Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-05 / 79. szám
1997■ ÁPRILIS 5SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete ♦ Főiskolánk Széchenyi-ösztöndíjas tudósai Dr. Balogh Árpád Balázs Attila felvételei Tudományos életünk kiemelkedő fontosságú támogatási formájaként létesült és adományoztatott nem rég ötszáz, szakterületén kimagasló oktató, kutató-fejlesztő munkát végző egyetemi, főjskolai tanárnak a Széchenyi Professzori Ösztöndíj. A nyíregyházi tanárképzőről a társadalomtudományok területéről tizennyolc pályázat futott be a díjat odaítélő kuratóriumhoz. Dr. Udvari István, tanszékvezető, főiskolai tanár aztán, a benyújtott „anyag” analízisét követően, megkapta a rangos, nem csekély anyagi vonzatokkal járó, négy év időtartamra szóló segítséget. — Azt hiszem — mondta bevezetésként az eperjeskei születésű tudós —, pályázatom kedvező elbírálásában közrejátszott: megszereztem a habilitált doktori címet, jogot az egyetemi tanárkodásra. Ami a Széchenyi-ösztöndíjat illeti: félezernél sokkal többen megérdemelték volna. De még nincs veszve semmi! A jövőben újabb 1500 érdemes személy juthat e presztízst jelentő ösztönzéshez. — A kuratórium a benyújtott — külön szempontok szerint „felszerelt” — pályázatot körültekintően megvizsgálta. A pályázó eddigi teljesítményét, valamint a négy évre szóló munkatervet helyezte górcső alá. Az oktatási koncepció legalább olyan fontos volt, mint az egyéb tevékenységre vonatkozó elképzelések. Nyugodtan kijelenthetem: a pályázatomban semmi olyat nem vállaltam, amivel nem tudok azonosulni; nem blöfföltem. — Néhány konkrétum, ami a tervezetemben mint megvalósítandó szerepel. Együttműködve a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel, főiskolánk ukrán és ruszin filológia oktatómunkáját egyetemi szintűvé szeretnénk emelni. Jómagam aktív részese vagyok különböző, posztgraduális képzést folytató doktori iskoláknak. Az ELTE szlavisztikai és folklorisztikai, illetve a KLTE ruszisztikai doktori iskolájában tevékenykedem. A tudományterület, melyen „mozgolódom”, sok-sok teendőt tartogat számomra. Az ukrán irodalom történetét magyar nyelven megírni, az ukrán históriát magyarul hozzáférhetővé tenni; előkészíteni, menedzselni a munkálatokat. Szeretném elérni: tanszékünk váljon olyan oktatókutatóhellyé, ahol a hallgatókban reális kép alakulhat ki Ukrajna, a Kárpátalja irodalmáról, történelméről, demográfiai viszonyairól; legyen megalapozott képük a ruszinok kultúrájáról, nyelvteremtő erejéről is. Törekvéseink helyességét az 1996-ban lefolytatott akkreditációs vizsgálat igazolta: tanszékünket a szlavisztika új műhelyeként minősítették. — Magamról? Kandidátus vagyok, habilitált doktor. A Magyar Tudományos Akadémia doktori tanácsa már kiadta op- ponálásra az „MTA Doktora” cím iránti pályázatomat. A Világirodalmi Lexikon főmunkatársaként gondoztam az ukrán és a ruszin vonatkozású anyagokat. Nem unatkozom sohasem. A Széchenyi-ösztön- díjjal összefüggő feladataim teljesítéséről bármikor elszámoltathatnak; két év múlva pedig jelentést kell benyújtanom a kuratóriumnak. Eszerint cselekszem minden téren. Egyéni öröm? Nagy dolog ez a díj! Sok kollégám őszintén gratulált, amikor megkaptam. Esélyesnek tartottak rá. Ez az, ami igazán jólesett... Érthetően nagyon örül Balogh Árpád tanszékvezető tanár is a Széchenyi Professzori Ösztöndíjnak. Mint mondja: a négy évig tartó támogatás lehetővé teszi a kutatók, tanárok részére, hogy ne kelljen mással foglalkozniuk, mint a saját munkájukkal. Az ösztöndíjhoz bizonyára az is hozzájárult, hogy a főiskolai tanár több külföldi egyetemen is töltött már el rövidebb- hosszabb időt. Tudományos pályáján fontos időnek számított például az University of