Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-10 / 108. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Plugor Sándor rajzai Krisztus S ~W" T jabb kiállítás nyílt a tiapok■ 1 ban a vajai múzeumban. ■ / Plugor Sándor festőművész Vy míves rajzai figyelemreméltóak, gondolatébresztőek. Plugor az a képzőművész, aki tud és nyilván szeret is rajzolni. Sok festő manapság formabontással kezdi, anélkül, hogy megtanulta volna a mesterség titkait. Plugor Sándor nem ilyen. Fölényes, finom rajztudása az az alap, amely megengedi, hogy tágítsa a kört, az ismeretlen felé, ugyanakkor szűkítse is: a lényeget keresve. Az örök lényeget, amelyet nehéz megfogalmazni. A lényeget, amely nem más, mint a dolgok örök ritmusa. A tárlat május 16-ig tekinthető meg. Macskák Bárányos rajz Elek Emil reprodukciói A Tisza, az édes otthon nagyon sovány volt a halászok kenyere, pedig akkor több hal volt Balogh Géza Az erdőben valahol egy májusfa virágzik. Az éjjel valami kis csendes eső esett, nehéz, súlyos illatok burkolják be az embert, de a májusfa illata legyűrhetetlen. Ha nem jött volna az eső, most ropogna, recsegne lábunk alatt a tavalyi avar, a télen lehullott gally, így azonban csak halkan roppan az ág, a levél. Hirtelen jött, szinte ránk robbant az idei tavasz. Néhány napja még fagyott, s havas esőt csapkodott a rideg északi szél, most meg hétágra süt a nap, lábszárközépig ér a fű, a csalán, a nyárfákon lassan féltenyérnyiek a levelek. Az ágak mögött megbújó fészkek már foglaltak, a madárfiúk pedig akkora zenebonát csapnak, hogy a hetedik határban is hallani. Minden zeng, zúg, csattog, csak a folyó csendes. És a hátán sikló ladik, s benne a halász. A tiszalöki Csikós János évtizedek óta járja már a Tiszát, de a május csodájával ma sem tud betelni. Hamarosan meg is fordítja a csónak orrát, s kisiklunk a partra. Egy öreg, odvas fűz árnyéka borul ránk, jó ideig szótlanul szemléljük a tájat, 99 Itt az ember sohasem lehet okos, változik a víz, a hal, s az ember. a folyót, s a hátán úszó apró habgyűrűket. Aztán Csikós János halkan mesélni kezd. Az életéről. — Én nem is tudom, mi lenne a Tisza nélkül velem, vagyis jobban mondva, velünk, hiszen a fiam is halászok. — Ők most merre vannak? — Tiszalök alatt bérelünk egy tekintélyes folyószakaszt, meg egy holtágat. Nem mondom, hogy milliókat keresünk, de azért megélünk belőle. — Mikor kezdte a halászatot? — Ó, az a halász, aki halászcsaládba születik, két-három évesen már otthon van a Tiszán. Az én apámat ismerte a fél ország, és ismeri mind a mai napig majd minden halász. Húsz éve az ő fotója szerepel a Magyar Halász borítóján. Hogy én mikor bolondultam bele a vízbe? Talán már így is születtem. Itt az ember sohasem lehet okos. Változik a víz, a hal, s az ember. — Pedig ha jól tudom, nem is ez az eredeti szakmája. — Kitanultam a lakatos mesterséget. Letettem én e mellett más vizsgákat is, de hiába. Hatvanegyben visszacsábított a Tisza. Hajszálpontosan így járt a kisebbik fiam is. Ő is kitanulta a vasas szakmát, esztergályos lett, de aztán visszahúzta a szíve. A nagyobbik fiam is halász, úgy hogy most már hárman is járjuk a Tiszát. — Akkor dől a pénz a Csikósokhoz... ^ A sóstói múzeumfalu Tiszadobról származó halászportája sok mindent elmond a régi világról. ff — Hogyne..., a halpénz. De komolyra fordítva szót, tényleg nem halunk éhen. Annyit