászléfőzés teendőit intézni. Mi néhány pilanatra beugrunk még a holminkért Sanyi igazgatói rezidenciájára. Kapunk egy parasztkortynyit a méregerős marosvásárhelyi pálinkából, egy nye- letnyit a pincehideg Kaiser sörből, aztán irány a 41-es út. A még csak szűziesen pironkodó, halványka buborékokat eregető, paprikás-hagymás lé illata csapódik utánunk, ahogy kifordulunk a vayak kastélykapuján...) Harasztosi Pál illusztrációja Perceken belül meg kell állapítanom, hogy rosszul böjtöltünk bizony. A Hargitának anyátlan csillagát felhő borítja már, és üvölteni kezd a medveléptű havas. Vonaglik az erdőrengeteg szélkorbácsoltan közel és távol: a Libán csúcsain és itt a kicsi ház fölött, a hátunkon valósággal. Mi lesz ott kinn a kilenc káplánnal? Szegény papjaimat szeretném látni az ítéletidőben. Megpattintom az ajtót: részeg zsákok dőlnek be rajta, majd levernek a lábamról, s kezdené a szél a házkutatást, ha nem tiltakoznánk ellene: — Ki vele! — ad ki parancsot mentem Örökmécses, de megrezzen ő is az ablaktáblának minden dörrenésére. Kilépek az elmeháborodott időbe, s becsukom magam mögött erővel az ajtót. Megnyugszanak az ijedt petróleumlámpák. Idekint látom: a borongós kékarcú színt váltott: alvadtvér-fekete már, minden irányból omlanak rá a sötét fellegek. Hegyoldalunkról eltűntek a szomszédoló árnyak, ki tudja, merre menekült a sapkaróka meg a szarvassá lett bazaltkő — és a vízimalmocskád is. A völgy mélyéből elmenekült a köd, abbahagyta Kőmíves Kelemen az építő munkát. Nem látszanak a házak. Mi lesz ebből? Csíkországot elpusztítani tatárhordaként jön északnyugatról a vihar. A Dandárból jön, fekete fajdkakasok birodalmából. Meg-megvillanó fehér örvényekben pörög a hó a földről az égbe vissza, és nagy reccsenéssel óriásfenyő fekszik keresztül az útra, mely a Bakó-patakát kíséri. Ennyi legyen bár az ellenállás a hordarohamban. Mert egyéb aztán semmi. Hóhérló kedvében szabadon garázdálkodik az idő. Kilenc káplánunkat kegyetlenül megtáncoltatja, majd vallatni kezdi őket. Nem tudom, mit kellen bevallaniuk a kék borongás titkaiból, csak azt látom, hogy szakállánál, üstökénél fogva szinte földig rántja le mindahányat, rugdosódván is közben, ahogy illik. Az embernek fáj a szeme a látványtól, de még a fejét is óvnia kell, Hópárnákkal együtt a háztetőről cserepeket szaggat a szél. Az eresz alá kell húzódnom. Onnan hallom, hogy az erdő sarkában földre döndült az akasztott fenyőfa. Óriás társának az ágain lógott, s tán emlékszel még, hogy sajnálkozva mondogattuk; hát ez is felkötötte magát. Jót tett most vele a vihar, de tán mivelünk is, kik félve tekergettük alatta mindig a nyakunkat. Riadozva nézem a feketén fortyogó égboltot. Farkas üvölt a völgykatlanban oly hosszan és szomorúan, hogy az már sajnálni való. Jó lenne most összenézni veled. S ahogy ez a gondolat megvillan bennem, a párjaként szinte, sistergő fénykarika szökken ki a pokolsötétségből, egyet-kettőt perdül a fenyőfák között, majd sántáivá és botladozva, viharok hajszoltjaként tovagurul a veszett éjszakában. Hosszan bámulok utána: hát ez vajon mi lehetett? Ezt kétszer is megkérdem magamban, de harmadszorra már besorolom a választa- lanságra ítélt kérdéseim közé. Vonulj csak be szépen a cellába, te konok kérdőjel, a társaid közé! Csak hajnal tájt csöndesedik el az ítéletidő. Itt ülök újból az ablak előtt az én lőtt lábú madaram gondjával, az emlékezet mezőségi nádasaiban. Mintha semmi sem történt volna: az idő moccanatlan, az ég tisztára seperve, a pity- mallat is kék arcú, mint az este volt. Akár egy fehér vonat, robog az út odalent a Libán felé. Piros csizmádnak ha maradt volna érintetlen nyoma: a hófúvás azt is belepte már. Napfelkeltével Örökmécses lép be hozzám, karján egy fenyődeszkából mesterkedett, jeges vízimalmocskával. — A ház előtt találtam — mondja sírással küszködve, jól tudván, hogy a te mesterkedésed volt még a nyáron az a botladozó fénykarika. Itt jártál tehát az éjszaka. Beszólhattál volna! Tudhattad volna, hogy nem alszom. Ama rodostói Kelemen bátyád szavaival zárom soraimat, gyermek: szólj, ha még erre karikázol, mert szeretetemet özönvíz el nem oltja, s mert vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok zúzmarásan is itt Si- kaszóban. MÚZSA Shakespeare szonettjei 34. Mért biztattál, hogy szép lesz, derű, fény a nap, s hogy a köpenyem se vigyem? Mocskos felhő gombolyodott fölém, s rothadt gőz győzött tündökléseden! Nem elég, hogy áttörd a felleget viharvert arcom fölszárítani: mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb, de nem tűnnek el undok hegei? Szégyened nem orvosa bánatomnak! Bánhatod: csak enyém a veszteség! Gyenge vigasz a sértő jaja annak, akiben a sértés fájdalma ég! De ah! szerelmed könnye gyöngyözik: igazgyönggyel fizeti bűneid! 36. Bizony, jobb, ha utunk most elszakad, noha szerelmünk osztatlanul egy: igy a sok foltot, mely velem marad, viselem majd magam, tenélküled. Két szivünk közös vágy, de életünkben olyan választó bántalom is él, melytől, bár nem csökkenti örömünk, nem egy szép órát veszt a szent szenvedély. Nem illethet ezután a szavam, mert szégyenem megszégyenítene, s hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan, mert megromlik neved becsülete: nem, nem, ne tedd; mert szivem úgy szeret, hogy, mint magad, enyém a jóhired. 75. Az vagy nekem, mint testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom. 89. Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam, s a sértést rögtön menti rab eszem; mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam; érveid ellen nem védekezem. Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt a változás ürügye (kedvesem), mint ahogy én sújtom magam! Kívánd, s nem ismerlek meg, s leszek idegen: nem kísérem útjaid, ajakam édes neved magába temeti, hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam a régi vonzalmunk ne fecsegje ki. Harcot fogadok érted magam ellen, akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem. (William Shakespeare apadhatatlan érvényű szonettjeiből válogattunk. Tettük, mert amiről ír — az emberi kapcsolatok akár szerelemnek is nevezhető legösszetettebb kérdései — megkérdőjelezhetetlenül igaz. Az öröm és a gyötrelem óráiban egyaránt ajánlatos olvasmányok a Szabó Lőrinc fordításában nyelvünkön is varázslatosan megszólaló versek.)
