Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-05 / 79. szám
12 TÁRLAT Csontváry-kör A jövő idő... címmel rendeztek a közelmúltban kiállítást Tisza vasváriban az ICN Alkaloida Rt. Szakszervezeti Könyvtárában. A tárlaton bemutatkoztak az 1995-ben szerveződött Csontváry-kör alkotói: Bilku Krisztián, Rozman Béla és Szabó Attila Sándor. A kör meghívottjaként szerepelt a bemutató négyesben Kovács Zoltán, akinek üvegfiguráit, kisplasztikáit tekinthette meg a közönség. A két évvel ezelőtt életre hívott alkotói kör csakhamar a vizuális művészetek területén munkálkodók közösségévé vált. Benne olyan fiatalok tevékenykednek, akik egyéni gondolkodás- és látásmód- jukkal, kísérletező módszereikkel, változatos alkotói technikákkal hívták fel magukra a figyelmet. Tehetségüket már eddig is több önálló és csoportos kiállításon igazolták; a nemrég befejeződött közös bemutatkozásukon az 1996-os év gazdag terméséből tettek közszemlére színvonalas kollekciót. Kovács Zoltán: Üveg Rozman Béla: A part I. Szabó Attila Sándor: Vérfertőzés Martyn Péter felvételei Napkelet • A KM hétvégi melléklete Csaroda jobb időkre vár „Gecse, Csorna, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Asztély, Surány, Tákos: ez a kilenc sáros város.” Ugyan akad-e bárki Be- regben, aki nem ismeri a nép ajkán hajdan született rigmust, amelyről ma már nehéz megállapítani: vajon a rímbe szedett apró falvak kigúnyolásának szándékával költötték a jobb sorsú szomszédos települések lakói, avagy éppen a helybéliek öniróniája öltött testet a fanyar humorú versikében? Egy azonban biztos, a sáros városként emlegetett kilenc kisközség közül már csupán öt található az ország határain belül. (Pontosabban csak négy, hiszen Márok és Papi időközben egybeolvadt.) Ahhoz persze nem kell átlagon felüli, dús fantázia, hogy az ember elképzelje, a vendégmarasztaló beregi agyag — esős időben és az aszfalkígyók hiányában — bizony alaposan próbára tehette egykoron a jámbor utazót, no és természetesen az itt élő embereket is. A negyvenegyes főútra szépen rendben felfűzött, s a néptől idejekorán városi „rangot” kapott települések közül — Tákostól jó ugrásnyira — található Csaroda, amely ma már (természetesen a többihez hasonlóan) minden, csak nem sáros. ^ A műemlék templom és környéke példásan rendben tartva várja a turistákat. ^ A község központi fekvése alapján méltán lehetne az alsó-beregi vidék centruma, ám ez ma még csupán elméleti lehetőség. Ámbár, bizonyos jelek mégis sejtetik, lassan kinőheti magát a nem egészen nyolcszáz lelket számláló település. — Csaroda kedvező fekvése — a község viszonylagos kicsisége ellenére is — bizonyos szempontból kétségtelenül előnyünkre válik — sommázza véleményét Lukovics Bertalan polgármester, amikor a falu bebarangolására indulunk. — A Ti- gáz is nálunk létesítette területi műszaki ellátóközpontját, de hamarosan a mi községünkbe települ az a rendőrőrs is, amelynek révén kereken egy tucat közeli település közbiztonsági helyzete javul jelentősen — tájékoztat sétánk közben a falu első embere. Beszélgetésünk közben megtudom, az idén nyáron létrehozandó őrsnek köszönhetően egyetlen környékbeli település sem marad rendőr nélkül, s bizony ez a mai világban nem utolsó dolog. Ha az ember Csarodán jár, ugyan hová is vezethetne az útja, ha nem a messzeföl- dön híres református templomhoz, a népi egyházi építészet eme remekéhez. Hála az önkormányzat éveken át tartó áldozatvállalásának, a műemlék és környéke példásan rendben tartva várja a turistákat. A rend, a tisztaság megőrzéséért egy közmunkás a felelős, de az önkormányzat Gaál ^ Nagyszabású, az országhatáron túl is meghirdetett vetélkedőt akarnak tető alá hozni. 