Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-29 / 74. szám
12 TÁRLAT Kettős bemutatkozás Tőkey Péter alkotása / llő módon emlékeztek mega múlt héten Vaján II. Rákóczi Ferenc születésének évfordulójáról. A jeles esemény alkalmából ünnepi műsor hangzott el, és tárlatnyitásra is sor került. Sok nézője volt Nagy Lajos Imre szobrászművész és Tőkey Péter festőművész közös kiállításának. A két művész nem ismeretlen megyénkben: mindketten tanítanak. Alkotásikkal gyakran találkozhatunk különböző tárlatokon. Nagy Lajos Imre a nyíregyházi tanárképző főiskola rajz tanszékének vezetője. Húsz éve szerepel kiállításokon kisplasztikákkal és érmekkel. Tőkey PéteranyíregyháziZrínyi Ilona Gimnáziumban és a Művészeti Szakközépiskolában tanít. Nagy Lajos Imre alkotásai Balázs Attila felvételei x Napkelet • A KM húsvéti melléklete Tavaszi felhők alatt Ha nehezen is, de kitavaszodott. Annyi fagyos, didergő hét után végre sutba vághatja az ember a sálat, a sapkát, s nekiindulhat. De hová menjen? Fel Szat- márba, Beregbe, ahol a tocsogós rétek fölött már bíbicek, liébucok jajongnak, vagy maradjunk közelebb? Maradjunk a Nyírben, ahol a sárgálló homokdombok között füstködök lebegnek, és a távoli, rózsaszínbe hajló égresek akárha lassan úszó flamingócsapatok lennének? Vajon hol fogadnák szívesebben az embert? Vajon hol mondanák kedvesebben, hogy jöjjenek csak be hozzánk, mesélek én maguknak a régi húsvétokról, a régi életünkről. De előbb kóstoljuk meg ezt a kis bort! Ilyet persze csak férfiember mondhat férfiembernek, Károlyitanyán azonban hiába keresni férfit. Legalábbis helybélit. Mert ^ Ma már aligha találni olyan falut, amelyiknek földes a főutcája. yy idegen azért akad. Ha másutt nem, hát a tanyát övező almáskertekben, De itt, mindjárt a tanyán is: egy középkorú férfi műanyagedényeket kínál, idősebb asszonyt próbál rábeszélni a vásárlásra. Az üzlet az üzlet, még ha csak egy száz- forintos tál is az alku tárgya, nem zavar- kódunk hát. Egyébként is sok a pótolnivalónk: még soha az életben nem jártunk Ká- rolyitanyán! Nagy szégyen, hiszen még ha valahol a Drávaszögben, az erdélyi Mezőségen, vagy a felvidéki Zoboralján lenne... De nem, itt van mindjárt Vásárosnamény mellett, a forgalmas negyvenegyes úttól alig kőhajításnyira. Szelíd dombok, akácok, almafák takarják el a tekintet elől, s mikor begurulunk a házak közé, azt hihetnénk, eltévedtünk; ez nem is tanya, hanem egy szabályos falucska. Annyi hibádzik csupán, hogy ma már aligha találni olyan falut, amelyiknek földes a főutcája. Károlyitanyának földes, de ez az utca talán még sohasem volt sáros. Homok, meg homok mindenütt, s akkora házak, hogy nyugodtan elmehetnének egy-egy kisebb kastélynak. Kúriának mindenképp. Az egyik ilyen, tekintélyes épület előtt zajlik az üzlet, amelynek végeredménye nem ^ Akkor még létezett igazság, száz tanyája még egy grófnak se lehetett. yy lehet kétséges: özv. Hanyuné született Kovács Erzsébet megveszi azt a tálat. — Ha máshová nem, jó lesz a fagyóba..., a hűtőládába — kocogtatja meg körmével az edény alját, de ezek a műanyagok nem olyanok mint az agyag, a kerámia, mintha nem is ember készítette volna. Csóválja is a fejét hitetlenkedve az idős asszony, de ez a csodálkozás nem csupán az edénynek szól. Van úgy, hogy itt hétszámra se lehet idegent látni, a tanya e hátsó fertályában