Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14 / 62. szám
Napkelet • A KM immmmmfmsmmmmmzmmsmmmmma ÜNNEPI MELLÉKLETE 1997. MÁRCIUS 14., PÉNTEK Megfesti a fa fájdalmát Pálfy István festőművész a gyökerekről, a bizonyítás kényszeréről Egy, a művész számára kedves képek közül: Cintányér zene Marik Sándor Csupán száz kilométernyire költözött korábbi otthonától ’94 nyarán Pálfy István festőművész. A valóságos változás azonban ennél sokszorta nagyobb volt. Ungvá- ron „kisebbségiként” magyarabb akart lenni a magyarnál, Nyíregyházán viszont értelme sem volt annak, hogy magyarságát hangoztassa. Ung-parti belvárosi lakását Nagycserkesz Vadas-bokori parasztházra cserélte és elkezdett festeni. Mindennap újra és újra, ha egy nap kimaradt, már lel- kiismeret-furdalása volt. Bizonyítani akart. Akkoriban régebbi ismeretségünk révén — korábban a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának választott titkára volt — gyakrabban találkoztunk. Most hosszabb szünet után toppant be a szerkesztőségbe: — Jó híreket hoztam — újságolta —, Szentendrén volt kiállításom, majd a budapesti Csók István Galériában februárban egy „falat” kaptam képeimnek. Olyanokkal állíthattam ki egy időben, mint például Szász Endre. Egy munkám mindjárt a bemutatkozás után gazdára is talált. Pálfy István jókedvűen sorjázza a történéseket, első pillantásra úgy tűnik: túljutott egy nehéz időszakon. Vajon igaz-e, és lehet-e, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül a nagy váltás? — Az áttelepülés gondolata már a kilencvenes évek előtt megérett bennem, de reálisan nem nagyon gondolhattunk rá — eleveníti fel a közelmúltat. — Amikor a nagy rendszerváltozások után megnyíltak a határok és mind többször tudtam átjönni, egyszercsak azon kaptam magam, hogy nekem itt, Magyarországon sokkal könnyebb megvalósítani elképzeléseimet, gondolataim sokkal közelebb állnak a magyar művészeti irányokhoz, mint az ukránhoz, oroszhoz. Kiadhatom magamból azt is, ami addig el volt fojtva. Alkotóként már jöttem volna, de a család... A gyerekek sorsát akkortájt sikerült elrendezni. A 22 éves Ágnes öt éve sikeresen felvételizett Budapesten, az ELTE magyaresztétika szakán tanul, a 17 éves István három éve nyert felvételt a nyíregyházi evangélikus gimnáziumba. így „ért meg” a döntés, a gyerekeket tehát már követték a szülők. Az akkor 43. évét járó apa bízott magában és a festészetből akart megélni, dolgozott is ezért konokul. A képzőművész-újságíró feleség karrierjét azonban évekre megállította a váltás, a családból neki kellett a legjobban megküzdeni az újraindulásért; talán mostanában sikerül a közönség előtt is megmutatni, mit is tud Pálfy Julianna. — Nem volt diadalmenet új életünk három éve — értékel kritikusan Pálfy István —, de nem is vártunk a csodára ölbe tett kézzel. Első itteni fél évünk szinte eufória volt, mindenki barátsággal közelített. Akkor vettem észre, hogy valami történt, amikor már elmaradt a vállonveregetés, amikor már nem külföldi kisebbségi magyarként, majd áttelepúltként, hanem egyszerűen magyarként fogadtak. Talán a legjobb kifejezés, hogy hagytak egyedül úszni a mély vízben, bár nem tudták biztosan, tudok-e úszni. Tény, nem fulladtam bele. Mostanra felszabadultam, azt érzem, egyre többen ismerik el a munkámat, élvonalbeli művészek is már majdnem egyenrangú társként beszélnek velem. A Nagy Titok közelében járunk: