Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-10 / 108. szám

1997• MÁJUS 10., SZOMBAT

Elek Emil felvétele

jól, őz, vagy dám lehet, Zilahi József halászmesternek újabb régi történet jut eszébe.

— Ó, nagyon sovány kenyér volt a halászok kenyere. Pedig akkor sokkal több hal volt a vizekben. De télen bizony éheztünk volna, ha nincsen az én apám. Kilencen laktunk a kis házban, mi gyermekek öten, apám, anyám, nagyanyám, nagyapám. Most már elmondhatom, apám volt a környék legnagyobb orvvadásza. Tán a gróf sem evett annyi fácánt, nyulat, dám- húst, mint a mi családunk.

— Mit szólt ehhez a gróf, a gazda?

— Nem kellett annak mindenről tudnia. Bár egyszer megjárta apám. Negyvenegyben történt, hogy a dobi tanító szólt az apámnak, kivette a leventepuskát, menjenek ki az erdőre. Károly-napon volt, iszogattak egy kicsit, aztán nekiindultak. Rá is bukkantak egy dámcsapatra, a tanító kinézett egyet magának. De elhibázta, apám elvette tőle hát a puskát. Ő már nem hibázott. Igen ám, de nem vették észre, hogy közben odaért a gumikerekű kocsiján a gróf is, és ő is megcélozta ugyanazt a dám- csapatot. Egyszer csak látja, hogy eldült az egyik bika. Ránéz a gróf az intézőjére: „Te Lencsés, szólt az én puskám?” Nem szólt, kegyelmes uram, mondta Lencsés. Bizony kiderült a turpisság, apámat hét nap börtönre ítélték. Tiszalökön kellett volna letölteni, de a csendőrök csak kacagtak: Eridj nyugodtan haza, majd hét nap múlva jelentkezz a szabaduló papírért.

— Ő merre halászott?

— Nyáron, kérészmenéskor a Tiszán,

egyébként itt, a holtágon. Én is ezt szeretem igazán, de az igazi, nagy halakat az élő folyón fogtam. Húsz éve például egy hatalmas, nyolcvanhat kilós harcsát. Es nem hálóval, hanem a horoggal.

— Nem is csinált mást az életében, csak halászott?

— Dehogynem! Fiatal házasemberként be kellett állnom az apósom mellé szántani, vetni. De nem sokáig bírtam. Ötvenöt október 5-én otthagytam őket, október 10- én már a Tiszán halásztam. Bele is pusztulok, ha a földhöz kötöznek.

— Most hogy bírja a víz nélkül?

Hosszú csend, majd egy halk mondat a

válasz.

— Álmomban..., álmomban mindig a Tiszán vagyok.

gélt messzi sétáján. Faderékhoz dőlve nézegettem az öreget, vajon ilyen leszek én is egykor itt a magányban, mikor már nem lesz karomban elég erő, hogy a gondolatkocsi szilaj adatait a tetsző irányba kormányozzam! Amíg valami a lábamhoz hullott, amit az öregember bizonyosan a fejemnek szánt, egy csontdarab volt, valamikor tán kar egy férfi nyakában, vagy lábszár lengő szoknya alatt. Az öreg vadul közeledett ásójával, tehát csendesen továbbmentem. Ezentúl csak messziről figyeltem

emberemet, sikerült neki kiharcolni, hogy békében hagyják kincsei után kutatni.

* * *

Egy szeles éjszakán, amikor az ajtón és ablakon ismét be akartak jönni azok a látogatók, akiket senki sem hívott, kutyámmal végigmentem a szigeten... hadd dúlják ezalatt távollétemben a magányos házat Zörej és Dörej. Én bizony megszököm. Öreg őrültem ott mozgott a romok között, négykézláb futkározott, mint a kutya az ürgelyuk körül, és olyan gyorsan beszélt magában, mintha percei meg volnának számlálva mindennek elmondására. Ügyet sem vetett rám, mert a földalattiakkal volt dolga. Valamelyik gödörből hallott hangot, de hogy melyik az a gödör, nem tudta megtalálni. Csak folyton azt kiáltozta:

— Itt vagyok! Mit akartok?

Előbb még volt valami ostorpattanás a hangjában, később mind panaszosabb lett a hang, mind lassabban ügetett a hangok lihegő kutyája, — a kincsásó ide-oda hajladozott feketében a földön, vonaglott, kínlódott, de nem mentem hozzá közel, mert még nem felejtettem a minapi csontot.

...Reggel, tavaszi reggel bújt ki a bokrok levélkéiből, mikor ismét a romok felé mentem. Az öregember megdermedve feküdt egy gödörben. Egy lakkból, fényből, talpból, lapokból, semmiségből való női cipő, valamely esti kisasszony itt felejtett holmija a megzavart találkozón, ez volt a kezében. Mintha a föld alól nyúlt volna fel az öregember, hogy felkapja a hölgy lábáról a cipőt. Ha érte jön valaki, megkaphatja a cipőjét a talált tárgyak irodájában.

Magyarország, 1929. április 7.

mmm j

MÚZSA

Ady Endre:

Üzenet egykori iskolámba

Június volt ujjongtunk, nincs tovább, Most gyertek szabad mellű örömök S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg Helyére ült a döbbent némaság: Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjúi, szent megjózanodás, Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep, Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép, Ha hozzád edzik tüzes szív-kohók Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát,

Az élet is derűs iskola lesz.

S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt, Szeretni az embert, és küzdeni S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok S kísértenek élt éltem árnyai S az elbocsátó iskola-padok

S én, vén diák, szívem fölemelem S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ.

Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Harasztosi Pál illusztrációi

□

Nagy Tamás illusztrációja