pedig hónapszámra, lám most meg két ismeretlen autó is összefut. Meg sem lepődünk hát, mikor valami papírt kér, hogy lássa, azok vagyunk valóban, akiknek mondjuk magunkat. Igaz, kissé megkésve kéri, hiszen túl vagyunk már a kastélynézésen, de jobb későn, mint soha. A hangulat is megváltozik — nem mintha eddig is barátságtalan lett volna — mindjárt, és a háziasszonyunk szabadkozik. — Láthatják, csupa öreg, beteges asz- szony él már ezen a tanyán, sose tudja az ember, mikor látogatja meg valami rossz szándékú idegen — magyarázkodik. — Nem volt ez mindig így, dehogy volt! A hatvanas években még majdnem százan voltunk. Most meg tízen, tizenketten... Látják ott, azokat a nagy, erős házakat? Üresek. Kihaltak, vagy beköltöztek Namény- ba a gazdák. — Ki vigyáz rájuk? — A nagy ég. Inkább azt kérdezzék, ránk kik vigyáznak. Ezek ni! — vakarja meg egy hosszú láncra eresztett komondor fejét. A bejáratnál is morog egy kutya, de a porta túlsó oldaláról is sunyit idefelé egy kis korcs. Az viszont már a szomszédé. A kúriában ugyanis ketten laknak, a déli végén Hanyuné, az északin Járomcsák József né. Ő a fiatalabbik, de özvegy ő is. — Ó, a lányom lehetne — legyint mosolyogva Hanyuné, aki pontosan hetven éve lakik a tanyán. — Kétéves koromban költöztek ide a szüleim, a nagyapám kilencvennyolc holdat vásárolt itt a környéken. Károlyi grófnak ez lett volna a századik tanyája, de akkor még létezett igazság, száz tanyája még egy grófnak se lehetett. Eladta hát, így került ide a mi családunk, ami aztán terebélyesedett, úgyhogy itt majd mindenki rokona mindenkinek. Hanyu néninek az igazságos társadalmi rend szükségességéről szóló filozófiai eszmefuttatását nem ártana megismerni az elmúlt nyolc év törvényhozó urainak sem talán, annak ellenére, hogy a tanyasi filozófus egyáltalán nem kíváncsi a mai, elitnek mondott magyar zsoldosok egyikére sem. Igaz, azokra sem, akik annak idején elvetMégiscsak nagy csúfság lenne ilyen szanaszét portával várni a locsolkodókat. 99 ték minden földjüket, majd amit visszakaptak, azzal is a határ túlsó felébe száműzték őket. Rég volt, beszélni sem jó róla. Járomcsákné is szívesebben beszél a szépről, a múltról. De előtte metszőollót hoz ki a házból, mert a verandát olyan finom csemegeszőlő futja körbe, hogy abból feltétlenül adnia kell néhány vesszőt a látogatóinak. Ültessék csak el valahol, emlegessék meg róla Károlyitanyát. — Azok voltak az igazi husvétok! — sóBERTHA BULCSU: / Agyak emeletén (részlet) — Te Gács, én itt befordulok — mondta a lány, s az Opel széles, vajszínű orra megbillent. A növendékerdő fái között gondozott betonút ívelt a Duna partjára épült város felé. Az újságíró meghökkent. Hirtelen a lány térdére tette a kezét és megszólalt: — Jutka... — Megnézzük, hogy miféle város ez? — És a halászcsárda? Arról volt szó, hogy lemegyünk Dunaföldvárig, s valahol majd a parton... — Koszos ágyak, bolha, klozett a ház mögött... Nem szeretem. — És a Duna...? A Duna, ahogy belesült a hold... — Itt folyik a város alatt... Majd leug- runk a kocsival. Figyeld az épületeket... Nem tudom, merre lehet itt a szálloda... Az újságíró tenyere alatt nyirkossá vált a lány meztelen térde. Nem tiltakozott tovább a szálloda ellen. Idegesen felpillantott, s a házak homlokzatát fürkészte. A portás a vállát vonogatta. — Mondom, kérem, hogy öntödei