Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-29 / 74. szám
1997• MÁRCIUS 29., SZOMBAT A verandáról messzire látni Harasztosi Pál felvétele hajtja —, most tán még az se lesz, aki eljöjjön meglocsolni minket. Régen? Az öregek elbeszélése szerint itt még a harmadik napon is locsolódtak. Nem volt ez a bolond szaladás, amikor mindenki lót-fut, rohan a pénz után. Pedig nem viszi senki ma- ával a sírba..., bármilyen nagy vagyont apart össze. Hanyuné akkor vesztette el az urát, amikor Járomcsákné megtalálta a sajátját: harminchárom éve. — Mondhatni még pulya voltam, onnan — mutat a tornácról a nagy dombokon túlra —, Nagydobosról jártunk át az itteni gazdákhoz kapálni, krumplit szedni, mikor mi volt a munka, és ismerkedtem meg az urammal. Csak sajnos, szegény leesett a fáról, almafát metszett, úgy összetörte magát, hogy nem gyógyult ki belőle. Azóta egyedül élek, még szerencse, hogy itt a szomszéd, s van kihez szólni. — És a dobosi rokonság? — Minden évvel messzebb, meg mesz- szebb lesznek. Pedig de sokszor megtettem biciklivel azt a hosszú, homokos utat. Még sokáig a pászkát is úgy vittem szenteltetni. A kúria a tanya talán legmagasabb pontján áll, fel se kell mászni a padlásra, hogy messzire ellásson az ember. Akácfasorokat, domboldalakra kapaszkodó gabonavetéseket, téli fakóságukat lassan levedlő erdőket lát, s lent a völgyben egy utánfutót cipelő öreg Mercedesz-félét. — A fiam lesz — mondja Hanyuné, s indul, hogy rövidebb pórázra fogja a kutyát, amely olyan boldog viháncolásba kezd a fiatalabbik gazda kocsija láttán, hogy félő, menten a kerekek alá ugrik. Hattyú István ugyancsak nagyot néz az idegenek láttán, de aztán látja, rossz szándékról szó sincsen, munkába lát tehát a segítőivel. Ne- kiállnak melegágyat készíteni. — Sürget az idő — mondja a Nyírma- dán lakó fiatalember — a dinnyepalántázás nem várhat tovább. Meg itt van nyakunkon a húsvét is, akkorára rendbe kéne tenni az udvart. Mégiscsak nagy csúfság lenne ilyen szanaszét portával várni a locsolkodókat. — Azt mondták az előbb, aligha öntözi meg valaki is őket. — Ettől félnek minden évben — mosolyog a fiú. — De kérdezzék csak meg őket, elköltöznének innen!? Az idősebbik asszony a kutyát itatja éppen, megáll kezében az edény. — Majd két rúdon fiam..., két rúdon. hezedett a szobára. A lány leült a székére és várakozott. — Igyál sört — biztatta Gács. — Nem szeretem a sört. Az újságíró lerúgta a cipőjét és végigdőlt az ágyon. Talpát a horpadt bádogcsillagnak támasztotta. így szokott ledőlni régen is, amíg az anyjára várt. Gyakran elaludt, mivel örökké fáradt volt akkoriban. Eszébe jutott a fekete hajú gyöngyösi lány is. Jól emlékezett a piszkos hóra, a lány arcára, szemeire is. S az anyjára, ahogy megérkezett déltájban... Felriadt... Oldalra kapta a fejét... — Miért sírsz, Jutka? — Nem szeretsz. Idegen vagy. Azt sem tudom, mi jár a fejedben. Az újságíró felkönyökölt és megszólalt: — A villanyszerelők ömlesztett sajtot kaptak reggelire... Szögletes rudakban érkezett ez a sajt. Az anyámnak odaadták a konyhán a sajtvégeket. Összegyűjtötte. Felét nekem adta, felét az öcsémnek. Sovány volt az anyám... Sovány, s a bőre szürke a koromtól. — Az arca...? — Az arca és a keze... — És most... Most ugye, már nem takarít? — Már nem. Meghalt. — Óóó... Bocsáss meg.. — A kisfiú... A kisfiú, aki a bádogcsillagot készítette, az... — A kisfiú Las Vegasban él. Műszerész. Két évvel ezelőtt írt utoljára. — Miért vagy ilyen idegen...? — Nem vagyok idegen. Csak gondolkodom és iszom ezt a sört. — Én is iszom, jó? — Igyál csak, jót tesz... A