azért mindig fogunk, hogy az asztal ne maradjon üresen..., s persze a pénztárcába is jut néhány forint. De egyre nehezebb a dolgunk. — Kevesebb a hal? — Én ezt nem mondom. De azt igen, hogy egyre rafináltabbak, egyre nehezebben tudunk túljárni az eszükön. — Pedig ennyi tiszai év után már kiismerhetné magát az ember a vizek dolgában. — Itt az ember sohasem lehet okos. Változik a világ, benne a víz, s a hal is. Tíztizenöt éve még megtette a durvább felszerelés is, most azonban már a pókháló- finomságú hálókat kell kivetnünk. A másik nagy tiszalöki halászdinasztia tagjai, a Gulyások már korábban is hajtogatták, hogy finomabb hálók kellenének, de hát milyen az ember, ragaszkodik a megszokotthoz. — Meddig bírják a munkát a halászok? — Ameddig az egészsége engedi. Apám is imádta a Tiszát, hetvenhat évesen halt meg. Nagyapám kilencvenhat évet élt, de kilencvenkét évesen még maltert hordott a kőművesek után. Hogy én meddig járom a Tiszát? Ameddig az Úr engedi. Meg az egészségem. Tiszadob valamikor talán az egész Alföld leghíresebb halászfaluja volt. A sóstói múzeumfalu Tiszadobról származó halászportája sok mindent elmond arról, miként éltek egykor a tiszai halászok, a tiszadobi emberek. De azért nem mindent! Valamikor huszonöt halászt számoltak Dobon, most..., most azonban egyet sem. Az idős Zilahi József volt az utolsó hivatásos halász a faluban, legjobb hát, ha őt kérdezzük a régi életükről. Mert ha ő elmegy egyszer, már alig lesz valaki, aki visszaidézhetné a régmúlt világot. — Nem volt az régmúlt, hogy lenne már régmúlt! — tiltakozik —, hiszen csak két éve hagytam abba. Ha az érszűkületem engedné, ma is a vizet járnám. A karom még bírná, de sajnos a lábom... Az már nem a régi. Tiszadob az ország vizekben leggazdagabb faluja. Nem elég, hogy körbe öleli a Tisza, de van három olyan holtága, mo- rotvája is, amiből másutt egynek is örülnének. Malom-Tisza, Falusi-Tisza, Darab- Tisza..., Zilahi József, meg az apja, meg a nagyapja az előbbit, a Malom-Tiszát járta. Ő maga hetven évig. Mert alig tanult meg járni, az apja már vitte magával a vízre. Derekára kötelet kötött, a másik végét meg a ladikhoz csomózta. Ha beleesne a vízbe, legyen mivel szárazra rángatni. — Ó, csak egyszer estem kicsikoromban a vízbe — meséli mosolyogva. — Akkor más volt ez a víz is. Jó harmincméteres sávban gyönyörű nádas szegélyezte a partot, szabályos közökben keskeny csapások vezettek benne, ott voltak a varsák. Akkor is egy ilyen csapáson haladtunk. Az én szemem persze a nádast bújta, mert ott mindig lehetett látni valami érdekeset. Most is, feltűnik egy fészek, benne a nádirigó tojásaival. Gyorsan elkapom a nádat, s nyújtózkodom, hogy elérjem a fészket, de a csónak megy tovább, én pedig szép csendesen dűlök el, s mire észbekapok, már prüszkölöm is a vizet. De apám csak kacagott... Lenyúlt értem, s megrázott, fol^ Kilencen laktunk a kis házban, mi gyermekek öten, apám, anyám, nagyanyám, nagyapám, ff lyon ki a víz a fülemből. Akkor nem dédelgették annyit a gyermeket, mint manapság. De jobban szerették. Másképp, és jobban szerették. A kedves víz, a Malom-Tisza partján beszélgetünk. Egy felfordított, öreg csónakon ülünk, nézzük a vizet, a lassan sarjadó sást, nádat, gyékényt. A víz, s az avas nád fölött egy szürke szárnyú, nagy madár imbo- lyog, hamvas rétihéja. A nádszálakon rozsdás tollú nádiposzáták