szim- pozion van. Négynapos... Minden szobánk foglalt... Csalódottan szálltak kocsiba. Az újságíró kényelmesen hátradőlt, s élvezni igyekezett az autó fémesen kéklő kárpitját, kényelmét. A lány beindította a motort. Lassan, lépésben gurultak végig a városon. Az újságíró keze, mint valami független élőlény a lány szőke hajában matatott. — Te Gács,.. Mi ez a betonfal? — Ez a vasmű... Az a pepitára kockázott kémény a kokszoló... — Egyik vasmű olyan, mint a másik, hasonlítanak egymásra. Aki egyszer látott már kohót, felismeri valamennyit... — És azok a pici házak a kerítésen túl... Azok...? — Fordulj balra... Kijutunk itt az apos- tagi útra... Kisapostagon van egy százéves halásztanya — mondta az újságíró. A lány azonban jobbra fordult. A vajszínű Opellal beúsztak az alacsony házak közé. Percekig himbálóztak a hosszú, makaróniszerű házkígyók között. A lány leállította a motort, aztán megszólalt: — Miféle barakkok ezek, Gács? — Ezek...? Ezek nem barakkok. Ez itt a Déli város... — Uram Jézus... Minden öt lépésre egy ajtó, mint régen a cselédházak oldalán... Csak azok magasabbak voltak... — Ezek a házak téglából vannak. A munkások laktak itt valamikor, még az ötvenes években, amikor a vasmű épült... — És most...? — kérdezte a lány. — Szálljunk ki — mondta az újságíró. — Menjünk innen, Gács... Keressük meg azt a halásztanyát Apostagnál... — Nem, nem... Azt akarom, hogy szálljunk ki — mondta izgatottan az újságíró. — Elrontod a víkendemet... — Szálljunk ki... Meg kell nézned ezeket a házakat. — Azt ígérted, hogy szeretjük egymást... — Behajtottál ide... Most itt vagyunk, megérkeztünk... — mondta az újságíró, és kilökte a kocsi ajtaját. Az újságíró odaköszönt egy öregasszonynak. — Jó napot, mama... Hogy vannak? — Megvagyunk — mondta az öregasszony, és az ölébe ejtette a kézimunkáját. Gyanakodva mustrálgatta Gácsot, aztán a lány parányi szoknyájának s az autónak is szentelt egy pillantást. — Szobát keresünk — mondta az újságíró. — Nem tud valahol egy kiadó szobát? — Itt akar szobát kivenni? — Csak egy éjszakára kellene... — Ha megfizetik, egy éjszakára átköltözhetek a lányomékhoz. De előre kell fizetni. Ötven forintot kérek. Jó szoba ez. Jobb, mint a szálloda — mondta az öregasszony, miközben felállt és befelé mozdult. Az újságíró követte. Kis, méternyi előcsarnokból, három, szürke ajtós szoba nyílott. Az öregasszony az ajtókra bökött a hüvelykujjával: — Ebben Mózerék laknak, ebben a lá- nyomék, ebben meg én... — Ez lenne az... Nagyon kényelmes szoba — mondta az öregasszony. A szoba kicsi volt. Az egyik fal mellett két vaságy állt. Nem egymás mellett, hanem egymás felett, emeletesen. — Itt már minden az enyém, a vaságyak is — mondta az öregasszony. — A vaságyak is? — kérdezte az újságíró. — Jó sodronyos ágyak... Amikor elköltöztek a villanyszerelők, megvettük mind a kettőt. A felsőben szegény uram aludt, az alsóban én. Most már egyedül használom az egész szobát. Ötven forintért kiadom magunknak egy éjszakára. Sok az...? — Nem sok — mondta az újságíró, s elszürkült arccal meredt az alsó ágyra. Az ágy rácsozatán ugyanis egy félméteres bádogcsillag lógott. Néhány rozsdás dróthurok tartotta. A csillagot a lány is észrevette. Meg is szólalt: — Miért lóg ott az a bádogcsillag? — Itt van ez régóta... Nem árt senkinek. Az uram mindig készült rá, hogy le□
