Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-02 / 101. szám
12 TÁRHAT Bátor díjazottjai Makrai Zsuzsa: Égberagadási jelenet A rangos hírű Nyírbátori Alkotóház és Képzőművész Stúdió Alkotóközössége még a múlt évben országos pályázatot hirdetett a millecentenári- um tiszteletére. A beérkezett pályaművek mennyisége és minősége egyaránt sejtetni engedte: a teljes anyagból — gondos, szakavatott ítészi munka, igényes válogatás eredményeként—látványos, igen színvonalas tárlatot lehet majd közönség elé vinni. Nos, a napokban az Alkotóház Galériájában — az elismerések, díjak átadásával egyidejűleg — megnyílt a kiállítás, melynek csodálatos szépségű tűzzománc kompozícióiból kínálunk néhányat olvasóinknak mintegy kedvcsinálóként a személyes élmények „beszerzéséhez”. Havasi Tamás: Aranyszarvas Jakab Adél: A magyarok bejövetele Tabiné Jenei Erzsébet: Báthori Madonna Elek Emil felvételei Napkelet • A KM hétvégi melléklete Értékes élet túl a hetvenen Szondi Erika „Lassan hullámzik a tenger, / Mit ér ha búsul az ember, / Ha búsul is, ha bánkódik, csak magát rontja, Sorsát avval, magát avval nem jobbítja!” — énekli Ilonka néni a mátészalkai Idősek Bentlakásos Otthonában. Arcára mély árkokat szántott az idő, de szemének huncut csillogását az eltelt nyolcvankét esztendő sem homályosította. — Hál’ istennek soha életemben nem hagyott el a jó kedvem — magyarázza. Jól érzem itt magam és ha mások szomorkodnak, akkor őket is igyekszem jó kedvre deríteni. Kedves csipkelődések között él a közelmúltban átadott mátészalkai otthonban, a Rácz-kertben tizenhét idős ember. — Több kérvény fekszik már elbírálásra várva a polgármester úr asztalán — tájékoztat Bráder Zoltánná az Egyesített Szociális Intézmények Idősek Otthonának vezetője. Évek alatt kialakult az igény egy ilyen otthonra. Működött korábban a házi gondozás, az idősek nappali ellátása, a szociális étkeztetés Mátészalkán, ám ennek keretében csak az öt munkanapon tudtuk megnyugtatóan ellátni a rászoruló, idős embereket. Ok maguk is érezték, hogy hétMagunk sem gondoltuk, hogy március elején már beköltözhetnek az első lakók. yy végén nincsenek biztonságban. Amikor megjelent a Népjóléti Minisztérium pályázata, a város vezetői lehetőséget láttak az otthon kialakítására. Egyrészt az igény miatt, másrészt pedig azért, mert az az épület, amelyben jelenleg vagyunk, bölcsődeként üzemelt és egyre csökkent a gyermeklétszám. A kihasználatlanság miatt veszélybe került az intézmény léte, a gondozónők munkahelye. Tavaly augusztusban felvonult a kivitelező cég, hogy a bölcsődéből idősek otthonát varázsoljon. Mi magunk sem gondoltuk, hogy februárra minden elkészül és március elején már beköltözhetnek az első lakók a huszonnyolc személyes otthonba. Az építkezés ideje alatt folyamatosan tájékoztattuk az egyházak, a nyugdíjas klubok, a kórház révén az idős embereket erről a lehetőségről. A jelentkezés után otthonukban felkerestük őket és tájékoztatást adtunk az otthon szolgáltatásairól. — Mi ígérhet egy ilyen intézmény? Természetesen napi háromszori étkezést, tisztálkodási lehetőséget, rendszeres orvosi ellátást, szervezett foglalkoztatást, mentális, pszichés gondoskodást. Mindez természetes, hiszen ez a feladatunk, ám mi ezen túl valóban otthont szeretnénk jelenteni az itt élők számára. Folyamatosan népesítjük be a szobákat, egyelőre csak mátészalkai lakosokkal. Szakmai segítséget hollandiai testvérvárosunk Zevenaar haA holland ZOM Alapítvány egy kamionnyi adománnyal támogatta az otthont, yy sonló intézményeitől kaptunk. Intézménylátogatásokon, tapasztalatcseréken ismerkedhettünk a holland szociális ellátással. Az elméleti segítségen túl a holland ZOM Alapítvány egy kamionnyi adománnyal támogatta az új otthont. Bútorokat, betegemelő szerkezeteket, fürdetőszékeket kaptunk tőlük. A testvérváros delegációja is eljött hozzánk az ünnepélyes átadásra és elmondták, nem hitték volna, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen színvonalú otthont lehet építeni a lelakott bölcsődéből. Otthonunkban szeretnénk, ha minden lakó saját ritmusának megfelelően élhetne. Egyedül az étkezések ideje kötött. Ezen túl mindenki maga dönti el, mivel foglalkozik. Nekünk az a dolgunk, hogy programokat szervezzünk számukra, értelmesen kitölt- sük idejüket. — Nagyon jó a kapcsolatunk az egyházakkal. Itt van velünk szemben a római katolikus templom, s a református lelkész is minden csütörtökön este imaórát