lány szájához emelte az egyik bontott üveget, aztán felsóhajtott: — így már szeretsz? — Messze vagy... Gyere ide hozzám.. A lány kilépett a szandáljából, aztán felmászott az emeleti ágyra. Az újságíró letette a sörösüveget és utána mászott. Átölelték egymást. A lány arca könnyben ázott. Kint a barakkok között harmonika szólt. Szakadozott dallamok szárnyán megérkezett az alkony. szereli, de aztán csak maradt. Előttünk szegény Gácsné lakott ebben a szobában és egy fekete hajú lány. Az is villanyszerelő volt. A lány a felső ágyon aludt, a takarítónő az alsóban. — Kicsoda? — Mondom leikecském, a Gácsné... Nehéz életű asszony volt. Két fiút nevelt fel egyedül. A nagyobbik akkoriban már keresett, de a kisfiú még csak az alsó osztályokat végezte. A kisfiú csinálta ezt a csillagot. Nagyon szerette az édesanyját, meglepetésnek szánta. Amíg az anyja dolgozott, felszerelte ide az ágy végére. Gácsné ijedtében a szívéhez kapott... Azt hitte szegény, hogy a Gizi marháskodik. — A Gizi? — A Gizi, aki a felső ágyban aludt. Mert tudja, lelkecském, a Gizi ide szokta hordani az udvarlóját. Ez még nem lett volna baj, de lusták voltak felmászni az emeleti ágyra, Gácsné pedig nem szerette, hogy az ő ágyában henteregnek. — A kisfiú is itt lakott? — Nem, leikecském, azt kollégiumban tartották... Nagy Tamás illusztrációi Amikor az öregasszony kiment a szobából, a lány az újságíróra pillantott. Vizs- gálgatta, mint egy tárgyat, aztán megszólalt: — Te voltál az a kisfiú? — Nem... Az öcsém volt... — Óóóó... Az anyu azt hitte, hogy te... Az újságíró az ablakhoz lépett és kitárta. Az autót már körülállták a gyerekek és a suhancok. A szemközti fal tövében három férfi üldögélt. Kártyáztak és söröztek. Az újságíró behajtott a az ablaktáblákat, aztán kiszólt az előcsarnokba: — Ivánka néni! — A nevét is tudod? — Most jutott eszembe. Hozatok vele sört... — A kocsiban van egy öreg Johnny Walker. — Sört kell innunk. Meleg van... Az öregasszony elégedetten számolgatta a pénzt. Külön rakta a szoba árát és külön a sörökét. Amikor megérkezett az üvegekkel, összeráncolta a homlokát: — Több ez a pénz.... — Ami maradt, a magáé... Amikor az öregasszony elment, csend ne_____________________________ 13 MÚZSA Simon István: Húsvéti körmenet A fű zöldbe s fehérbe öltöztek a fák. A meggyvirágszagú égre parabolát, száz karikát rajzolsz, pogány duhajunk, szél, szél, áprilisi, míg a baldahin lengő aranysátrát dalárda, gyertya és csengő kiséri, s négy ember a magasba tartva viszi. Elöl a gyerekek párja csoszog, aztán a lányok fehérben, s talpig feketében iparosok — s végül árad a görbe-utu, kék hegyek alatti tiszta falu megfáradt, áhitatos kimosdott népe. Áldott szombati este! A harangszó, aranyos felhőkig evezve duhaj nótát csap a térés világnak. Mennek, mennek, fölcsap a por, a tömzsi labdarózsabokor, az alma-, a körtefa ágak mind, mind, mint a csokor. Énekelnek istállók, pajták, fészerek közt, a hosszú utón. Fehér ingük alatt az ér kötélként kidagad nyakukon. Törtek sok századon át, pestisen át, háborún át, de évenként egyszer csak vígan kidalolják teli torokból, világgá szórják a tavaszi porból a nagy himnuszt, az álleluját. S addig a tavasz — zöld és fehér keveréke — áldást ad a dűlőkre, ekékre, hersen Ceres dárdás búzája, elbújhat már benne a nyúl. A menet utolsót kanyarul állelujázva, mert itt a tavasz, s egy verejtékes nyár jön a virágsugaras, minden évben halottaiból feltámadó, ős mezei világra... 1957 (Simon István négy évtizeddel ezelőtt írt versét 1964-ben publikált Gyümölcsoltó című gyűjteményes kötetéből választottuk.)