vajon miért is kell magyar művész mivoltával foglalkozni Pálfy Istvánnak. Annak, akinek magyar az anyanyelve, aki nem lepődik meg, ha azt hallja: „Bús dúledékeiden Husztnak romvára megállék...”, akinek Karinthy a kedvence, s aki — ötéves korától Fradi-szurkoló. Csupán azért, mert nagyhatalmak annak idején színmagyar területeket vágtak ketté az új határral? Az utóbbi évtizedben sokszor hallhattunk kérdéseket ilyesmiről, s válaszokat mikor, milyen hangsúllyal. Pálfy István egyszer elmesélte: kis srác Pálfy István Martyn Péter felvétele korában papírt, ceruzát adott kezébe a nagymamája, ha azt akarta, hogy csendben legyen — hamarabb rajzolt, mint ahogy írni megtanult. Most megkérdeztem: ilyenekkel is kezdte, vagy miként, mikor lett sajátja a groteszk szürrealizmus és posztmodern olyan keveréke, amely képeit az utóbbi időben jellemzi. Nevetve válaszolt: — Nem festhet mindenki Mona Lisát. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a kiállításomon a számomra fontos új festmények sorát lezárva odaillesztettem egy portrét s lezárásként a nagymama para- zsas vasalójának képét. Mert untam, hogy a hátam mögött megkérdezik: vajon „rendes” képet is tud festeni? Persze a teljesen elvont, az absztrakt sohasem érdekelt, kötődöm a figurális dolgokhoz. Szívesen festem meg az emberi kétarcúságot, ábrázolom az élet hátoldalát. Vagy a viszatérő trombitamotívum a képeimen nem hangszerként akar megjelenni, hanem az élet eszközeként, amely valakit valamire felhív. — Mintha elvontabbak lennének új munkái — vetem közbe. — Némelyik, mert mostanában a filozófia szférája is érdekel. Amikor „A nyolcadik nap” című képem megfestettem, égővörös hátteret mutattam, amely előtt tyúk- fejű emberek, repülő hüllők fenyegettek. És pár hónappal később jöttek a hírek a klónozásról... Hozzáteszem, hogy az én képeim egy percig sem voltak pesszimisták. Most egy látvány foglalkoztat, amely szinte lebilincselt. Pesten figyeltem fel egy kimondottam rosszul öltözött, ehanyagolt, minden bizonnyal hajléktan férfire. Töredezett körmeivel rajzszegeket szedegetett ki egy fából, s közben mohogott — a fájdalomról. A fa fájdalmáról, amit a plakátszeg okozott neki. Ezt akarom most megfesteni. Európa reneszánsza — a Tisza felől A Tisza a Tokaji-hegy lábánál Elek Enni felvétele Antall István A néptelen Tisza-part eltűnt. Az első napsütés távoli országokból is idecsalogat, s az első hűvösebb őszi szél viszi tova az idegeneket erről a tájról. A Tisza jó hírét vihették is, akik fürödni jöttek, evezőt ragadtak, kajakba, kenuba ültek. Persze, mert a magyarországi szakaszán oly szelíd alföldi folyó hamar megtanulható. Némi előrelátással minden komolyabb vízi veszély elkerülhető. Igaz a csodákkal kecsegtető felső, ukrajnai, kárpátaljai szakasz már minden szempontból vadabb világ. A víz is rohan, s a történelem is (ismét) átvágtatott a tájon, az átalakulás hevében meg is feledkezve az itt élőkről. Kárpátaljára csak némi kalandvággyal, sok ottani ismerőssel és a víz komoly ismeretében érdemes kilátogatni. Nekünk viszont itt a Ti- szabecstől Tiszalökig kanyargó folyó, kétségtelenül a honi idegenforgalom legjobb — ma még legtermészetesebb — adottságaival. Minden kanyarban homokpad, fürdőhely, falu. Ám a hódítás és a felfedezés egy komoly szakasza úgy tűnik lezárult. Módosult a kínálat és változik a part is. Magyarország folyóvizeinek kajakos, kenus