Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-05 / 79. szám
1997■ ÁPRILIS 5SZOMBAT 13 MÚZSA Juhász Gyula versei Szerelem volt A surányi átkelő tervezett bővítése új helyzetet teremthet, de akkor meg itt lesz nyakunkon az újabb gond, a megnövekedett forgalom, nem is szólva a kamionokról. A főút két és fél évszázad óta mindig is ha- diút volt, az újabb időkben pedig ugyanezen okból olyan magasra emelték az út koronáját, hogy az úttest melletti belvízelvezető árkok fölött régóta tervezett, de eddig el sem kezdett kerékpárút, illetve járda 2 és fél kilométeres szakasza mai árakon mintegy 25 millió forintba kerülne. Mi persze — a majdani problémák megelőzése céljából — rendre pályázunk, ám eleddig sikertelenül. Talán, ha majd a kamionok itt dübörögnek végig, odafönt is belátják — int a főváros irányába a polgár- mester — hogy tenni kell valamit. A monstrumok persze nemcsak a gyalogosokra és a biciklisekre jelenthetnek majdan veszélyt, hanem azokra a régi házakra is, amelyeket még közvetlenül az üt mentén építettek fel a lakók. Ezek egy részében — hasonlóan több más környékbeli falu házaihoz — az aszály is közvetlenül otthagyta a nyomát, el lehet képzelni mekkora károkat okozhatnak majd a teherautók keltette rezgések. Ez azonban ma még a jövő problémája, a jelenben más égető gondokra kell megoldást találnia az önkormányzatnak. Itt van mindjárt a szociális gondoskodás feladata. Bár a statisztikák szerint Csaroda sem öregszik jobban más beregi falvaknál, sőt talán árnyalatnyival jobb is a helyzet ezen a téren sok más településnél, a község mégis költségvetésének tetemes részét kénytelen segélyekre fordítani. Jelentősen csökkenhetne a segélyezettek száma, ha végre termelne az a helyi aszalóüzem, amelynek termékeit a nyugati piacon teljes egészében értékesíteni lehetne, ráadásul legalább másfél száz embernek adna munkát, ezzel együtt biztos megélhetést a ma munka nélkül tengődőknek. A falu vezetője mindenestre bizakodó, s reméli, hogy a beruházni kívánó vállalkozó több helyre is elküldött pályázatait végre kedvezően bírálják el. Addig is a munkanélküliek egy részének — jelenleg kilenc falubelinek — a közmunkák révén tudnak a segélynél több jövedelmet adni. A falu tehát egyelőre jobb időkre vár, ám mint az eddigiek is bizonyítják, nem ölbe tett kézzel néznek farkasszemet az élet kihívásaival. Néhány éve saját költségen a falu látnivalóit ábrázoló színes fényképekkel illusztrált prospektust adtak ki, amelynek több nyelvre lefordított szöveges részében az egész környéket — az építészeti látványosságoktól a növény- és állatritkaságokon át az érintetlen természet varázsáig — az olvasó figyelmébe ajánlják. Mert nem kétséges, a beregi aprófalvakon csak az összefogás, a féltékenykedés nélküli együttgondolkodás segíthet. így egyszer majd sár nélkül is vendégmarasztaló, ezzel együtt gazdagabb lehet Be- reg. Oly messze, messze, messze már, Hol az öröm, s madár se jár, Hová a vágy is elhervadva ér el, Oly messze, messze, messze vár. Szerelem volt a neve régen, Tavaszban, éjben vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz. Glória A hangod selyme egyszer elfakul, Hajad aranya koporsóba hull. Gyönyörű tested, e meleg szobor, Hűvös rögök ölébe szétomol. Jöhet idő, hogy élsz még és szeretsz S az én szívemben tél és este lesz. Magányos este, fázós és beteg, Már nem akarlak és nem értelek. Mi voltálf Játék. Eltörtél szegény. A harc is elmúlt és már nincs remény. És mégis, mégis. Rímek, ritmusok Szent tengerén elsüllyedt májusok Gyönyöre zeng és kínja ring tova, A dalom él és vége nincs soha! Emlék A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel. Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tűnt szépek után! Ami emlék, szebb is, Mint az, ami él, Romok is ragyognak Hűs hold fényinél! (Hatvan éve hunyt el Juhász Gyula, a „be nem teljesült vágyak” költője. Leghíresebb ciklusa, az Anna-versek ihletője egy nagyon tiszta, szinte légies szerelem volt, melynek emlékét az idő sem tudta kitörölni immár klasszikus poétánk leikéből.) Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, belenézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjék be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztos meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogv délután behozom a fehérneműt es egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá. — Meg akarja nézni a testet? — kérdezte megütődve. — Meg akarom nézi — mondtam. — Jobb lenne aztán — tanácsolta. — Most akarom látni — mondtam. — nem lehettem mellette, amikor meghalt. Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikákért közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyukából állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót. — Most még nem lehet látni semmit — mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében is hajadonfőtt állt mellettem. — De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztetem. Nem szóltam semmit. — Sokáig betegeskedett? — kérdezte később. — Sokáig — mondtam. — Arra gondolok — mondta—, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz. — Ahogy akarja — mondtam. — Oldalt választva viselte a haját? — Oldalt — mondtam. Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem is mondhattam semmit és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellétemettetem magam. (Az idén lenne nyolcvanöt éves — még csak nyolcvanöt esztendős lenne! — Örkény István, századunk prózairodalmának egyik legnagyobbja. Szemelvényünket 1969-ben megjelent Egyperces novellák című kötetéből választottuk — az Arcképek ciklusból.) Nagy Tamás illusztrációja Elek Emil felvétele Nagy lamas illusztráció]a