egyensúlyoznak, s a túlsó parton a fiatal fenyvesben megjelenik egy nagyobb állat. Nem látni innen KRÚDY GYULA: Talált tárgyak Azt hinnétek, hogy a kincsásás manapság már divatját múlta? Dehogy is, mindig akadnak hiszékeny emberek, akik elhiszik, hogy a régi rablók, nagyurak vagy menekülők azért dugták el kincseiket, hogy majd ők megtalálják. A szigeti Szent Margit-zárda hölgyei valamikor megfutamodtak, amikor a török sereg közeledett. Nohát ezek a rémült asszonynépek bizonyosan nem vitték magukkal mindenüket. Újholdkor, amely tudvalevőleg az erszények megtelésének időszaka, gyakran felhangzik a kincskeresők titokzatos kopogása a romfalak között. * * * Egy kincsásóval megismerkedtem. Öregember volt, téli bokor a fején, az arcán repedések, mint az ibriken, amely sokáig szolgált, szemében méla csend, mint az asztalos műhelyében, amikor nincs járvány a városban, lábán bocskor, amelyben a szegény ember az egész világot körülvándorolja és sohasem szakad el a bocskor szíja, mert nem táncol benne lakodalomban. Amikor ásójára támaszkodva, görnyed- ten állott, messziről az öreg A betűhöz hasonlított. Közelebbről a reszkető tébolyhoz, amely akkor is görgeti felfelé az üres hordóhangokat a szív pincéjéből, amikor éj van, csend van; emberem magában beszélgetett. Álmatlan éjszakákon, mikor egyedül laktam a szigeten, megnéztem a kalendáriumot, és ha újhold mutatkozott, elindultam a romok felé, mert bizonyosra vettem, hogy valaki ott is ébren tölti a hosszú éjszakát. Leginkább a világos téli éjszakák voltak emberem kedvencei, a bokrokban megfagyott holt nők guggolnak fehér szoknyájukban, a faderekak mögött kísértetek állnak és várnak, várnak esztendők óta, nem tudni, hogy kire várnak? — csodálatos, hogyan folyik a Duna a néma éjszakában! A virág könnyét és szemmagját egykedvűen viszi vállán a nagy raktár felé, a komor nagy fákról minden ok nélkül lehullik egy marék hó, mintha akasztott ember rúgna utoljára... Jó az ilyenkor, hogy már van itt valaki az álmatlan éjszakában, aki már korábban túlesett a megőrülésen... Ő az áldozat. Vajon csak tán nem értem áldozta fel magát az ismeretlen öregember? Ásott az öreg, mint a világ kezdete óta minden öregember. Ásója mint védekező fegyver az élet végnélküliségével szemben, — a gödör, amely felé hajlik a búvóhely a hasfájás és egyéb nyavalyák ellen, amelyek az öregek életét megkínozzák. Karjai sovány indák, amelyekkel még szívósan kapaszkodik valami távoli reménységbe, tán egy láthatatlan földalatti csillagba? * * * * Sohasem beszélgettünk, de a kincsásó már nem menekedett el, mint csörtető vad, ha éjfélkor megleptem munkájában. Csak éppen a magában való beszélgetést hagyta abba, mintha őrültsége révén megvásárolt titkait dugdosná el az előtt, akinek nem volt ugyanannyi ereje és elszántsága a nagy áldozathoz. Bolondnak lenni: bátorság kell. A legtöbb bolond rejtegeti magát, két tenyerével, hazug nyugalmával vagy álcás mosolyával eldugdossa valódi arcát... Az öreg ugyan elhallgatott a magánbeszélgetéssel, de arcán egykedvűen hagyta a kígyókat az oroszlánokkal marakodni, nem bánta, hogy fogatlan szájának széle a szeméig ér, és két szeme úgy összekancsalít, mint két veszekedő szomszéd. Nem bánta, hogy őrült volt. Nyögött az ásó, nyögött a kő, és fújta, fújdogálta kis élettüzét a kincsásó, miközben az újhold, mint ószereslegény mende-