California Berkeley egyetemen töltött két év. A pályázatában is felsorolt hosszú lista tanúskodik referált, nyomtatásban megjelent előadásainak sokaságáról. Balogh Árpád pályázatának részletes munkatervében két területet jelöl meg. A következő négy évre felvázolja oktatási tevékenységét. Ebből kiderül, hogy a főiskolán modern technikát felhasználó eszköz- rendszert építenek ki, amely már meg is kezdődött. Ennek része a biológia felsőoktatási módszertanának modernizálása. A meglevő számítás-, hang- és videotechnikai eszközeik felhasználásával multimédia anyagok előállítását lehetővé tevő számítógépes rendszert szeretnének kialakítani. A video, a számítógép, a magnetofon tehát a mindennapi oktatás eszközévé válik a segédanyagok felhasználásával. Ennek egyik gyakorlati jelentősége, hogy ezzel a modernebb rendszerrel az egyre drágább tankönyveket is lehet némiképp pótolni. Emellett a kialakítandó rendszer lehetővé teszi a helyi hálózathoz kapcsolt számítógépeken elkészített írásos anyagok, ábrák, képek fogadását, az oktatási témákhoz kapcsolódó hang- és video- anyagok magas színvonalú digitalizálását. Röviden tehát a multimédiának a hazai tanárképzésben való bevezetésére kerülhet sor. A pályázat másik témája a kutatási tevékenység. Éppen Balogh Árpád kezdeményezésére, és irányításával alakult meg a biokémiai kutatócsoport az Állattan, a Növénytan és a Kémia tanszék oktatóiból. A kutatásnak az egyik főterülete a szénhidrát-anyagcsere szabályozó enzimek. Szeretnének egy olyan monitoring-rendszert létrehozni, amellyel a környezetszennyeződést időben jelezni lehet. A nehézfém ionok által okozott környezeti szennyeződésekről van szó. Erre részben az algák és a baktériumok alkalmasak. Természetesen ennek a gyakorlatban is nagy a haszna. Mivel napjainkban még nem nyertek kellő mértékben teret a környezetbarát technológiák, így a talaj és a természetes vizek fokozódó szennyezésével kell számolnunk. Tudvalevő: megyénk környezetvédelem szempontjából a legtisztább faktorokkal is rendelkezik (például a Felső-Tiszán), ugyanakkor az iparosodási folyamatok mellett elhanyagolták a környezetszennyeződés ügyét. A főiskola kutatási rendszerét ezért is fontos lenne a gyakorlatban is megvalósítani. Balogh Árpádék számítanak egy másik pályázat pozitív elbírálására is, amely éppen a kutatási, fejlesztési terv megvalósítását tenné lehetővé. Erről májusban döntenek. (Főiskolánk két Széchenyi-ösztöndíjasa ma Budapesten veszi át — ünnepélyes keretek között — az elnyert támogatás dokumentumát.) Dr. Udvari István A kép szól hozzánk Vdncsa Ildikó nyíregyházi kiállításáról K evésbé (vagy egyáltalán nem) ismert számunkra a Székesfehérvárról Szabolcsba, két heti megmutatkozásra átruccant Váncsa Ildikó. Korántsem azért, mintha méltatlan lenne figyelmünkre, inkább tájékozatlanságunk, magunkkal elégedettségünk, másra figyelni nehézkességünk okán. Á Dunántúlon élő festőnő egykoron Svá- by Lajos és Kokas Ignác tanítványaként kezdte pályafutását. Nagy nevek, rangra, szintre kötelező előd-kortársak. De sohasem másokkal paralellben vagy konfron- táltatva érdemes méricskélni a minőséget, habár nem is csak önmagában és önmagával. Visszatérve a megismerési fázisra: a nyíregyházi Gyémánt Galéria tulajdonosának invitálására mentem el amolyan előnézőbe a bemutatóhelyre. Váncsa Ildikó műveit épp akkor bontotta ki burkolatukból a „gazda”, Sivadó Sándor. A fal mellett álltak a nagyobb méretű kompozíciók, felfüggesztve néhány kisebb festmény, még papírban féltucatnyi. A halmaz nem a mennyiségével nyűgözött le, hiszen kétszer tizenkettőre sem futná az eíőszámlálás során az opuszok címzésének sorolása. Kimondom: meghökkentem a képek láttán. Mind tematikailag, mind