Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-02 / 101. szám
1997■ MÁJUS 3„ SZOMBAT MÚZSA bot nélkül járni. Csak valahogy mégis olyan hihetetlen. Egyedül voltam otthon. Nagyon rendes a családom, sokat segítettek, ám én mégis úgy döntöttem, beköltözők az otthonba. Fiaim, unokáim rendszeresen látogatnak, hívnak is haza, de azt hiszem mindnyájunknak jobb így, ha én biztonságban itt élek. Elmókázunk, elnó- tázunk, sőt a fürgébbje még gyakran táncra is perdül. Elbeszélgetünk a régi dolgokról és hálát adunk a jó Istennek minden napért, amikor újra felébredünk és élünk. Vilma néni felvette ünneplő ruháját a bemutatkozáshoz. — Nagyon szép életem volt. Eredetileg botpaládi születésű vagyok és a szívem most is oda vágyik. Amikor eléneklem a nótámat, hogy „Vándorfelhők fenn az égen, ha majd egyszer kisfalumba tértek, álljatok meg az alvégen, édesanyám házát keressétek” — akkor most is arra a botpaládi házra gondolok, ahol születtem. A ház sincs meg már, az édesanyám is régen meghalt. Botpaládon is már csak egyetlen rokonom él, de számomra mégis ez a kis falu jelenti az igazi otthont. Amikor fiaim Mátészalkára kerültek tanulni, akkor hagytam ott szülőfalumat. Jöttünk a fiúk után, hogy együtt legyünk velük. Aztán amikor a párom meghalt, úgy döntöttem, jövök ide a közösségbe. Nem bántam meg. Látogatnak a gyermekeim, én sem vagyok az ő lábuk alatt, de ők sem az enyém alatt. — Úgy érzem magam, mint amikor a gyermeket első nap az óvodába hagyja az édesanyja — mondja könnyekkel küszködve Erzsiké néni. Ma vagyok itt először. A gyermekeim dolgoznak, napközben százfelé szaladnak, egész nap a magány az egyedüli társam. Trombózist kapott mindkét lábam, s nehezen mozgok már a lakásban. Családom nem nagyon örült, hogy az otthon mellett döntöttem, ám én így láttam jobbnak. Megpróbálom. Ismerkedem az itt élőkkel, aztán eldöntőm mi legyen. Róza néni csak napközben tartózkodik az otthonban. Olykor átmeneti elhelyezést is kér, ha gondozó családja elutazik a hétvégére. Erre is lehetőség van a mátészalkai Idősek Otthonában. Ida néni a régi bálokról mesél: — Mindig szerettem táncolni. Valamikor a bálokban én voltam az első táncos. Kedvencem a keringő volt, mert nincs is annál szebb, mint amikor az ember szinte repült a levegőben táncosa karján. Ma is szívesen táncolok, nótázok. Öt évvel ezelőtt agyérgörcsöt kaptam, azóta megromlott az egészségem. Itt az otthonban vigyáznak rám, s rendszeres gyógykezelést kapok, ha szükséges. Béla bácsi éppen névnapjára készül. Az otthon lakói verssel, dallal köszöntik, s gyertyafény mellett ünnepük a jeles napot. — Gyakran vagyok rosszkedvű. Ez a betegségem miatt is van, ám ma ünnepelünk. A feleségem süteményt hozott reggel, hogy megvendégelhessem a köszöntőimet. Végül is jó itt lenni, csak tudja, nagyon igaz az a mondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Az a fontos, hogy az idős emberből se vesszen ki soha a humorérzék. Humorral minden könnyebb. Elfeledteti a keserűséget, a betegséget és segít abban, hogy holnap újra vidáman ébredhessünk. „Lassan hullámzik a tenger, Mit ér ha búsul az ember, Ha búsul is, ha bánkódik, csak magát rontja, Sorsát avval, magát avval nem jobbítja.” Tanítja Ilonka néni búcsúzóul a nótát, amely kapaszkodó, biztatás, nemcsak a mátészalkai Idősek Otthonában lakók, hanem minden ember számára. A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta. — Nem jó még — mondta a hentes, amikor megvizsgálta —, ne kíméld a kezdet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi. — Kíméli a fene — kiáltotta a lány és ráütött a hentes hátára nagyot, ököllel, és elpirult. A Martyn Péter illusztrációja Estefelé kész volt minden. A kolbászru- dak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében a serték tisztításán. — Hó, Maris, gyere ide! — kiáltott. A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett. Kállai János: A leszakadás etapjai í. megszeress nem akartam arcom arcodhoz dehogy széttörtél cserepeimre tükrömben szilánkjaid félprofil maradványok tíz nap csönd kattanó pünkösdi rózsák fanyar-savanykás mosolygása 2. szólj fáidnak várjanak nincs rügyezés nedvek patakja áprilisi hócukrok szolid capuccino régóta nem figyeled dadogásaimat 3. tarts meg élet adj valameddig vérfoltjaimat takarítsam szívem fölött hazányi kokárdával zsenge búzavetések zöldjéért imádkozom 4. gyönyörű szemed mosolyod mégis félsz riadalmad mintha sátán valami démon de legalább sámán apó ülne szemközt veled morzsolgatjuk szerepeinket kell kell kell dehogy arcom arcodtól elúszik vissza sohasem holló ne károgj tükrödben szálkásra csupaszított reményeim 5. kereszt illet ha illeti nem lehetsz mindig isteni fakó lovadon elrobogsz majd poroszkálsz hóhéros gonoszt előzöl tedd könnyebbé ten-dolgodat égi sztrádákra hívogat arcom arcodhoz fényt rebegj segítsd nekem a lehetet... Nagy Tamás illusztrációja Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testét. Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést — kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállóit, kiáltani se tudott. Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron. — Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa... Azután behítták. Ágyazni kellett és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta. Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott. — Nekem is lesz... nagy baj is a... — vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével — elaludt. 1904 (Későn ébredtünk rá: ő volt a magyar próza talán első igazi „modernje”. Ma már tudjuk. Születése 110. évfordulójáról jövőre emlékezhetünk meg. Csáth Géza műveit addig is, jubileumoktól függetlenül, olvassuk, értelmezzük! Ha van merszünk mondandói megfejtéséhez. Szemelvényünket az író 1973-ban megjelent Apa és fiú című válogatott novelláskötetéből választottuk.) „Az időskor isteni adományát apró emberi gesztusokkal nekünk kell megszépítenünk” A szerző felvétele