55 Miklósné személyében műemlékgondnokot is foglalkoztat. Áz ő feladata az idegenvezetés, sőt a kisebb karbantartási munkák szervezése is. (Szemlénk közben elmerengünk azon, igazán csak most sajnálhatjuk, hogy a régmúltból már csak mutatóba maradt egy-két ház, az is főleg a műemlék templom közelében, így a modern — sajnos zömében jellegtelen stílusban felépült — lakóházak ölelésében afféle miniskanzenként vehető szemügyre a falu büszkesége. (Az idilli képből ugyan némiképp kilógnak az egyébként rusztikus minipresszó faláról lelógó jégkrémreklámként szolgáló kék zászlócskák, ám belátjuk: az üzlet, az üzlet.) — Soha nem csak annyit költöttünk a templom környékre, amennyi bevételünk volt az idegenforgalomból. Egyelőre ugyanis a turistaszezon kellős közepén is csupán egy-két órát töltenek itt a csoportok, pedig szálláshelyekkel és étkezési lehetőséggel is tudnánk szolgálni az idegeneknek — mereng el kísérőm, majd még megtoldja: — A Beregben, bár szinte minden községnek van nevezetessége, sőt az idegenforgalom infrastruktúrája is a legtöbb helyen kiépült, egyedül egyetlen falu sem képes a csodára. Ma a hozzánk látogatók jönnek, látnak — legfeljebb néhány apróságot, tájjellegű szuvenírt vesznek — s mennek tovább. Ám egy összehangolt, szakemberek által összefogott és irányított, no meg némi tőkével „megtámogatott” programmal minden bizonnyal sár hiányában is itt lehetne marasztalni a kikapcsolódni vágyó idegeneket — jelenti ki határozottan a polgármester. Körbejárva a híres-neves templomot, úti- kaluzom észreveszi, amint a közeli — a rendezett környezetből kicsit kirívó — patakra tekintek. — Hát igen, van még tennivaló bőven, talán, sőt egészen biztosan idén jut majd pénz a patak partjának csinosítására is — mondja kísérőm, akivel séta közben a politika mezejére is el-eltéve- dünk. Kiderül ugyanis, hogy Csaroda — Tákossal és a fekvése miatt bizony nem éppen irigylésre méltó Hetefejércsével egyetemben — azon települések közé tartozik, amelyek a nagy önállósodás idején külön- külön önkormányzattal ugyan, de a körjegyzőséget, s vele együtt a közös iskola működtetését választották. Az akkori — napjainkban igazolódni .látszó — döntésüket persze nagymértékben befolyásolta, hogy a korábban 250 gyerekre tervezett iskolába jelenleg, a beregsurányi és a má- rókpapi nebulók hazaköltözése után mindössze 130 gyermek jár. Igaz, a viszonylag kevés diák egyben jó lehetőséget kínál a tehetséggondozásra, kiemelt térségi gyermekprogramok szervezésére, amelyre idén — miután a község által korábban felvett hitelterhek szorítása megszűnt — az anyagi feltételek is jobbk. Nem is tétováztak sokat a helyi pedagógusok, akik április 21- ére, a Föld világnapján nagyszabású, az országhatáron túl is meghirdetett vetélkedőt szeretnének tető alá hozni idén első ízben, ám a hagyományteremtés szándékával. (A polgármester nem rejti véka alá abbéli véleményét, itt az ideje, hogy á túlzottan központosított, főleg városokban megtartott diákversenyek egy részét új helyszíneken rendezzék.) S egy ökológiai versengést ugyan hol lehetne stílszerűbb környezetben megrendezni, mint éppen itt Csarodán, amelynek határa végesteien végig természetvédelmi terület? Minderről már a tavaszi szünet miatt csendes iskola mellett váltunk szót. S a 41-es főút mentén felvető^ A bevásárlóturizmus átkát, s nem esetleges áldását érzik az emberek Csarodán. dik az újabb téma, hiszen az úton az öre- gecske, ám szakavatott kezek nyomán egy kis műtét révén nagy gyomorral megáldott Mercik és Audik mellett szépszámmal tűnnek fel ukrán rendszámú Moszkvicsok és Ladák is. — Manapság a bevásárlóturizmusnak inkább csak az átkát, s nem az esetleges áldását érezzük, ráadásul két irányból, Barabás felől és Beregsurány irányából is nagy az átmenő forgalom — legyint lemondóan a község első embere. — ÖRKÉNY ISTVÁN: Nincs bocsánat Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők félóránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágy szomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néztek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget. Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspek- ciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele. — Nincs valamire szükséged? — kérdeztem. — Köszönöm, nem kell semmi. — Hoztam néhány almát. — Köszönöm, nem vagyok éhes. Még egy óra hosszat ültem ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk. — Hát akkor megyek — mondtam később. — Menj csak fiam — mondta. — Holnap bejövök és beszélek az orvossal. — Köszönöm — mondta. — Csak reggel jön az osztályos orvos. — Nem olyan sürgős — mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott az eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám. Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. O mondta így, hogy a testet, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, hogy a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs. □ Bilku Krisztián: A petymeg