kivitelezésben számomra valami lebegően, egyszersmind markánsan szokatlan jelent meg. A galériavezetővel folytatott diskurzus során aztán — ő már túlvolt egy személyes találkozáson a művésznővel — sok apró momentum hozta közelebb „a dolgot”. Székesfehérvár villant belém újra. Váncsa Ildikó most ott lakik. A Dunától napnyugtára. Más terep, más közeg, más miliő, nem a mifelénk megszokott iskolák nyomai. Egyébként is: iskolák? Azt hiszem, számára nincs kötődés egyikhez sem a valaha voltak, a ma létezők (ha vannak) közül. De ugyanakkor Mezőtúr, Gyula, Szolnok, Makó, Kisújszállás mint kiállító- helyek. Pannónia és a Tisza-innenső örök antinómiája... Tanít, jegyeztem fel. Martonvásáron, művészeti iskolában. Pontosan nem tisztázott, milyen típusúban. Nem fontos. A lényeg: átad valamit abból, amihez ért; azt cselekszi, amit miden halandó, akit többlettel áldottak meg az égiek. Váncsa Ildikó többletei és hiányai! Jelenleg egyedül él — hallottam. Éz egyszersmind dilemma: mert többletteremtésre igencsak alkalmatos hiányállapot. Képein e fura kettőzöttség értékantagoniz- musa hozza a feszültséget: a vágy és a be- teljesületlenség, az akarás és a gyengült pillanatok lankadtsága, a kitárulkozás egyidejűleg a befelé fordított kézfej önvédelmi reflexe. A kiválasztás. Mármint: miért pont őt hoztuk-hozták Nyíregyházára? Miért? Mert jó, ha megismerkedhetünk a művészetével. Ajánlották. Bízvást olyanok, akiket már megfogott, akiket nem ereszt, akikre hatott valamivel. Mivel? Ami vásznain látható. És ami nem... Azzal is! Őszinteség. Én még nőt — művészt — ilyen őszintén lemeztelenedni, álarctala- nodni a művekben nem láttam — mondta róla valaki. Igen: nő! Közel a negyvenhez. A képei többségükben — igen — közel a negyvenességhez. E fura időkoordináták közé szorult stációról hozzák a jeleket. Minden Váncsa-kép a nőről ad hírt. A nőiség bonyolultságáról, a feminin pólus rejtelmes- ségéről, a vonzások és taszítások áttételek rendszerén sugárzó egyidejű evidenciáiról. Méretek. Meghökkentően nagyok. Mu- ralitás. Murális szakon végzett a képző- művészeti főiskolán. Ebből maradt meg a nagy, kiterjedt felületek iránti vonzalom. Dekorativitás. Kétségtelen. Látványos magasfeszültség! Hidegfényű izzás... A tartalom komplexitása. Egymásra rétegezett szimbolikus felületek. Többszörös transzformáció. A kép szóljon hozzánk — az alkotás szólítson meg. Váncsa Ildikó ezzel a filozófiával alkot és érvel. Nem meggyőzni akar, inkább figyelmeztetni: veled, velünk is megtörténhet egyszer... Leegyszerűsít. Fontos dolgokat hangsúlyoz. Sűrít. Mozdulatokkal közvetít. Az ember dinamikus jelrendszerével. A gesztusokon át, a gesztusokkal, a maszkszerű- en le-eltorzított arcok mimikájával. Színek? Nem sokféleség. Inkább a kék tengerárnyalataiba merítkezés. Az érzelmek óceánjának kéklő zöldjei, áttörve a sárgák vibrációjával. Sokszor állított ki egyedül. Magántárla- tozó. Rengeteg bemutató országszerte és a világban. És mostantól már itt, Nyíregyházán (et in Tirpakiam ego...) — ha csak néhány napig a Hotel Korona flancosán elegáns szálája szabad falfelületein. Nem utánoz senkit. Nem „társul”. Nem sorolható irányzatokhoz. Ezért jó, értékes és figyelendő, amit tesz! Végezetül címek! Képnomenek. És kapcsolt igemagyarázat-töredékek. Levél — mindennap óhajtjuk. Tavaszváró — immár egyebet sem...! Biztató búcsú — lehet ilyen paradoxon; lehet, mert van! Harlekin — mindnyájan a bohóc ruhájában éreznénk jól magunkat, de titkoljuk vágyunkat a kinevetett szeretetre... Hajnal — mindig gyönyörű! Elbocsátás — bocsásd el sólymocskádat szerelem, bocsásd el békével! De biztatóan, hogy visszarepüljön „ama síkok” távolából is... Kállai János , □ A művésznő alkotásaival Martyn Péter felvétele