tart nálunk. Minden szempontból nyitottak vagyunk. A lakók bármilyen időpontban fogadhatják hozzátartozóikat, s természetesen ők is kimehetnek a városba, ha kérik, kísérőt is adunk melléjük. Külön öröm számunkra, hogy itt mellettünk egy óvoda működik és az óvoda udvarában az idős emberek láthatják a játszadozó gyerekeket. Olyan lakónk is van, akinek a saját unokája idejár. Hat gondozónő, két takarítónő, egy karbantartó, egy főnővér és egy foglalkoztató nővér dolgozik azon, hogy minél jobb körülmények között élhessenek az idős emberek. — Természetesen nem elégszünk meg azzal, hogy megépült ez az otthon, szeretnénk továbblépni. Konyhánk jelenleg a városközpontban működik, mert elfogyott a pénz a helybeni kialakításra. Következő tervünk tehát egy jól felszerelt konyha megépítése, hogy itt főzhessünk. A bentlakásos gondozás mellett természetesen megmaradt a nappali ellátás is. Jelenleg rendszeresen tízen járnak be hozzánk nap mint nap, olyan emberek, akik közösségre, társaságra vágynak, és amikor a családjuk dolgozik a magány ellől hozzánk menekülnek. Szeretnénk ezt a nappali ellátást is legalább harminc férőhelyesre bővíteni. A városból az ideszállításukat is megoldjuk, ha szükség van rá. Több olyan lakónk van már, aki kezdetben csak napközben látogatott ide, aztán úgy határozott, hogy állandó jelleggel ittmarad. — Az idős emberek háromágyas szobákban laknak. Magukkal hozhatják saját személyes holmijukat. Mindennap szervezünk számukra programokat, mind az otthonon belül, mind pedig más, hasonló jellegű intézményekkel közösen. Most éppen az anyák napját várjuk, hiszen a szomszéd óvodából műsorral jönnek majd a gyermekek. Később pedig tornaversenyre megyünk a tiborszállási Módszertani Szociális Otthonba. Az otthonba jelentkezés egyik feltétele jelenleg, hogy az idős ember egészséges, önmagáról részben gondoskodni tudó legyen. Am természetesen fel kell készülnünk arra is, ha éppen korukból adódóan megbetegszenek. Ezért pályázatot adtunk be a Népjóléti Minisztériumhoz az egészségügyi szolgálat fejlesztésére, különböző speciális eszközök vásárlására. Hetente két alkalommal belgyógyász szakorvos gondozza, gyógyítja az idős embereElmókázunk, elnótázunk, sőt a fürgébb je még gyakran táncra is perdül, y y két. Az itt dolgozók mindegyike vallja, hogy az élet akkor is érték, ha az ember túljutott a hetvenen. Széppé kell tenni ezeket a napokat, az időskor isteni adományát apró emberi gesztusokkal nekünk kell megszépítenünk. Etus néni hetvenkilenc éves. Szégyenlősen támaszkodik botjára, szinte maga sem hiszi, hogy szüksége van erre a segítségre. — Ha belegondolok, hány ezer fát másztam meg életemben az almaszedések során és mennyit dolgoztam, akkor belátom, hogy elkopott a lábam és nem bírok már CSÁTH GÉZA: A tor A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik — egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról. Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a íáng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástól aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta és feltűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni). Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhek- kel borított kezeit. Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat, és kiment a konyhából. Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott. — Haj-né! — sikoltott a fogai között. Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta: — No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat, szegény árva. A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá. A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, elkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki: — Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!... Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven éves-e. Bement a konyhába. — Jó reggelt! — Adjon az isten! Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosán tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe. — Jól van, nagylány! — mondotta, és ráütött Maris vállára. Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább. Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifijurak és a kisasszony. A kocát hamarosan előreterelték. A hem tes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek: — Ujjé, a Maris fél. A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhús- szaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz. A U A