idegenforgalmi fölfedezése a nyolcvanas évek elején teljesedett ki. A kibontakozó hazai és nemzetközi érdeklődést azonban a piac krónikus hiánya rendkívül kedvezőtlen irányba terelte. A vizek mellől a mai napig hiányoznak az alapvető szolgáltatások. Későn reagált — az előzőekben erősen centralizált — falusi élelmiszer- ellátás, s ezen alig tudtak még változtatni a magánboltok. A vendéglátás erősen idényjellegű és nagyon változó színvonalú. Teljesen hiányoznak a higiénés és egészségügyi feltételek. A partokat már májusban szemét borítja, s szeptemberig senki nem takarít. Akkor is csak szegény elkín- zott folyó öblít egyet. Az állattartó falvak lejáróin nincs elkülönítve az itatás és a kikötés, fürdés területe. Ahol viszont gyökereket eresztettek a vállalkozások, ott a leg- színvonaltalanabb vurstli, bódéváros alakult ki. Az egymás hegyén, hátán épített éttermek, butikok, játékautomata szobák, sörözők, betérők Gergelyiugornyán és Tivadarban teremtették meg legriasztóbb világukat. Mindenféle horror-, zene-, ka- land-video dömping, kereskedelmi rádiók műsora bömböl. Tokajban a két megye újgazdagjai és sleppjük randalírozik. A teljesen szabálytalan vízimotorozás — a híd- pillérek, az evezősök és a fürdőzők miatt —, életveszélyes. Ez a fajta kétségbeejtően elmaradott „hagyományos” vendéglátás éppen az elmúlt fél évtizedben szenvedett katasztrofális vereséget a Balatonnál. Tanulnunk kellene az idegenforgalmi bevételeket kétségbeejtően apasztó jelenségekből. Az igényesebb vállalkozók már rájöttek, hogy a Ba- laton-felvídék érintetlen természeti környezete, az ottani tájak csöndje, valódi pihenést kínáló falusi turizmusa ma már többeket vonz, mint maga a tó. A nyugati turizmus tendenciái ugyanis alaposan megváltoztak az elmúlt évtizedekben. A nagy bulikat, zabálásokat, ivá- szatokat, a bávatag, tétlen szemlélődést világszerte egyre inkább fölváltotta az aktív pihenés divatja. A „zöld gondolat”, a környezetbarát magatartás terjedése, valamint a szabad idő életmódváltással egybekötött eltöltése, a korosztályokhoz sem kötődő egészségesebb életforma új turisztikai kínálatot kíván. Ezt a folyamatot már — az elhúzódó háború ellenére — a jugoszláv utódállamok üdülőkörzeteiben is érzékelik, a fölkapottabb európai üdülőövezetekről nem is beszélve. Szinte pirul a jóérzésű, a vidéket szerelemmel szerető ember, ha az ország kettészakadásáról, a tömeges munkanélküliségről olvas. Hosszú távú — a civil kezdeményezéseket és a szerényebb tőkével induló vállalkozásokat jól fogadó lehetőségek várnak az itteni Tisza partján. Csakhogy a mögöttünk maradt évtizedek jócskán elriasztották az önálló kezdeményezésektől az itt élőket is. Éppen ezért nem kellene visszariadni egy „központosított” megyei, vagy a tágabb régióban kezdeményező, felelősséggel tervező, szervező társaságnak asztal köré telepednie, a pozitív jelenségek, a jó folyamatok erősítésére. Hogy helyi magánkezdeményezések és hivatalok egyként feladatot találhatnának e téren, az majdnem bizonyos. A mozgás: a kerékpár, a szörf, a kajak, a kenu, a folyami vitorlázást), a gyalogos turizmus, a helyi szellemi értékek iránti nemzetközi érdeklődés reneszánszát éli Európa. Kérdés, hogy Magyarország keleti csücske — élve a Tisza és mellékfolyóinak természeti adottságaival — hajlandó-e ehhez a folyamathoz csatlakozni? Persze várni a vendéget kényelmesebb, mint fogadni...
